A halál a modern korban tabuvá lett. Ha nincs semmi az élet után, csak a teljes megsemmisülés, akkor már semmi sem fog fájni senkinek, így nincs mitől félni, csak legfeljebb a testi-lelki-szellemi, azaz tudati megsemmisüléstől. Ha azonban van valaki/valami, amiben az én-tudat tovább létezhet, akkor a halál utáni léttől való félelem értelmet nyerhet, mert mi van akkor, ha ezen létállapot nem tartogat sem megváltást, sem békességet, pusztán mondjuk egy test nélküli folytatását saját mentális képzeteinknek? Avagy a vallások pokol-mennyország, isteni ítélet stb. képzeteit? Igazából a vallások képzetei azok, amelyek nem hagyják még élni vagy meghalni sem az embert, mert az élet folytatásaként tételezik azt az életben kiérdemelt állapotot, amely a halál után várhat majd minket, mint test nélküli létezőket?

Az életből kilépni, és belépni annak következményébe, amely kinek-kinek mást tartogathat. Ezzel a félelemmel sikeresen lehet kondicionálni az emberi lényeket, mivel az ismeretlentől való félelem könnyen megadásra késztetheti az elmét és a lelket. Mi van, ha van kárhozat? Igyekezz tehát „jó ember” lenni, de nem valamiféle belső meggyőződésből fakadó erkölcsi optimum mentén és annak érdekében, hanem pusztán egy vallásos, ám valójában ösztönös állati félelemtől vezérelve, a „szerető” isten végítéletétől rettegve? Bizonyos elkorcsosult keleti tanok némi engedménnyel újabb inkarnációkat engedélyeznek, amelyekben „korrekciókat” hajthatunk végre azon tetteink következményeit kijavítandóan, melyeket előző életünkben, életeinkben követtünk el. Ki-ki eldöntheti, melyik jobb, a számszára pokla élet néven, amelyben vakon tapogatózva, az előző életek hibáit elfelejtve próbáljuk meg kijavítani azt, amiről nem is tudunk, vagy a kereszténység instant kárhozatától való rettegés réme? Hogy az eleve elrendelés protestáns tanát meg se említsük, mely értelmében bármit is tegyünk, sorsunk eleve meghatározott Istenben, vagyis lényegében az üdvösség-kárhozat tekintetében minden erőfeszítésünk értelmetlen.

Az igazság – bármilyen fájdalmas is – e tekintetben csak a megtapasztalásban tárulhat fel. Magyarán szólva, hogy minden kétségünk megsemmisüljön, meg kell halnunk ahhoz, hogy kiderüljön, eme elképzelésekből mi igaz és mi nem. Ha az életnek nincs következménye, félelmünk egyetlen jogos tárgya a teljes, és visszavonhatatlan megsemmisülésünk lehet, ami azért érdekes, mert végül is az aki/ami megsemmisült, már valószínűleg nem lehet tudatában annak, aki/ami volt, még abban az esetben sem, ha esetleg nem teljesen, csak részlegesen semmisül meg, vagyis valamilyen formában a tudat tovább létezik, ám teljesen szabadon az addigi létállapottól függetlenül. Ha az életnek van következménye, akkor jogos a félelem, amennyiben a vallások által vázolt lehetőségek igazak. Mivel ezeket sem bizonyítani sem cáfolni nem lehet, marad ezek vizsgálatának, figyelmen kívül hagyásának, elutasításának vagy elfogadásának stb. lehetősége. A vallási elképzelések sorát itt most nem mélyítjük tovább, hisz ezek száma kimeríthetetlen. Tulajdonképpen ha pártatlanok szeretnénk lenni, a végső, azaz az élet utáni valóság lehetőségeit illetően, nem rendelkezhetünk bizonyossággal, még akkor sem, ha a klinikai halál állapotából tértünk vissza. Ugyanis még ez sem egyenlő azzal, amit halálnak nevezünk, amelyben – látszólag – az életből végleg és visszavonhatatlanul távozik az a létező, az az entitás, aki önmagát emberként azonosítja.

Be kell látnunk tehát, hogy az élet végpontja utáni lehetséges valósághoz való viszonyulásunk alapja nem más, mint egyéni hit, mely nézőpont kérdése. Sem a teista sem az ateista, sem a gnosztikus sem az agnosztikus meggyőződés – és még sorolhatnánk a sok-sok létszemléletet – nem nevezhető tapasztalati alapon álló, minden kétséget kizáró bizonyosságon alapuló TUDÁSnak, amely rendelkezik a halál utáni esetlegességek megtapasztalásából fakadó, abszolút igazság birtoklásával. Felmerülhet a kérdés ezt belátván, hogy akkor mi lehet a módja a bizonyosság megszerzésének? Lehetséges-e ez az élet folyamán úgy, hogy mindez a fizikai értelemben vett halál előtt történhessen meg? Érvényesnek tekinthető-e bármilyen megtapasztalás a halálra és az esetleges halál utáni létre vonatkozóan, amit az életben szerezhetünk meg? Túlléphetünk-e ilyen tekintetben a hit kategóriáin, vagy ezen kérdéskör egész egyszerűen meghaladja mindazt, amit az életben felkínálkozó lehetőségek megtapasztalásából nyerhetőek?

Nincs és nem is lehetséges egzakt válasz minderre. Az emberi elme itt és ezen a ponton le kell térdeljen az Ismeretlen előtt, és beismerje: nem létezik racionális válasz arra, amit nem ismertem meg. Nem létezik érvényes válasz arra, amit nem tapasztaltam meg. A megtapasztalhatóság pedig – mint lehetőség és mint valóság – e tekintetben látszólag túl van azon, amit az élet kínálhat fel. Mert a születést csak a születésben, az életet csak az életben, a halált csak a halálban, a halál utáni valóság lehetőségét pedig csak a halál kapuján átjutva tapasztalhatjuk meg, amennyiben marad még tapasztaló bármilyen értelemben is, aki/ami tapasztalhatja ezt. Pusztán a rációba kapaszkodva tehát be kell látnunk, bizonyosság nincs mindaddig, míg a halál meg nem történik személyünkkel. Minden, ami ezen túlmutat, az hit, intuíció, és az élet folytatásába vetett bizalom, melynek számtalan formája létezik és létezhet.

A vallások, a spiritualitás ágai, a filozófia, a metafizika de a tudományos megközelítések is, pusztán lehetséges válaszok a fenti kérdésekre. A bizonyosságot ugyanis senki sem birtokolhatja emberi személyében. Ha bármilyen bizonyosság lehetséges, az mindenképpen túl kell essen azon, amit emberi személynek, emberi entitásnak nevezhetünk. Ettől többet felelősségteljesen, pusztán a racionális logikát használva kijelenteni részünkről nem lehetséges. Ezen legutolsó kijelentés is már eleve az a bizonyos mezsgye, amin túl – úgy tűnik – egyetlen emberi lény sem juthat el az emberi elme segítségével. Minden ami ezen túl létezik gondolatilag, az túl van a tárgyalhatóság logikai mátrixának tényszerűségein. Túl azon, amiből a logika eszközeit becsületesen alkalmazva, érvényes következtetések vonhatóak le.

Megtalálhatjuk-e a szabadságot a fenti következtetésekben? Mert a szabadság valójában az a meghatározhatatlan szabatlanság, az a kondicionálatlan állapota a létezésnek, amikor többé semmilyen elKÉPzeléshez sem ragaszkodunk, a halál utáni lehetőségeket illetően sem. A létezést és a nemlétezést annak minden lehetőségével együtt képessé válunk elengedni, és nem vetíteni többé rá semmilyen képzetét a múltból és a jövőből az elménknek. Elfogadni a lehetőségét a teljes megsemmisülésnek is, akként miként a létezéstől független, kondicionálatlan létnek. A név és formanélküliség elképzelhetetlen szabatlanságát élni, a jelen egyetlen valóságaként.