Az anyagi világ, és az úgynevezett „fogyasztói társadalom” abban az illúzióban tartja az embert, hogy a földi „Mennyek országa” a mindennapi élvezetek megszerzéséből fenntartott örömök, végtelen láncolata kell hogy legyen. Az érzékszervi élvezetek elsődleges szerepet kapnak ebben az elképzelésben, s ha még esetlegesen felmerülnek lelki, vagy szellemi síkon megszerezhető örömforrások is ebben a keretrendszerben, azok többnyire csak az anyagi síkhoz kapcsolódó kiterjesztései a testi élvezetek, emberi erőfeszítések által elérhető paradicsomának. A materializmus, az „én a test és az elme vagyok” képzeteibe zuhant emberi tapasztalások gyűjtőfogalmaként, mára már megfertőzte az úgynevezett lelki és szellemi valóságokat is, úgy mint a vallást, a „spiritualitást”, a filozófiát és még sorolhatnánk, mi mindent. Ez a létállapot a teljes, Istenből való kizuhantság, az isteni Igazság tagadásának szélsőséges megtapasztalásához vezette az emberiséget, egyéni és közösségi szinten egyaránt.

Eme kijelentés súlyosságát emberi erőből felfogni, még csak nem is lehetséges, mert csak Isten tökéletes tükrében megpillantva önmagunk állapotát, válhatunk képessé az Ő kegyelme által, hogy akár csak részlegesen is megsejthessük, megérezhessük és felfoghassuk, hogy miért is vesz minket körül olyan világ, amilyen. Sajnálatos módon a vallások, az úgynevezett „spiritualitás”, a modern kori „ezotéria”, new-age és egyéb hitető, tévútra vezető szellemi irányzatok tevékenykedésének az eredményeképpen, ma már az Isten, mint VALÓság lassan teljesen torz, önmaga jelentéséből kiforgatott, abban eltorzított, megcsúfolt, relatív fogalmi halmazként létezik, az emberi tudatokban. Ebből fakad az, hogy világunkat egyre inkább uralma alá vonja a vallásosság, mert a materializmus, a tudományosság, a technika, a különféle izmusok ugyanúgy rendelkeznek kultusszal, mint az előbb említett, Istenhez kötött, ám többnyire azzal semmilyen lényegi kapcsolatban nem álló vallási, spirituális megnyilvánulásai az emberi szellemnek.

Minden látszat ellenére tehát, amint haladunk előre a jelenkori történelemben, a vallásosságtól nem hogy nem volt képes megszabadulni az emberi szellem, de minden megtévesztő látszat ellenére, csak még inkább belezuhant eme Istentől elszakító szakadékába a létezésnek. Mert Istent a vallások, a „spiritualitás”, az ezotéria, a new-age és egyéb, magukat szelleminek mondó irányzatok is ugyanúgy csak felhasználják, az emberi hamis-én féktelen és végtelen, önző, ön és környezetpusztító, istentelen vágyainak a megvalósítására, amint teszik azt a materializmus, a tudományosság, a technika, és a különféle izmusok nevében embertömegek. Az Istentől elszakadt, alázuhant, önmaga lényegével meghasonlott, így a lelki és szellemi halál állapotába jutott emberiség egyetlen kapaszkodója tehát a vallásos attitűd maradt, amolyan posztmodern istenpótlékként. Eme istenpótlékok olykor már meg sem nevezik Istent, hanem Istent csak önMAGa egy-egy attribútumával azonosítják, úgy mint erő, energia, tudat, tudatosság stb. néven. Ez már önmagában Isten leegyszerűsítése, így annak VALÓ EGÉSZének a tudatos, vagy leginkább tudattalan megtagadása. Isten ugyanis MINDEN ami érzékelhető, és az is ami nem, és SEMMI SEM aminek és amiként azt leegyszerűsítem. Mert bár Istenben van minden létezés és létező, Isten MAGa az Igazság is EGYben, akiben semmi és semmilyen hamisság sem létezik és létezhet. Az emberi elme és tapasztalás által megismerhető részigazságok, még csak tükrözni sem képesek azt az EGY és oszthatatlan VALÓt, ami az Igazság MAGa, amely nem más mint Isten.

AZ Igazság túl van a kettősségek világán, a kettősségek világa mégis eme Igazság által létezhet, még akkor is, ha ebben a kettősségben mi emberek, képtelenek vagyunk az Istentől való elszakadtságunk állapotába zuhanva érezni és érteni, az Igazság örök életet adó jelentőségét, fontosságát, örökkéVALÓságát. Isten nem fér bele a vallásokba, a spirituális elképzelésekbe, a materializmus, a tudományosság, a technika, a különféle izmusok szellemi börtönébe. Bár mindegyikük tartalmazhat igazságdarabkákat, igazságmorzsákat Őbelőle, ám emberi elmével és erővel ezen szilánkok soha sem rakhatóak össze úgy, hogy azokból az örökké EGY és oszthatatlan, önMAGában teljes és önMAGával azonos Igazság a maga teljességében megismerhető, felfogható és befogadható legyen. Isten Igazságára akkor válhat képessé az ember, ha teljesen és tökéletesen meghal minden emberi valóságnak, elképzelésnek, igazságnak, valóságnak és képzeletnek Isten által és Istenben. Ez az, ami botrány az emberi hamisságok világát valóságnak képzelő emberi énünknek, ám ez az egyedüli Út, ami az Igazság megismerése által, a hamis látszatok életnek képzelt valóságából, a VALÓ, Istenben örök és teljes Életre vezethet bennünket. Ennek az igazságnak az átérzéséhez és megértéséhez csak és EGYedül Isten képes elvezetni a mi emberségünk.

Az emberi okoskodás, bölcsesség, és igazság nem alkalmas erre. Isten és ember között a legnagyobb akadályt az képezi, hogy mi a hamisságok világát képzeljük valóságnak, és azt gondoljuk, hogy AZ IGAZSÁG ebből a hamisságból ismerhető meg, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy olyan, hogy IGAZSÁG nem is létezik és létezhet, csak az emberi részigazságok kusza, végeláthatatlan, zavaros, halálba rántó örvénye. A jelen korszak egyik tömegjelensége az, hogy ezzel párhuzamosan sokak elhitték azt, hogy nem csak hogy mulandó testek, de ezen mulandó testként azonosítva önmagukat, nem rendelkeznek semmiféle lélekkel, amely nem pusztul el, a halálba hulló testtel. Ez alatt már csak az önmagát biorobotként azonosító, immár semmiféle lélektudattal nem rendelkező ember létezik, amely már inkább vágyik egy gép-testre, mintsem az Isten Igazságára, amely megszabadíthat minket a halál életnek képzelésének fájdalmas következményeitől, és a lélek végeláthatatlan kínjaitól, szenvedéseitől. Mert hiába képzeli azt önmagáról egy emberi lény, hogy ő nem rendelkezik lélekkel, vagy ő nem eleve a testet öltött lélek, ettől még az, és előbb utóbb a fizikai test halálakor legkésőbb, de mindenképp szembesülni fog ezzel.

Az emberi lélek ugyanis nem pusztul el a fizikai testtel, azonban minden, amit emberként tettünk, átéltünk, megteremtettünk, és ezek következményeit továbbvisszük benne, mint önmagunk MAGvában, mely Isten Lelkéből származó. Ezért van, és igen nagy tétje van az emberi létezésben általunk létrejött és megtapasztalt gondolatainknak, érzelmeinknek, cselekedeteinknek, képzeteinknek, mert ezek azok, amelyek által a mi valódi, Istennel azonos lényegünk felemelkedhet, avagy alázuhanhat, Istenbe visszakerülhet vagy belőle kizuhanhat, saját választásaink következtében. Ezért mindennél nagyobb jelentősége van AZ IGAZSÁG megismerésének, ami és aki maga Isten, és aki a saját lelkünkben, a lelkiismeretünk szava által képes bármikor kinyilvánítani önmagunknak mindazt, ami által az Ő kegyelmében képessé válhatunk a megismerésre. Emberi lényként nem szabadna semmi sem fontosabb legyen a számunkra, mintsem az Igazság megismerésének a törekvése, amely Isten megismerésének a vágyából fakad, az emberi lélekben. Azonban aki az emberi valóságok halmazát, és annak megismerését képzeli Isten megismerésének, az tévedésben él, és eme tévedés miatt nem fog vágyni Isten, és az Ő Igazságának a megismerésére.

Az emberi igazságok halmazát önmagunk istenévé tevő emberként, ugyanis az emberi értelmet, ész-istennőt emeljük magunk felé, elfedve magunkat ezáltal a valódi Fénytől és Világosságtól, aki maga Isten, és a Sátánt, a megtévesztés atyját, Lucifert, a hamis fényhozót kezdjük imádni és isteníteni, bálványozni, az emberi hamis-ének gyülekezetében, tudás, tudományosság, technika stb. néven. Lucifer, nem fény-hozó, hanem én-hozó, vagyis az emberi énünk hamisságai által hitet, vezet és félrevezet bennünket. „Vak vezet világtalant, s mindketten gödörbe esnek”. Minderre már csak a pont a i-re a hamis, félelemelvű emberi tekintélytisztelet, amiben a hazugságok jól belebetonozódhatnak az emberi elmékbe, és generációk mérgeződhetnek meg, ugyanazon tévhitek, féligazságok, vagy durva, életellenes hazugságok által.

Ki az, aki ebben élve, mindezt igaznak képzelve szembesülni szeretne hát azzal, hogy az emberi történelem egésze, maga az Istentől való elszakadtság következtében ránk szakadt tévelygések sorozata, végeláthatatlan sora az istentelenségnek, az erőszaknak, az embernek az ember feletti hatalmaskodásának, a gyűlölködésnek, az emberölésnek, a paráznaságnak, az isteni erő meglopásának, az önzésnek, és a halálnak magának, amit emberi lényként életnek képzelünk. Bár igaz az is, hogy az emberi történelemben Isten kinyilvánította az Igazságot is, mert egyébként még ez az istentagadó, istentelen világ sem létezhetne, de sajnos csak igen kevesen voltunk képesek ennek megismerésére törekedni, és ennek alárendelve élni az életünket, mely alól eme sorok írója sem volt sajnálatos módon kivétel. Ám sohasem késő élni az isteni kEGYelemmel, és Isten felé fordítani a szívünket és a lelkünket, hogy Isten útjára lépve, Jézus Krisztus tanítását megismerve, Isten kEGYelme által visszaindulhassunk az atyai házba, amint azt a tékozló fiú is tette:

„Monda pedig: Egy embernek vala két fia; És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztök a vagyont. Nem sok nap mulva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt. Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni. Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni. És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy! És felkelvén, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt. És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam! Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni. Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és tánczot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.”

Lukács 15:11-32 HUNK

Powered by RedCircle