„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn. 15, 13)
Az Újszövetség és a kereszténység egyik legfélreértettebb igéje ez, amivel folyamatos lelki terror alatt lehet tartani azokat, akik azt hiszik, hogy az „emberért meghalt Isten” a létezés legnagyobb „cselekedete”, mely által minden ember elnyerheti az üdvösséget. Az az alapvető kiindulópontja a keresztény tanításnak, hogy az ember a bűn foglya, ezért eleve kárhozatra van ítélve, azonban Isten egyszülött Fiát adta értünk a kereszten, miáltal a bűnbocsánat megnyílt az emberiség számára, Isten tulajdonképpen saját vele egylényegű fia feláldozásával kiengesztelte… de kit is? Hát saját magát. Ez pedig a legmeghökkentőbb, legabszurdabb élet-áldozat, ami csak elképzelhető. Mert Istennek mi szüksége lenne arra, hogy önmagát saját fia feláldozásával kiengesztelje? Semmi, mondják a hittudósok, az embernek van erre szüksége, különben a bűn által „örök kárhozatra” lenne ítéltetve. De ki által? Hát Isten által.
Tehát ez egy „circus vitiosus” amiből nincs kiút, mert az ember – mint teremtmény, a vallásos hit szerint – sehogy sem kerülhet ki belőle győztesen, csak a véres áldozattal, amit Isten mutat be. De kinek is? Az embernek vagy saját magának? Nos, a keresztény értelmezések alapjában véve e körül az abszurditás körül forognak, és számtalan értelmi változatukat felsorolni is lehetetlen lenne. Eme írás célja azonban annak a bemutatása, hogy mások kereszt vagy bármilyen halál általi megváltása önmagában véve egy teljes nonszensz, több szempontból is. Másrészt a történelmi Jézus kereszthalála ettől függetlenül is értelmezhető és a keresztény értelmezések nélkül pedig teljesen értelmes, bármilyen meglepő legyen is. Nézzük csak először is, hogy Jézus miért is jutott a keresztre a bibliai történet alapján?
Júdás szimbolikus árulása csak a jéghegy csúcsa volt, önmagában véve nem Júdás juttatta Jézust a keresztre, ő csak eladta Mesterét, amint azt egyébként a Mester a kezdetektől fogva tudta is. Júdás démonizálása keresztény körökben megint egy erősen eltúlzott pszichológiai indulat-levezetés, amolyan szelep, amikor a „gonosz Júdást” jól el lehet ítélni, ahelyett hogy Júdást meglátnánk saját emberi pszichénk, ösztönvilágunk részeként. (Mintha mi, soha senkit vagy semmit sem árultunk volna el életünkben.) Jézust saját nyilvános tevékenysége, tanításának nyilvánvalóan kritikus, a vezető, uralkodó szellemi elit számára elfogadhatatlan, a zsidó vallási dogmák szempontjából jogosan istenkáromló pontjai juttatták a keresztre. Ehhez nem kell vallásos értelemben véve „Isten Fiának” lennie senkinek sem, hogy megérthessük, ha Jézus valóban bölcs volt – amint ez kétségtelenül úgy tűnik a tanításai alapján – annál inkább látnia kellett, hogy a tanítása, a viselkedése, erkölcsi normái szöges ellentétben voltak azzal a korszellemmel és vallási, spirituális közeggel, amiben az ominózus korban és körülmények között fellépett.
Ennek ellenére Jézus felvállalta meggyőződését, tanításait, belső küldetéstudatát és mindenek előtt azt az életet, amit szabadon élt, és ami által a legnagyobb hatást gyakorolta a körülötte lévőkre. Ma sokan azt gondolják, hogy Jézus leglényegesebb feladata az volt, hogy az „Evangéliumot” úton-útfélen, boldognak-boldogtalannak szavakkal, igékkel, vitákat gerjesztve hirdesse. Egy bölcs mindig tudja, hogy ez nem csak hogy értelmetlen, de lehetetlen is, mert a szó elszáll, méghozzá igen hamar. A pusztába kiáltott szó nem sokat ér egy olyan közegben, ahol az emberek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy elkárhoznak-e vagy sem, egyes nézetek szerint. Ezért egy valóban megvilágosodott Mester elsődleges tanítása soha nem a szavakban érhető tetten, még csak nem is annyira a kifelé irányuló cselekedeteiben, mintsem puszta LÉTEZÉSÉBEN. Az önMAGára tudatos tudat ugyanis nem másoknak nyilatkoztatja ki önön bölcsességét, nagyságát, mert nincs erre szüksége, hanem egyszerű jelenvalóságával mindig, minden korban magához vonzza azon embereket, akiknek sorsuk szerint szükségük lehet, a vele való találkozásra, együttlétre. A szavakban való tanítás csak az utóbbi korokban értékelődött fel, mert az ember egyre inkább előtérbe helyezte az intellektust, és ez az intellektualizmus túlértékeli az írott és beszélt szót, megerőszakolva azzal sokszor magát az életet is, annak önmagában tanítást nyújtó egyszerűségeit.
Ennek ékes példázatai maguk a vallások, amelyek saját szent irataik köré végeláthatatlan, bonyolult, szövevényes magyarázat-tömegeket hoztak létre, teológia, filozófia és metafizika néven. Sem ezek létét sem ezek „szükségességét” nem akarom sem tagadni sem megerősíteni, sokkal inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a lényegüket tekintve ezek pusztán az emberi hamis-én, az illúzióvilág termékei, részei, és semmiképp sem rendelkezhetnek valamiféle abszolút érvényességgel. Jézus az egyik legjobb példa minderre, mert az ő tanítását ma már szinte rekonstruálni is lehetetlen a maga eredeti formájában a szavak szintjén, de ezt még tetézi a rengeteg magyarázat, értelmezés, aminek hatására ezek a tanok nem csak hogy visszájukra fordultak, de egyenesen azt kezdték el szolgálni, amivel szemben Jézus egy szögesen ellentétes attitűddel lépett fel.
Túl azon, hogy Jézus szájából nem egy helyen az írásokban (állítólagosan örök?) kárhozattal való fenyegetések hangzanak el, a kereszténység ezeket még tovább gombolyította, a pokol, a kínszenvedés, a testi kínok kimeríthetetlen tárházának rémképzeteivel. A mai korban sem ritkák azon Jézust követő „guruk”, akik saját lelki nyomorukat Krisztusra vetítve, azokat továbbadva fenyegetik az embereket örök kárhozattal, teljesen félremagyarázva a jézusi tanítás belső, felszabadító magvát. A test feltámadásába vetett hit – legyen ez bármilyen finom-anyagi, vagy „szellemi” jellegű is – egyrészt (paradox módon) egy paranoiás test-gyűlöletet eredményezett a kereszténységben, másrészt pontosan ezen hit az, ami nem a megszabaduláshoz vezet, hanem az „én a test vagyok” képzetébe való még mélyebb beleragadásba. (amivel harcolsz, azt erősíted) Ennek a forrása részben a Jézus feltámadása utáni megjelenéseiből fakad, amit a mai napig sokan valódi, fizikai testben való megjelenésként, visszatérésként értelmeznek. Ez a legbrutálisabb félreértése a keresztény teologizáló írásmagyarázatoknak, és a lehető leginkább testbe, anyagba ragadt szellemiség megnyilvánulása is egyben.
Sajnálatos módon a kereszténység nem foglalkozik a tudat és az elme kérdéskörével, a létezés tudati jellegével, ezért nem is képes értelmezni a halált és a „feltámadást” sem. A keresztény értelmezés szerint ugyanis az emberi egó-énnek kell „megmenekülnie”, ugyanis igazából minden megtévesztő látszat ellenére, a Lelket összetévesztik az emberi pszichével (test-tudat), és így az emberi egó-énnel. A kereszténység hisz az egyéni lélekben, de csak úgy, mint az emberi pszichében, mert az egyéni lélekről az az alap felfogás, hogy a bűn által romlott, ezért megváltásra van szüksége, különben elkárhozik, elpusztul. Ez azonban az egó-énre lehet csak érvényes, mivel a Lélek – individuális voltában is – még a keresztény felfogás szerint is halhatatlan, egyébként mi kárhozna el, és mi égne a pokolban örökkön örökké, a test halála után is? Természetesen vannak ennél finomabb, cizelláltabb teológiai elképzelések is, de ettől durvábbak is, amelyek viszont azt hirdetik, hogy a kárhozott lélek elpusztul a pokol tüzében. Tehát válogatott elképzelések vannak, amivel az embereket riogatni lehet, ám mindeközben a valódi megszabadulás, amiről vélhetően a Mester beszélt, amiről tanúságot tett életével, az elvész a sok bába között.
Minden valamire való, valóban spirituálisnak, azaz fel- és megszabadító szellemi útnak a középpontjában a megszabadulás eszménye áll. Ez a keresztény magyarázatok végeláthatatlan hegyei között azonban el van temetve. A feltámadásnál is – ugyanis a legtöbb magyarázat – Jézus testben való megjelenésére teszi a hangsúlyt, továbbá annak paranormális aspektusaira. Nyilvánvaló, hisz a test feltámadásába vetett anyagias hit, nem is eredményezhet más magyarázatokat, reményeket, ígéreteket, meggyőződéseket. Teljesen mindegy ugyanis, hogy a LÉLEK, aki SOHA SEM VOLT HALOTT A KERESZTEN, „feltámadása” után milyen megnyilvánulási formát ölt magára, hogy a földi halandók számára kinyilatkoztatás, megerősítés, bizonyosság legyen, de nem a test halhatatlanságáról, hanem a LÉLEK ÖRÖKKÉ-VALÓSÁGÁRÓL. Ezért tehát teljesen zsákutca minden olyan vita, ami arra irányul, hogy kiderítse, Jézus feltámadott „teste” milyen jellegű volt, durva-anyagi (látható sebek) vagy éteri, finom-anyagi, vagy teljesen szellemi jellegű (képes volt áthatolni a bezárt ajtókon stb.), mert a LÉLEK számára mindez teljesen mindEGY.
Az eredendően teljesen szabad, mindennemű határtól mentes Tiszta Tudat és LÉLEK ugyanis nincs korlátozva semmilyen anyagi, finom-anyagi, éteri, energetikai stb. aspektusában sem. Mindenütt JELEN-VALÓ és EGY, ezért bármilyen módon, körülmények között és formában képes kifejezni bármit, a tudatosság birodalmában. Azonban elképzelhető, hogy Jézus „anyagi testben” is újra megjelent az apostolainak, mivel azok még anyagi szemléletűek voltak, és vélhetőleg csak később világosodott meg bennük („Szent Lélek”, azaz az EGYetemes Tudat világossága, az Önvaló feltárulkozása által) a Mester tanításainak belső, ezoterikus magva. Tehát egy anyag-tudatba ragadt LÉLEKnek „hiába beszél”, tesz tanúságot MAGa, MAGunk az Önvaló, az EGYetemes LÉLEK, ha egész egyszerűen saját tudati korlátaink megakadályoznak bennünket a látásban, az igazság, a VALÓ felismerésében.
Lehetséges ugyanakkor nagyon is, hogy Jézus volt, amikor csak „finom-anyagi” avagy még inkább szellemi, tudati (elmebéli) aspektusként jelent meg, ezzel is tudatva, kifejezve a LÉLEK ama VALÓságát, hogy nincs semmiféle anyagiság által korlátozva és kötve. Ami azonban a keresztény értelmezésekben sehogy sem jelenik meg, az mindezen dolgok tudati aspektusa, melyből tekintve mindezek sem nem természetellenesek, sem nem számítanak csodának, hanem a LÉT legtermészetesebb aspektusai, amellyel a LÉLEK, nevezetesen minden LÉLEK rendelkezik, és mivel végső soron csak az Önvaló VAN, és minden individuálisnak hitt lélek MAGa, MAGunk az EGYetlenEGY Önvaló, ezért MAGa, MAGunk a LÉLEK, a Tiszta Tudat, a Teljesség, az Abszolútum AZ, aki és ami minden individuális megnyilvánulás EGYetlen igaz VALÓjaként, természetszerűen rendelkezik mindazon attribútumokkal, amelyekkel Jézus is rendelkezett. (még ha potencialitások szintjén is, a megnyilvánult valóságban)
Jézus nem egy „privilegizált személy Istenben”, hanem az EGYetlenEGY LÉLEK egyik önmegnyilvánulása a földi létben, ami és aki arra volt és van hivatva a mai napig is, hogy minden lény, minden emberi létező igaz, anyagi illúzión, minden máján és megtévesztettségen túli örök VALÓnkra emlékeztessen. Ezért minden vallásos elképzelés nem más, mint az Egyetemes Tudat és Elme játéka, végtelen tükörországa, melyben a tudat, a figyelem bele van bonyolódva a tükröződésekbe, ahelyett, hogy VISSZAFORDULNA EGYetlen VALÓ önMAGa felé, (metanoia) hogy a tükröződések végtelen, megtévesztő illúziója felszámolódhasson benne. Jézus Krisztus nem halt meg senkiért sem, nem adta életét senkiért sem, mert az életet nem lehet odaadni senkinek sem, és elvenni sem lehet senkitől sem. Mindez csak az illúzió-valóság része, amelyben azt hisszük, hogy ez lehetséges. Ezért a legnagyobb cselekedet, ha életünk adjuk embertársainkért de úgy, hogy ha kell földi életünkben is hagyjuk kibontakozni azt a megismert igazságot, amihez eljuthattunk, ha pedig szükséges akár meg is halunk azért az igazságért, amiért éltünk, és aminek élése nélkül nem csak meghasonlanánk önmagunkkal szellemi értelemben, de további földi létezésünk – emberként – immár teljesen okafogyott is lenne. (például Szókratész halála)
Jézus Krisztus halála tehát a saját meggyőződésének a tanúságtétele volt, nem pedig valamiféle megváltó aktus, ami által bárki megszabadulhat saját téveszméitől, egó-énjétől, meggyőződéseitől, hitétől vagy sorsától, ami szenvedéseinek a forrását jelentheti. A Mester nem tud meghalni helyettünk a saját poklunknak, a saját téveszméinknek, de saját életével tanúságot tud tenni arról, hogy „Ki vagyok én, aki túl van a test és az elme önabszolutizáló képzetein?” A külső és a belső Mester, Isten és az ÉN-VALÓ (Önvaló) mind EGY. Csak az emberi tudatosságként tűnik a tudat és az elme birodalmában egymástól elkülönültnek. Jézus Krisztus, mint minden más, az emberi történelemben megjelent Bölcs, elsősorban arra volt hivatva, hogy VALÓ, igaz, születetlen és halhatatlan EGY-ÉNünket, igaz isteni természeten túli természetünket tükrözze a számunkra, hogy ebben a tiszta tükörben MAGunkra ismerhessünk, és ez által eljuthassunk a megszabaduláshoz. Ennek az útnak tagadhatatlan, elengedhetetlen és központi magva a halál. A LÉLEKnek meg kell halnia az „én a test vagyok, én az elme vagyok, én az individuális létező vagyok” tévképzeteinek, amit a megtestesüléskor önMAGunkra öltöttünk. De mivel mindenki és minden az EGYetlenEGY LÉLEK, az Abszolút Tudatosság megnyilvánulása, ezért végső soron a születés és a halál is, a megváltás és a megszabadulás is pusztán a májá-valóság része, azon belül bír érvényességgel.
Az Abszolút VALÓ, a LÉLEK, az ÉN-VALÓ soha nincs megtévesztve, soha nem érinti az illúzió világa, soha nem szennyeződik be, és soha sem kell megtisztulnia semmitől sem. Ez az, ami azonban már végképp értelmezhetetlen a kereszténységben és a keresztény értelmezésekben, pedig az „Én és az ATYA EGYek VAGYUNK” nem jézusi privilégium volt, hanem ez mindnyájunkra érvényes. Azonban mint individualizálódott, és elkülönült egó-ének természetszerűen az igazságot tartjuk, éljük át- és meg hamisságként (EGYetemesség) és a hamisságot éljük meg valóságnak (személyesség, elkülönültség) a létezésben. Jézus Krisztus „senki sem juthat az Atyához hanemha Énáltalam” mondása is nagyon pengeélen táncol a keresztény értelmezésben. Ezekben ugyanis Krisztus mint valami túlvilági ítélőbíró jelenik meg, akinek ha megtartjuk az akaratát, akkor eljuthatunk az Atyához, ha nem elkárhozunk, és több opció nemigen lehetséges, annak dacára hogy Isten a szeretet… (a tisztítótűz még egy lehetőség, de ez is tévesen értelmezett, mert a túlvilágra tevődik, és nem a jelenbe.) Azonban ha lehántjuk a korlátozó keresztény értelmezéseket, ez a mondás is EGYszerű és érthető lesz: mivel az Atyával EGY Krisztus EGYetemes, ezért minden „individuális lélek”, meg kell haljon saját individualitásának az illúziójának, az „én a test-elme komplexum, én az egó-én, a hamis-én vagyok” tüneményének, hogy EGYetemessé váljon, és így újra felismerhesse, hogy az Atyával EGY.
Hogy ez kinek és miként történik meg az életében, az teljesen egyéni, egyedi sors függvénye. A legnagyobb tévedés az, hogy a LÉLEK elpusztulhat, örök kárhozatra juthat. Jézus a kárhozatot nagyon is a jelenvalóságra értelmezte, azaz a kárhozottság állapota nem halál utáni, hanem a jelen emberi életünket uraló tudatlanság eredménye. Ezért ilyen értelemben mindenki a kárhozottság állapotában van, aki az isteni kEGYelem által nem ismerte fel VALÓ önMAGát: ÉN-VALÓként. De mivel „mindenki” valójában EGY, az EGYetlen LÉLEK csak a valóságos az illúzió világa mögött, ezért a LÉLEK sohasem kárhozhat el és nem is üdvözülhet. A LÉLEK felette áll mindennek, pusztán azonosulva az individuális, személyes egó-énnel tűnik nagyon is valóságnak a kár-hozottság, a szenvedés, a tudatlanság világa, ami a hamis-énünk valósnak, VALÓ EGY-ÉNünk pedig hamisnak, nem létezőnek való tudásából fakadó következmény, létállapot. Lényegét tekintve tehát Jézus Krisztus, akár más Bölcsek is ugyanazt az igazságot hirdette, ennek középpontjába a megszabadulást (halál, szellemi fÉNytől, LÉLEKként VALÓ újjászületést, azaz önfelismerést) téve. Ez az, ami az anyagi tudatosságú vallásosság és spiritualitás számára érthetetlen és értelmezhetetlen. Ennek természete csak a kEGYelem által tárulkozhat fel bennünk, a belső gÚRu, az ÉN-VALÓnk feltárulkozása által, önMAGunkban.
Megváltó-e Jézus Krisztus? Igen és nem EGYszerre. Önmagában ugyanis az ő halála nem jelent megszabadulást senkinek sem. Azonban az ő élete, tanúságtétele és tanítása az ÉN-VALÓ kifejeződéseként minden létező számára lehetőséget jelent, a megszabadulásra. A mustármagnyi hit ennek előszobája lehet, mivel a megszabadulás valójában kEGYelem, nem egyéni teljesítmény és érdem. Elmélkedni Jézus szavain, felismerni azok felszabadító jelentését is csak a belső gURu, a Mester, azaz az ÉN-VALÓ által lehetséges. Így a VALÓ MAGszabadító mindenkoron az ÉN-VALÓ, az EGYetemes LÉLEK, aki azonban soha sem rab, soha sincs szüksége megszabadulásra, soha sem feledkezik el önMAGáról és mindörökkön-örökké éber. A megváltás és a megszabadulás a májá-valóság játékának a része, ez a májában átélhető tudati-lelki valóság, mely lényegét tekintve tünemény. A Krisztus tehát első sorban az ÉN-VALÓ szimbóluma, mely az illúzióba bonyolódott Lélek újra-felismerésére hivatott, annak minden lehetőségével egyetemben. Azonban Krisztus TE MAGod VAGY, mint ÉN-VALÓ, mint EGYetemes Tudat, mint Abszolút Tudatosság. Most és mindörökké AZ VAGY, minden ezzel ellentétes tapasztalat, tapasztalás, gondolat, nézet, azonosság és azonosulás a májá, az illúzió-valóság része.
Mi a valódi megtérés? A MAG-térés, a MAGunkhoz való visszafordulás, görögül metanoia. Ez a külső figyelem belsővé tétele, és a LÉLEKben LÉLEKként való elmélyülése a figyelemnek. Természetesen ennek a folyamatnak tapasztalható hatásai vannak az egó-énre, legvégül amannak teljes felbomlását, megsemmisülését, visszaolvadását eredményezve annak VALÓ Forrásába: az ÉN-VALÓba. (ennek szimbóluma a test halála a kereszten). Azonban ennek a következménye az, hogy ezután az egó egyre kevésbé „akadályozván” a Lelket, az egyre inkább „eszközévé válik az isteni cselekedeteknek” és nem fordítva, amint ez is félre lett értve bizonyos keresztény értelmezésekben. Tehát hiába próbáljuk utánozni Jézust, ha az egónk nem halt „kereszthalált” Istenben. Minden kEGYelem, minden felismerés így az egó-én feloldódása, „kereszthalála” is az, és a kereszthalál itt szimbolikus, mert valójában – bár tényleg katartikus megtapasztalás – de nem a fizikai test pusztulását jelenti, hanem itt, a földi létezésben való halálát minden tévhitünknek, tévképzetünknek, a teljes meghalást az „én a test-elme” az „én az egó-én, a személyiség, az elkülönült identitás vagyok” képzetének, ami bizony nem fájdalom mentes, amint a keresztre feszítés sem az, sem fizikai sem pszichés értelemben. A lényeg az, hogy pusztán „jó cselekedetekkel” nem lehet megvesztegetni Istent, a valódi jó cselekedeteket ugyanis csak Isten hajthatja végre, a „JÓ” ismerője. (jobb kezed nem tudja, mit tesz a bal) A relatív emberi jó, ugyanis sokszor pontosan hogy akadálya, az abszolút, minden érdek és polaritás mentes isteni „JÓ” kifejeződésének. Ezért isteni VALÓból a JÓ akár lehet rossz is az emberi szempontból tekintve, vagy akár az emberi etikai szabályokkal ellenkező. Az ember ezért képtelen önmagában a „JÓra”, mivel ez egy relatív fogalom, és csak az isteni RENDben létezik az az EGYetemes JÓ, ami nem etika, nem erkölcs, hanem felette áll mindennek, és ami által minden igazságban, egyensúlyban létezhet.
Természetesen a tér-idő világában ez csak egy folyamatos kompenzációs folyamatként lehet jelen, mert abszolút egyensúly nem létezhet a történelem világában, hanem csak az abszolút egyensúlyi pont körül történő örökös mozgás, keringés. Így az emberi rész-tudás az abszolút isteni Jóról valójában tudatlanság. De emberként nem is kell „tudjuk” ezt a JÓt, hanem csak hagynunk kell, hogy a LÉLEK sugallatai által a tetteinkben ez az isteni akarat kifejeződhessen. Ezért „boldogok a tiszta szívűek”, mert ők mindig látják MAGukban és MAGukként Istent, és nem kell jóra törekedjenek, mert a JÓ minden cselekedetükben kifejezi önMAGát a létezésben. Jézus Krisztus eme isteni JÓ egyik kifejeződése az emberi történelemben, a tudatosságban. Jézus követése sokaknak szükséges, sőt elkerülhetetlen. Azonban Jézus puszta utánzása önmagában nem vezet semmilyen üdvösségre. Az üdvösség az ÉN-VALÓ önMAGunkban önMAGunkként VALÓ MAGnyilvánulásában tárulkozik fel, és ennek látszólagos „eszköze” lehet a cselekvés, amely bár nem hiábavaló és nem felesleges (leginkább sorsszerű) de amely által senki sem nyerhet önmagában véve üdvösséget. A hit hallásból van, de az üdvösség kEGYelemből, s ez az üdvösség fejezi ki önMAGát aztán azon cselekedetekben, amelyek időnként látványosan, de többnyire csak csendes jelenléteként nyilvánulnak meg az EGYetlenEGY VALÓnknak, ÉN-VALÓnknak, „itt” a földi létezésben.
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn. 15, 13) Ha valaki életét adja barátaiért, akkor az elsősorban hamis-énjének kell meghaljon, hogy újjászületve és feltámadva élhessen a barátaiért, nem egy „túlvilági helyen, időtlenségben” és terméketlen hitben, hanem itt és most, az örökkéVALÓ jel-ÉN teljessÉGében. ÉN VAGYOK AZ IDŐ TELJESSÉGE. A Mennyek Országa pedig nem egy hely, amely majd ekkor vagy akkor, vagy imitt vagy amott jő el. A Mennyek Országa az ÉN-VALÓ, a Boldogság TeljessÉGe, A LÉLEK és EZ VAGY TE. Életed adni barátaidért úgy lehet, hogy mindezt a kEGYelem által önMAGadban önMAGadként felismered. Ekkor megismered, hogy sohasem te voltál a cselekvő, hanem AZ A KI VALÓjában VAGY, voltál és mindig is leszel, EZ minden cselekvés Cselekvője. Bár általa(d) van minden, mégis minden tettől érintetlen, az Örök Mozdulatlan Mozgató, az Örökké VALÓ LÉT MAGod vagy, most és mindörökre.
