A gadarai megszállott története

És menének a tenger túlsó partjára, a Gadarenusok földére.
És a mint a hajóból kiméne, azonnal elébe méne egy ember a sírboltokból, a kiben tisztátalan lélek volt,
A kinek lakása a sírboltokban vala; és már lánczokkal sem bírta őt senki sem lekötni.
Mert sokszor megkötözték őt békókkal és lánczokkal, de ő a lánczokat szétszaggatta, és a békókat összetörte, és senki sem tudta őt megfékezni.
És éjjel és nappal mindig a hegyeken és a sírboltokban volt, kiáltozva és magát kövekkel vagdosva.
Mikor pedig Jézust távolról meglátta, oda futamodék, és elébe borula,
És fennhangon kiáltva monda: Mi közöm nékem te veled, Jézus, a magasságos Istennek Fia? Az Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem.
(Mert ezt mondja vala néki: Eredj ki, tisztátalan lélek, ez emberből.)
És kérdezé tőle: Mi a neved? És felele, mondván: Légió a nevem, mert sokan vagyunk.
És igen kéré őt, hogy ne küldje el őket arról a vidékről.
Vala pedig ott a hegynél egy nagy disznónyáj, a mely legel vala.
És az ördögök kérik vala őt mindnyájan, mondván: Küldj minket a disznókba, hogy azokba menjünk be.
És Jézus azonnal megengedé nékik. A tisztátalan lelkek pedig kijövén, bemenének a disznókba; és a nyáj
a meredekről a tengerbe rohana. Valának pedig mintegy kétezeren; és belefúlának a tengerbe.
A kik pedig őrzik vala a disznókat, elfutának, és hírt vivének a városba és a falvakba. És kimenének,
hogy lássák, mi az, a mi történt.
És menének Jézushoz, és láták, hogy az ördöngős ott ül, fel van öltözködve és eszénél van, az, a kiben a légió volt; és megfélemlének.
A kik pedig látták, elbeszélék nékik, hogy mi történt vala az ördöngőssel, és a disznókkal.
És kezdék kérni őt, hogy távozzék el az ő határukból.
Mikor pedig a hajóba beszállott vala, a volt ördöngős kéré őt, hogy vele lehessen.
De Jézus nem engedé meg néki, hanem monda néki: Eredj haza a tiéidhez, és jelentsd meg nékik, mely
nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.
El is méne, és kezdé hirdetni a Tízvárosban, mely nagy dolgot cselekedett vele Jézus; és mindnyájan elcsodálkozának.

Mk 5, 1-20 (Károli Gáspár fordítása)

A fenti történet három változatban is szerepel a szinoptikus evangéliumokban. A mai kor emberének az „Ördögűző” vagy „A rítus” c. film juthat eszébe, és mindazon félelemkeltő, spiritiszta miszticizmus, amit a hivatalos kereszténység a démonok, ördögök, a Sátán nevében hordoz magával, majd kétezer éve. A Katolikus Egyházban, erre külön „szakosodott” papok is vannak kinevezve, akik különleges képzést kapnak egzorcizálásra – állítólagosan Rómában – bár hétköznapi ember, ilyen papokkal bizonyosan, soha életében nem fog találkozni. Nem szándékom a valláson belül kialakult ördögűzési rítussal kapcsolatos dolgok boncolgatása, hanem egy teljesen más jellegű megvilágításból szeretném megvizsgálni a fenti történetet.

Jogos és nagyon is helyénvaló meglátás az, hogy ha valaki megtekinti például a fent említett filmeket – melyek nyilvánvaló propaganda céljukról most nem ejtünk szót – felmerül benne konklúzióként, hogy aki Istenben hisz, a fentiek alapján hinnie kell a Gonoszban, a tisztátalan lelkekben, a Sátánban is automatikusan. Az ördögűzés, azaz a tisztátalan lelkek Jézus általi kiűzetése a történetben felettébb hátborzongató, a huszonegyedik századból tekintve. Egyrészt feltételezi azt, hogy léteznek olyan lelkek, melyek a test „hivatalos lakója”, azaz a lelkünk mellett „albérlőként” lakhatnak a testünkben, illetve „főbérlővé” válva, teljesen hatalmába kerítik az embert, aki így elveszti a szabad akaratát, másrészt, hogy ezen „tisztátalan lelkek”, entitások kívülről hatolnak az emberbe, tehát valamiféle szellemi, azaz test nélküli létezési tartományban léteznek, ahonnan „honfoglalósdit” képesek játszani. Ez már önmagában is eléggé félelmetes ahhoz, hogy a fenti bibliai történettel egyetemben az emberben elhintse, a láthatatlan világ, ismeretlen szféráinak lakói, azaz a démonok iránti hit magvait, és az ebből fakadó félelmeket. Tovább menve ugyanakkor megerősítik, és megalapozzák azt a hiedelmet, hogy a „gonosz” kívülről képes behatolni az emberbe, birtokába venni azt, és irányítani úgy, hogy többé az emberi lény nem ura már önmagának.

Az ördöngösség mai modern megfelelőit a pszichológia és a pszichiátria taglalja, a pszichés betegségek kézikönyveiben. Azonban ezt a megközelítést sem szeretnénk tovább mélyíteni, mert amint látható, ezen „tudományok” sem tudnak sok érdemlegeset kezdeni azzal a jelenséggel, amikor valaki ténylegesen beteg, vagy súlyosan beteg jeleit mutatja, egyfajta megszállottságnak, őrületnek, mentális-lelki betegségnek. Mert a fenti történet szempontjából először is tisztáznunk kellene, magának az ördöngösségnek a fogalmát, ami önmagában véve nem egy egzakt, tudományos fogalom, amiként nincs is megfelelője ennek, a tudományos megközelítésben, mivel túl tág valami, amibe rengeteg minden beleférhet. A bibliai történet alapján, amely nem szolgáltat túl részletes „kórképet” a garadai megszállottal kapcsolatban arra juthatunk, hogy egy mentálisan és lelkileg teljesen beteg, az önpusztítás állapotába jutott emberről lehetett szó, aki az őrület nyilvánvaló jeleit mutatta. „…azonnal elébe méne egy ember a sírboltokból, a kiben tisztátalan lélek volt, a kinek lakása a sírboltokban vala; és már lánczokkal sem bírta őt senki sem lekötni. Mert sokszor megkötözték őt békókkal és lánczokkal, de ő a lánczokat szétszaggatta, és a békókat összetörte, és senki sem tudta őt megfékezni. És éjjel és nappal mindig a hegyeken és a sírboltokban volt, kiáltozva és magát kövekkel vagdosva.” Durva kifejezéssel azt mondhatjuk, hogy egy valódi, kötözni való bolonddal volt dolga Jézusnak. Hogy ezt a mai „tudomány” minek diagnosztizálná, azt inkább rábízzuk az illetékesekre.

Sokkal fontosabb a fenti történet szempontjából az, hogy ezt a megszállottat, a benne lakó tisztátalan lelkek Jézushoz hajtották, és megvallották, hogy ő a magasságos Isten fia. Ez azért is érdekes, mivel Jézust sokan, sokfélének tartották életében, és sok ideig az ő istensége, még saját tanítványai előtt sem volt teljesen világos, és csak a földről való távozása után világosodott a számukra is meg sok minden, a Lélek által. Eme ember esetében azonban a benne lévő „tisztátalan lelkek” nem csak hogy Jézus elébe mentek a gazdatestben, hanem még meg is vallották az istenségét. Ez azért is különös, mivel a történet további részéből egyértelműen kiderül, hogy ezen tisztátalan lelkek egyáltalán nem vágytak arra, hogy elhagyják a gazdatestet, ami a kiűzetésükkor történő alkudozásból válik világossá. „Légió a nevem, mert sokan vagyunk. És igen kéré őt, hogy ne küldje el őket arról a vidékről.” Tehát – mai fogalmak szerint – egyfajta tudathasadásos állapotban lehetett az az ember, akiben a „tisztátalan lelkek” lakoztak, a történet alapján. Ezek a lelkek teljesen átvették az irányítást a gazdatest felett, és a benne „jogosan” megtestesült gazdalélek, háttérbe szorult az irányításban. Ha így közelítjük meg a helyzetet, akkor azonban paradoxon áll fenn.

Ha ugyanis elfogadjuk, hogy egy emberi lény, aki tulajdonképpen spirituális értelemben nem egy test, akinek lelke van, hanem EGY LÉLEK, akinek teste van, akkor hogy lehetséges, hogy ugyanazon testben még további lelkek is „lakhassanak”? Mert ha ez lehetséges, akkor ebből az következik, hogy adott esetben, az emberi szabad akarat ellenére, azt nem tisztelve, az ember felett olyan erők nyerhetnek befolyást, amelyek „kívülről” hatolhatnak be úgymond, birtokba véve a testet. Azonban mivel az emberi lény elsősorban LÉLEK, úgy egy testbe, hogyan hatolhatna be több, különböző „tisztátalan lélek”, akárcsak „albérlőnek” is, ha ezt a test tulajdonosa, azaz a „főbérlő”, az emberi lény igazi lelke ezt nem engedi meg? Akkor ez azt jelentené, hogy az emberi lény bármikor ki lehet téve „külső entitások” támadásának, és adott esetben ugyanazon testen kell osztoznia, nem kívánatos „albérlőkkel”, nevezetesen „tisztátalan lelkekkel”.

Ez a történet tehát rengeteg kérdést vet fel. Először is azt sugallja, hogy az ember kívülről megszállás alá kerülhet, más, ismeretlen lelkek, azaz entitások által, amelyek felett aztán nem tud hatalmat gyakorolni, míg azok azonban igen őfelette. Másodsorban ezzel párhuzamosan feltételezi azt, hogy létezik egyfajta láthatatlan szellemvilág, amely itt a földön tevékenykedik, és amely képes hatalmába keríteni embereket, ám ezen „tisztátalan lelkek” az isteni akarat és erő által kiűzhetőek, azaz az ilyen „tisztátalan lelkek” által okozott betegség, amit ördöngösségnek neveznek, felszámolható. Az ördögűzés tehát ezen a történeten alapul, és ennek a misztériuma ez által van életben tartva bibliailag. Így már egyre inkább megalapozottá válik a démonok, a tisztátalan lelkek, a Sátán és a Pokol világa, amelytől csak külső tekintély, nevezetesen egy Isten nevét használó gyógyító, ördögűző képes csak megszabadítani bennünket. Minderre pedig a bibliai történet biztosít megkérdőjelezhetetlennek tűnő alapot. Azonban mi van, ha eme történetnek más a valódi jelentése, és olvasata?

A bibliai történetek hitelességét illetőleg, sohasem az emberi okoskodás adja meg a választ, hanem Isten Lelke, amely nem betűkben lakozik. Nem szabad ugyanis elkövetnünk azt a hibát, hogy a betű foglyaivá válva, kétségbeesetten próbálunk meg kimagyarázni dolgokat annak érdekében, hogy például felmentsük magunkat a „külső gonosz”, a kívülről belénk szálló „tisztátalan lelkek”, a démonok, ördögök, a Sátán nevében. Mindez a vallás tartozéka, amelyben az Isten – Sátán tengelyen zajlik minden, mintha a minden polaritások felett létező EGYetlen VALÓnak, bármilyen valódi, önmagától, önmagában létező ellenpólusa lehetne, például démonok, ördögök, Sátán képében. Kétségtelen, hogy a világunkban különös betegségek voltak jelen, már Krisztus korában is, akárcsak a jelen korban. Rengeteg ördöngős jár-kel a mai metropoliszok utcáin, akikre ráillene a gadarai megszállott lelkiállapotának a leírása. A valódi kulcs pedig itt van a történetben. Mert az emberbe nem kívülről költöznek be „tisztátalan lelkek” mint entitások, hanem bizony ezek a mi elménk gondolatai és a lelkünk érzelmei által ölthetnek testet, abban az emberi létezésben, amit emberi lényként tapasztalunk, mint LÉLEK. A bibliai történet tehát úgy tűnik, hogy erősen fel van nagyítva, mely által továbbra is igazolni lehet, a démonok, az ördögök, a tisztátalan lelkek, a Sátán létezését, de olyan módon, mintha annak semmi köze sem lenne az emberi tudathoz, elméhez és főleg lélekhez. Ez pedig tulajdonképpen az okkultizmus, és a szellemvilág, a spiritizmus határára tereli a figyelmet, amely aztán megalapozza azon praktikákat, melyet a kereszténység egyes intézményesített ágai gyakoroltak az emberek felett, kísértetiesen hasonlóképpen, a mai modern pszichiátria módszereihez. Mit is jelent ez? Azt, hogy a régebbi korokban, nem átallva Jézus Krisztus nevét felhasználva, a fenti történet alapján, bárkit ördöngősnek, „tisztátalan lélektől” való megszállottnak bélyegezhettek, és kirekeszthettek a társadalomból, ha bizonyos egyházi, társadalmi, hatalmi érdekek azt megkívánták. (A modern pszichiátria részben ugyanerre a gyakorlatra lett felhasználva, az új korban, például a másként gondolkodók kiiktatására.)

Mi lehet akkor a valóságalapja a fenti történetnek? Létezik-e olyan okkult, démoni világ, amelyből visszatérhetnek lelkek, és teret foglalhatnak maguknak egy emberi létezőben, avagy mindez csak téves értelmezés, és leginkább félreértelmezése a valódi Evangéliumnak, annak az üzenetnek, mely szerint „Isten Országa ti bennetek van”, így a „démonok” és a „tisztátalan lelkek” sem „kívülről” kerülnek belénk? Mi a helyzet akkor a disznókba űzött „tisztátalan lelkekkel” és egyáltalán mit is érthetünk „tisztátalan lelkek” alatt? Valamiféle kárhozott lelkeket, akik itt rekedtek a Földön, avagy Isten eleve teremtett „démonokat”, hogy az emberek azok által kísértessenek? Ahogy szaporodnak a kérdések, úgy válik egyre tarthatatlanabbá a helyzet, a mi VALÓ, Mennyei Atyánk igazságával kapcsolatban. Mert aki megismeri a VALÓ Igazságát, Istent, az pont a Lélek által átéli, megéli a megszabadulást: saját belső „démonaitól”, azon „tisztátalan lelkektől”, mindazon bűnöktől, vétkektől, bűnös hajlamoktól, azaz tudati-lelki tisztátalanságoktól, amelyek bennünk léteznek, s képesek egy teljesen önálló személyiségként, alter-egóként, azaz pontosabban hamis énként eltakarni a saját LELKÜNKET, amely által az ördöngösség, sokkal szubtilisabb állapotaiban élhetjük, akár az egész életünket is, amennyiben a valódi megtérésben, azaz Isten általi szabadulásban „ki nem űzetik” az a bizonyos „Légió” belőlünk!

Tehát a fenti történet valódi jelentése belső, és nem külső. Ha szó szerint értelmezzük azt, akkor teljesen tévútra juthatunk, és az egész történet felhasználható arra, hogy valamiféle külső gonosz léte folyamatosan igazolva lehessen, ezzel párhuzamosan fenntartva az emberi tudatban, elmében és lélekben: A HÁRÍTÁS mechanizmusait. Ahol ugyanis külső ellenség van, egyfajta kívülről behatoló „kár és kórokozó”, ott mindig lehetőség nyílik a hárításra, azaz saját felelősségünk külső tényezőkre való áttolására. Sajnos a kereszténység a fenti történet miatt is, pont eme mechanizmus áldozatává vált, amely aztán az ördögűzés intézményesített formáiban torzult még inkább el, és vitt tévútra megszámlálhatatlanul sok lelket, azt hitetve velük a fenti történet alapján, hogy létezik a külső ellenség, melytől csak egyfajta külső rítus, azaz az ördögűzés szabadíthat meg embereket. Kétségtelen, hogy emberi lények, saját belső „démonaik” foglyiként, nagyon is hasonlatosan viselkedhetnek a biblia történet megszállottjához. Ebből azonban nem az következik, hogy „kívülről” lettek megtámadva, és leuralva, „tisztátalan lelkek által”, amelyeket ha kiűzünk Krisztus nevében, akkor az illető mindennemű belső út, mindennemű Isten kEGYelme által történő belső szembesülés nélkül, automatikusan megtisztulhat.

A legnagyobb probléma a biblia történeteivel kapcsolatban az, hogy ameddig szó szerint próbáljuk meg értelmezni azokat, könnyen szakadékba juthatunk általuk. „A betű megöl, a lélek megelevenít”, és ez a fenti történetre is érvényes. Ne feledjük, hogy ezeket a történeteket nem szabad a betű szellemében olvasni, továbbá azt sem, hogy ezeket nem Krisztus jegyezte le, tehát sok pontatlanság is lehetséges, továbbá dolgok felnagyítása, amely a történetek csodaszerűségét, Krisztus isteni hatalmát volt hivatott felnagyítani, kiemelni. A fenti történetben az is elgondolkodtató, hogy miért kellett kétezer ártatlan sertés elpusztuljon, ami ókori mércével, egy nagy közösség vagyona is lehetett, továbbá érthetően megrökönyödést, és inkább csak félelmet válthatott ki mindez a szemtanúkból, amiként aztán a helyiek kérték is Jézust, hogy hagyja el a vidéküket. Az is logikai ellentmondás, hogy egy megszállott, aki „tisztátalan lelkek” befolyása alatt állt, miért ment Jézus elé saját akaratából, mert hogy ha a démonok uralták, azoknak viszont mi érdeke lett volna kiűzetni magukat Jézus által, a „lakhelyükről”? Ezek kényes kérdések, és a fenti történet sajnos, a betű szerinti értelmezésben inkább alkalmas a démonokba, a szellemvilágba, az okkultba való hit és félelem megalapozására, mintsem a valódi krisztusi üzenet alátámasztására, és terjesztésére.

Nem az a probléma ugyanis, hogy léteznek-e vagy sem „tisztátalan lelkek”, hisz megfelelően értelmezve nyilvánvalóan léteznek, csak nem kívül, hanem belül. Mert én magam vagyok telve „tisztátalan lelkekkel”, azaz olyan hajlamokkal, késztetésekkel, megszállottságokkal, téves mentális és pszichés képzetekkel, melyek képesek elválasztani, a hamis én képzetében saját ÉN-VALÓmtól, azaz Istentől önmagam, továbbá képesek az elme által a lelket, majd a testet is megbetegíteni, akár a legfélelmetesebb külső jeleket is produkálva, akárcsak a gadarai megszállott esetében. Az is nyilvánvaló, hogy ebben az esetben csak az isteni kEGYelem képes megszabadítani, azaz a „külső szabadító”, a Krisztus, a lélek gyógyítója és mestere. Megfelelően értelmezve a fenti történet valódi belső magvát, ami csak a Lélek világossága által tárulhat fel bennünk, érthetővé válhat, hogy egy nagyon is életszerű emberi helyzet lett becsomagolva és kiszínezve, azonban ennek betű szerinti értelmezése hatalmas károkat okozhat, és okozott is, ami jó látható a régi és az új kereszténység történetében egyaránt. Ez a történet az alapja a római Egyház egzorcista gyakorlatainak, amely azon nézeten alapul, hogy az ember külső, kívülről származó „tisztátalan lelkek” által megszállottság alá kerülhet, s ugyanezen gyakorlatot használják jelenleg az emberek okkult, spiritiszta befolyásolására bizonyos neoprotestáns szektákban is, hatalmas tömegeket tévesztve meg, s elfedve mindezzel a valódi krisztusi örömhírt, üzenetet.

Ha a „tisztátalan lélek” alatt olyan képzeteket, olyan szellemiséget, olyan érzelmi eltévelyedettséget értünk, amely a minket körülvevő világból kerül be a tudatunkba, az elménkbe majd a lelkünkbe, akkor létezik a „külső gonosz”, a démonok világa. Azonban fontos annak megértése, hogy ez a „külső” világ, soha nem csak külső, mivel ez is az én emberi tudatom által, az én emberi elmém és a lelkem valósága által tud gyökeret verni bennem, mint létezőben, és így tud csak hatni mind saját magamra, mind általam visszacsatolásként a külsőnek érzékelt világra. A világban lévő eszmék, a hitek, a vallások, a dogmák, tézisek, nézetek, axiómák, izmusok és még sorolhatnánk: mind-mind „tisztátalan lelkek”, „tisztátalan szellemek és szellemiségek” lehetnek a számomra, amelyek a hatalmukba keríthetnek, súlyosabb esetben pedig a megszállottság legszélsőségesebb tudat és lélekállapotába is hajszolhatnak engem, a kárhozottság állapotába taszítva a lelkem. Ez az az állapot, amelyből önmagam, önmagamat már nem vagyok képes megszabadítani. A fenti történet lényege tehát a Lélek szerinti olvasatban, jelen sorok írója számára ez: saját démonainktól, ördögeinktől, tisztátalan lelkeinktől csak a Krisztus fénye, Isten kEGYelme képes megigazítani bennünket. A „külső és belső” démonok árnyjátéka csak ebben a fényben semmisülhet meg, az emberi tudatban-lélekben, s válhat újra EGÉSSZé, EGGYé: EGY-ÉN VALÓjában, Istenben.

——–

Megjegyzés:

gadarai megszállott: Jézus egy légió ördögöt űzött ki belőle, megengedte, hogy az ördögök a közelben legelésző disznókba menjenek, s az egész konda a meredek parton át a tóba rohant és vízbe fulladt. A csoda a Genezáreti-tó K-i partján történt a pogányok lakta →Tízváros vidékén, Mk 5,1-20: és Lk 8,26-39: Geraza, Mt 8,28-34: →Gadara vidékén. Geraza valójában →Gergesza. A meggyógyult embernek Jézus nem engedte, hogy csatlakozzék hozzá, hanem hazaküldte övéihez, az pedig ment és a Tízvárosban mindenütt elmondta, hogy mit tett vele Jézus. – Amikor a szinoptikusok ennek a megszállottnak a meggyógyítását beszélik el, többféle helységnevet mondanak. Máté azt mondja, hogy Jézus a „gadaraiak vidékére” ment, néhány kódexben azt is lehet olvasni, hogy „a gergezenusok vidékére ment”. Márknál mind a két név előfordul. Nagyon sok kézirat a „gerazénusok” megjelölést hozza, ezt ki kell zárnunk, mert Geraza 2 napi járásra van a tó partjától. „Geraza” ezért Gergesza javított írása is lehet. Gadara és Gergesza egyaránt helyszíne a ~ gyógyulásának. **

A megjegyzés forrása: https://bit.ly/3brwlM3