Inkvizíció és tudományos diktatúra, a tudatközpontúság fényében

Ezen gondolatok egy kétszeresen eretnek ember által születtek. Alapjukat egy felismerés képezi, mely szerint démonok és vírusok, melyek embereket beteggé tesznek: Istenben nem voltak, nincsenek és soha nem is lesznek. A középkorban ezen felismerés kinyilvánításáért máglya járt, a jelenkorban pedig különböző elmeállapotot megbélyegző, hatalmi és tudományos ellehetetlenítés, kiközösítés, nevetség tárgyává való tétel. Mert hogy jöhet ahhoz, egy földi halandó, ki nem rendelkezik semmilyen egyházi, vagy tudományos titulussal, hogy ilyet hitelesen kijelenthessen? Hisz démonokat ma is űznek Krisztus nevében, vírusok meg százmilliók életét oltották ki az emberiség történetében. Ezek vitathatatlan tények! Vagy mégsem?

A démon és Sátán kultusz elengedhetetlen kelléke volt és sajnos ma is az, az úgynevezett kereszténységnek, amely Krisztus szent nevét nem átallta sem a múltban sem a jelenben felhasználni, olyan hitek alátámasztására, amelyek által az emberek elméjébe hamis képeket, szívébe pedig indokolatlan félelmet ültethettek el, kihasználva ezt bizonyos jól körvonalazódott hatalmi célok érdekében. A modern kor tudósai, de vallástól, vagy babonaságoktól eltávolodott emberei is, ma már csak lenéző mosolygással legyintenek a röpködő démonok, a Sátán vallásos képzeteire, nyíltan kijelentve, hogy ezek léte nem bizonyított, tehát a modern tudomány számára mindez nincs. Azonban ugyanezen tudomány, a racionalitás „sziklaszilárd” alapjain, ugyanúgy legyártotta a maga röpködő, láthatatlan démonait, Sátánjait: kórokozók, kórokozó-elmélet, szemnek láthatatlan vírusok, „makro-mikro-nano” világaként, amelyeknek az ember ugyanúgy ki van szolgáltatva, akárcsak a démonokban hívők a láthatatlan, külső, gonosz lelkek, a Sátán hatalmának. Nem célunk eme jelenség vallási vagy tudományos elemzése, sokkal inkább ennek a tudati-lelki valóságának a feltárása, mely által érthetővé válhat, hogy miként uralkodhattak és uralkodhatnak ilyen hamis, életellenes tézisek a múltban, és a jelenben, az emberi tudatokban, elmékben, megbetegítve ezáltal minden értelemben embermilliókat.

Amivel a legtöbbünk sohasem szeretne szembenézni, az a saját tudattartalmaink, a saját elménk, és a legfontosabb: a saját lelkünk valósága. Amennyiben meg is tesszük ezt, azt csak úgy és olyan mértékben szokásunk, hogy le ne lepleződhessen bennünk ÉN-VALÓnk, azaz Isten által mindazon hamisságok gyűjteménye, amit valódi ÉNünknek képzelünk, ám valójában nem több mindez, mint ama hamis-én, amely rátelepszik a lelkünkre, és eltérít minket a Lélek üdvösségének az útjáról. Már eme kijelentés, önmagában is botrányos, legfőképpen érthetetlen lehet a legtöbb embertársamnak, aki a vallások, az úgynevezett „spiritualitás”, vagy a tudományos-materializmus tudatformáiba záródva létezik, azaz érzékel, gondolkodik és érez. Sajnos eme írás nem képes arra, hogy bárkit is megvilágosítson, az Örökké-VALÓnk, azaz Isten saját Szívünkben megtapasztalható, minden hamisságunkat, így a világ minden hamisságát IS átvilágítani képes IGAZságáról, fényéről. A dolgok valódi lényege ugyanis csak az Istenben lévő Szív, tiszta érzésében tárulkozhat fel a számunkra, s nem a ráció relatív ismereteket, információkat analizáló világában. Ez már önmagában botrány, mind a vallásos-spirituális, mind a tudományos-materializmus, továbbá ezek fúzióit magukévá tévő tudatok számára. Tulajdonképpen eme okfejtés, természeténél fogva igen kevesekhez szólhat a mai világban, és ez nem azért van, mert írójuk bármilyen értelemben is több lenne bárkinél intelligencia szempontjából, hanem azért, mert az ÉN-VALÓ kEGYelméből betekintést nyerhetett, a Szív fénye által, a tudat és az elme világának a működésébe. Aki számára ezen sorok pedig nem többek, mint ködös, misztikus, áltudományos, tudománytalan, valóságtagadó vagy egyéb nézetek, azok jobban járnak, ha nem is olvassák tovább őket, mert értelmetlen időpocséklás a számukra.

Ha a démonhit és a kórokozó-elmélet tudati aspektusait megvizsgáljuk, világossá válhat a számunkra, hogy mindkettő közös alapját ama igény adja, hogy valamilyen betegség okát, egy – az adott emberi személyen – kívülálló okozóban, okban találja meg. Ez a tudati mechanizmus az emberi elmén belül a hárítás nevet viseli, amikor is képtelenek vagyunk a Szív fényében meglátni saját valóságunkat, és az eme valóságból fakadó következményeket – úgy mint betegségek – ezért azok okát egy külső entitásban, létezőben keressük, és véljük megtalálni. Egyik esetben röpködő démonok, Sátán formájában, a másik esetben pedig kórokozók, vírusok, szemnek láthatatlan anyagi részecskék stb. formájában. A tudományos szemlélet pusztán annyival „tisztességesebb”, hogy mindezek bizonyítására olykor hihetetlen erőfeszítéseket tesz, az anyagi, finomanyagi érzékszervi tartományokban. Egy mikroszkóp alá tett élőlénnyel, legyen az bármi, amit egy élő szervezetben IS megtalálnak, nehéz vitatkozni, amint egy laikus számára már az is meghaladja az ő ismereteit, hogy ezen élőlények tulajdonképpen milyen szerepet töltenek be az élővilágban. Fontos jelenség az is, hogy az élővilágban megtalálható létezőket ezen szemlélet az emberi életet támogató, azokkal semleges, azokkal ellenséges élőformák, vagy az „élő és élettelen” határán mozgó egyéb létezők kategóriáira osztja fel. Azonban minden esetben ezen kategorizálások egyfajta „ultima ratio” nevében vannak beállítva számunkra, laikus embereknek, azok irányultságát illetően. Magyarán, ha a tudomány rásüti valamire a bélyegét, hogy az márpedig az ember számára egyértelműen, minden kétséget kizáróan pusztító élősködő, betegséghordozó stb. akkor ezt a továbbiakban már egy laikus nem kérdőjelezheti meg, pusztán csak ama tekintély miatt sem, amit a tudományosság és annak művelői, intézményei képviselnek. Ez kicsit hasonlít a középkori inkvizíció intézményére, ahol a laikusok ugyanúgy semmilyen kompetenciával sem rendelkezhettek, az egyházi hivatalok megkérdőjelezhetetlennek beállított igazságaival, téziseivel, dogmáival szemben.

A probléma mind a vallásos-spirituális mind a tudományos-materialista tudatformával az, hogy mindkettő hiszi, és feltétel nélkül vallja az úgynevezett „objektív, emberi tudattól független valóság” létezését. Amíg az előbbi az ezzel kapcsolatos, olykor nyilvánvalóan magyarázatokat követelő anomáliákat kivételes csodáknak nevezi, addig a másik anomáliáknak, melyek további tudományos vizsgálódást igényelnek. Miről is van itt szó? Arról, hogy időnként a tapasztalati valóság megcáfolja az „objektív, emberi tudattól független valóság” létezését. Egy egyszerű példát hozva, ha például léteznek egyértelműen, és minden kétséget kizárólag halálos baktériumok, vírusok, kórokozók, akkor hogy lehetséges az, hogy mégsem betegítenek meg mindenkit, sőt, vannak emberek, akiket teljesen hidegen hagy ezen – állítólagosan az emberi egészségre egyértelműen káros – élőformák létezése? Erre a tudomány művelői is már a kezdetekben magyarázatokat kellett találjanak, hisz már eme egyszerű felvetés is bizonyítja, hogy minden kétséget kizáróan nincsenek, és nem léteznek egyértelműen halálos kórokozók, sem az élővilágban, sem annak mezsgyéjén. Ugyanis a relatív világban a dolgok soha nem egyértelműek. Ezért aztán a tudományosság berkeiben nemsokára megszületett az „immunitás” és az „immunrendszer-elmélet”, ami kénytelen volt némi „hatalmat” adni az emberi tudatoknak, a külső világból származó, egyébként továbbra is egyértelműnek kategorizált, és beállított kórokozók, állítólagos vagy valós tevékenységeivel szemben. Ez is némileg párhuzamban van a középkori vallásosság démonhitével, mert akkor is magyarázatra szorult, hogy egyes embereket miért, miként és hogyan, másokat meg miért nem szálltak meg „röpködő démonok”? Erre pedig a magyarázat az volt, hogy aki erkölcsös, istenfélő életet élt, megtartotta az Egyház törvényeit, ahhoz nem férkőzhettek közel ártó démonok, szellemek, rontás, és egyéb fertelmes betegségek.

Mindkét oldal magyarázataiban van tehát valami, ami figyelemre méltó, és a maga szintjén már-már súrolja, a tudatközpontú szemléletben megjeleníthető valóságot. Ez pedig az, hogy ha az emberi lény rendelkezik egyfajta belső, szellemi, lelki, fizikai immunitással, azaz védettséggel, akkor a külvilágból származó hatások nem tehetnek kárt benne. Ezt tulajdonképpen mindkét személet elismerte, elismeri, azonban nem ezt helyezte a súlypontjába saját ténykedésének, önigazolásának. Ugyanis mindkét nézet eleve a hárítás tudati folyamatainak a következtében létezhet, tehát mind a vallásos-spirituális, mind a tudományos-materialista megközelítésben a világ egy félelmetes hely, amely tele van sok, előre nem látható külső veszéllyel, amellyel szemben az ember tehetetlen, ezért szükség van, hogy az ennek tulajdonított ártalmak, károsodások, betegségek és korai halál megelőzésére egy aktív erő, egy „külső immunrendszer” létezzen, vallás és tudomány néven, melyek a maguk tudattereiben majd hatékony eszközökkel vértezik fel az esendő embert, hogy sikeresen küzdhessen meg, a fent nevesített, állandóan lesben álló, folyamatosan változó ellenséggel, ám helyesebben inkább ellenségKÉPpel.

Az emberi lény maga a testet öltött LÉLEK. Ez a tudományos-materializmus számára maga a babona, maga a bizonyíthatatlan elmélet. Pontosabban a materialista tudományok hajnalán, egy német tudós bebizonyította, hogy nincs lélek, és azóta a „modern” tudomány hűen ragaszkodik is ehhez, inkább kitalálva újabb és újabb, sokszor tiszavirág életű elméletet, csak hogy az emberi lélekkel kapcsolatos „anomáliákat” megmagyarázhassa, vagy figyelmen kívül hagyhassa. A pszichológia és a pszichoanalízis – mint eme törekvések fő csapásirányai – aztán az utóbbi száz évben mindent meg is tettek, hogy a hivatalos tudományosság fókuszán kívülre helyezzenek minden olyan megközelítést, nézetet, amely leleplezhetné azon hamisságokat, melyek a materializmus börtönében tartják az emberi tudatokat „tudományosság” néven. A perifériákon megtűrnek ugyanakkor olyan féltudományosnak bélyegezett „para-ágazatokat” , amelyek igazából csak azért létezhetnek ilyen formában, hogy a „tudományos bizonyítatlanság” és a „tudománytalan sarlatánság” zászlóival jelölt szellemi játszótérbe zárhassák minden olyan aspektusát a tudati-lelki létezésnek, amely veszélyt jelenthetne a tudományos-materializmus „megdönthetetlennek” felmagasztalt épületére. Amint látjuk tehát mind a vallás-spiritualitás mind a tudomány-materializmus tudatformáiban fontos, és meghatározó erőt képvisel: A TEKINTÉLY, amely bármikor és bármilyen esetben módosíthatja, felülírhatja, diszkvalifikálhatja még akár a saját játékszabályok, módszerek, eszközök, protokollok következetes alkalmazása nyomán született eredményeket is. Erre a posztmodern KÓR jelenlegi valósága mindennél kézenfekvőbb evidenciát jelent azon tudatoknak, akikben a Szív látása feltárta, a földi valóság torz, hamis, életellenes mozgatórugóit: nem kívül, hanem belül, legbelül, az emberi tudatokban működő elme, a gondolatok lelket és testet megbetegítő természetében.

A lényegi mondanivaló tehát a következő: az emberi tudat, mivel rendelkezik isteni valóságteremtő erővel, ezért képes megteremteni a beléje ültetett, a benne megjelenő KÉPzeteket, elKÉPzeléseket, azaz „magyarul” ideákat, dogmákat, téziseket, axiómákat. Ebből következően, az emberi elme hasonlatos egy komputerhez, amely önmagában semmire sem képes, minden a rajta futtatott operációs rendszeren és szoftvereken múlik, és még ezen is túl annak tudatos vagy tudattalan használóján, azaz az emberen.

Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.

Az ige(n) tulajdonképpen kissé leegyszerűsítve maga a teremtő gondolat, amely az emberi elmében létezve tevékenykedik, akárcsak a számítógépen a szoftver, így az ige milyensége és minősége meghatározó. Aki megismeri ennek az igazságát, az képes felismerni saját tudati programozottságát, megértve a valóságteremtő tudati mechanizmusok működését, saját elméjében. Ebből következően megérthetővé válik, hogy mit is jelent az elme-lélek-test EGÉSZsÉGe az EGYetlen VALÓban: Istenben. Azt jelenti, hogy csak az Isten fényében átvilágított, abban megtisztult elme képes arra, hogy tisztává váljon mindennemű hamisságtól, tudati szennyeződéstől, pusztító, életellenes elme-programtól, elKÉPzeléstől, KÉPzelgéstől, KÉPzettől, identitásképző gondolattömegtől stb. Ha az elme Isten fényében fürdőzve, folyamatosan ebben az állapotban képes maradni, végül eggyé válik a saját Forrásával: ÉN-VALÓnkkal, Istennel, így már nem képes kárt okozni sem magunknak, sem másnak, mivel a lét-motiváltságot a továbbiakban már nem saját hamis árnyképzeteiből, hanem az Atya fényéből, az ÉN-VALÓ fényéből nyeri. Az emberi lélek csak így szabadulhat meg mindazon pusztító, életellenes, nyomasztó, betegséget okozó tendenciáktól, hajlamoktól, amely a hamis ént, azaz az emberi elme képzetei által megfertőzött emberi egót táplálva, elzárja a lélektől az Élet Vizét, elsorvasztva, a kárhozatba, a tetszhalál és a lelki pusztulás állapotába kényszerítve. Ezen felismerések azonban EGYértelművé tehetik számunkra Isten kEGYelme által azt: hogy kívül soha nem voltak, nincsenek és nem is lesznek olyan „démonok”, Sátán, kor- és KÓR-okozók, melyek A LELKET megbetegíthetnék, ha az EGYsÉGben van az Ő valódi Forrásával: Istennel.

Miért van akkor mégis, hogy egyes szentnek tartott emberek, akik kétségtelenül megállapodtak Istenben, az Ő Tudatában és Lelkében, és az élet gyümölcseit teremték, mégis szenvedtek időnként betegségekben, vagy akár azoknak is köszönhették – látszólag – földi pályájuk lezárását? Mert ez látszólag ellentmondásban van a fentiekkel. Azonban ez még mindig materialista nézet, annak a téves szemléletnek az eredménye, hogy a testnek mindent tükröznie kell, mivel egyfajta tükörképe az a léleknek. Ez hatalmas tévedés, ha így lenne, akkor a fizikai test is halhatatlan lenne, akárcsak a lélek. Pont ez az, amivel a materialista felfogás is tromfol, hogy lám-lám a test mulandó, és egyetlen lélek sem tért még vissza „odaátról”, tehát a test és a lélek is halandó, már ha az utóbbi egyáltalán létezik, bár a materializmus számára „bizonyítottan” nem. Látszólag jó kis csapdába került, a tudat és lélekközpontú megközelítés is, vagy mégsem? Feloldható-e a fenti paradoxon?

Igen, nagyon EGY-SZERűen, az Istenben megvalósult LÉLEK ugyanis a test állapotától függetlenül élvezi Istenben az üdvösséget. Az Istenben megállapodott tudat számára, ugyanis az elme teljesen elmerül Istenben, és a test teljesen másodlagossá válik, emberségében. Nem egy szent embernél tapasztalható volt, hogy látszólag, a külső szemlélők számára beteg volt a teste, mégis sugárzott a lelkéből, a szívéből az üdvösség, Isten kEGYelme. Jézus Krisztus egészségesen ment a keresztre, ahol emberi teste pokoli kínokat szenvedhetett el, ám a leírások szerint, még a kereszten is ragyogott belőle Isten fénye, áradt belőle az Isten kEGYelme, a bűnbánó lator is megvilágosodott a jelenlétében, és halálakor a környezetében lévő katonák is megérezték azt, hogy itt nem mindennapi lélek került a keresztre, és szenvedett ártatlanul azért, hogy az isteni VALÓ fénye, a sötétségbe borult emberi tudatokban felragyoghasson, az Isten Lelkének SZERében. Jézus Krisztus tehát bemutatta, mit is jelent a LÉLEK hatalma a test felett, és hogy a lelkünket nem azért kell mindenek felett a legfontosabb kincsünkként, saját ÉN-VALÓNKként „őriznünk”, hogy a testünk egészséges legyen, hanem azért, mert a Tudat és a Lélek MAGa Isten, ÉN-VALÓnk, az EGYetlen Örökké-VALÓ, amelyre ha minden figyelmünket ráirányítjuk, a tŐle, azaz magunkban MAGunktól elkülönült emberségünkben, akkor az Ő kEGYelme által újra EGÉSZsÉGessé válhatunk az EGY és EGYetlen VALÓval és VALÓnkban: Istenben.

A démonok és a vírusok csak az elme világában léteznek, amint a test is az elme világának a tartozéka, az elme világának a tapasztalati valósága. Az Istennel, Istenben, EGY-ÉN VALÓNkban újra megEGÉSZsÉGesedett tudat és lélek számára semmiféle démon, Sátán, kor és KÓRokozó, vírus, betegség nincs. Nem egy szent, azaz Istenben megVALÓsult ember mondta az őt körülvevőknek, amikor azok bizonyos betegségeikről kérdezték őket, hogy „ezek csak számotokra valósak, a számomra nem léteznek.” Én, mint halhatatlan, nem született VALÓ, a LÉLEK és a TUDAT Istenben önfényű, önMAGától, Örökké-VALÓ fényessége: nem a test vagyok, nem az elme, nem a gondolataim összessége, nem az a földi identitás, aminek lenni látszom MÁSok számára, mások szemében. ÉN az Örök, nem született és soha el nem pusztuló, örök, EGY-LÉNY-EGű tudat és lélek Boldogsága VAGYOK, A KI VAGYOK. Ez nem emberi érdem, ez nem az emberi gondolat műve, és ezen szavak valódi lényege csak az Istenben elmerült, ÉN-VALÓnkban újra megtisztult, megEGÉSZsÉGesedett Tudat és Lélek számára tárulhat fel: a tiszta tudat és lélek, a Szív VALÓ ÉRZÉSében. A Lét és a Tudat, a Lélek örök Boldogságaképpen. Jézus Krisztus örök tanulságtétele álljon itt, az Ő MAGasztosságára méltatlan, tökéletlen emberi gondolataim zárszavaként:

Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt.