Szavak önmagamból önmagamhoz
A gondolatokkal terhelt elme sohasem láthatja meg Istent. Már „Isten meglátása” is pusztán egy gondolat, egy elvont fog-a-lom az elmében, melyet a vonzás és taszítás illúzió-valósága teremtett meg. Az elme legmagasabb fokú működése, a legkiválóbb értelem tükröződése is pusztán zaj, mely megtöri a Csendet.
Az elme taván minden fodrozódás hullámokat kelt, s a víztükör elveszti (p)ártatlanságát, melyben a Valóság, minden értelmezés nélkül tükröződni képes. A szavak végtelen sorának áramlása, az értelem gondolája az elme taván, mely hullámot kelt, de révbe soha nem viheti, a benne utazó Lelket. Ha arra vágysz, hogy megismerd Istent, felejtsd el mit Istennek képzelsz. Felejtsd el a vágyakat is, melyekben csónakként evezve, elméd taván hullámokat keltesz.
Felejts el mindent, amit az elméd Istennek gondol, s kezdd el „olvasni”, látni, érezni önmagadban önmagadként, a szavak, gondolatok, képek, érzések közötti szabad, határtalan és végtelen teret: a Csendet. Minden képzetnek, minden hullámzásnak, szónak és hangnak meg kell szűnnie, el kell halnia saját Forrásában, a Csendben. Önmagad Csendként felismerni, önmagad Csendként tudni magad a mindentudás, mely túl van minden ismereten, a nemtudáson, mit a gondolkodás terhe hamis tudássá teremthet.
Az álom vége az örök ébersÉG önmagadként VALÓ felismerése. Emlékek nélküli emlékezés az elme-énen túli Valónkra. A megismerő, a megismerés és a megismert EGYbeolvadása a Csenddel. A Lélek, a tiszta tudat, örök létként való gondtalan ragyogása. Szabadság, békesség, boldogság, üdvösség. Az elme tökéletes békéje, a Szív önmagában fÉNylŐ fÉNyé-benn, csendjé-benn. Minden szó érvénytelen, mert elmondhatatlan, leírhatatlan, elképzelhetetlen.
„Amikor megismeritek önmagatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az élő Atya gyermekei vagytok. De ha nem ismeritek meg önmagatokat, akkor szegénységben vagytok, és ti vagytok a szegénység.”
Tamás evangéliuma 3, 4-5
