A hazugság a hamis egó(nk) szüleménye, amely a valóságra helyez olyan szűrőt, filtereket, amin áthatolva a valóság fénye, annak igazsága meghamisítódik, így ezáltal elvész annak eredeti jelentése, ereje, tisztasága, súlyosabb esetben pedig – a hazugság mértékétől függően – akár a valóság teljes ellentétévé válva önmagunk, és mások ellen fordulva a hamisság, a pusztulás, az életellenes gondolkodás és cselekvés, azaz a halál forrásává lesz.

A hazugság alapját mindig a valóság, és a valóságban megismerhető igazság kell képezze, mert a hazugság ezen telepszik meg, ezt hamisítja meg, ferdíti el, a hamis egó érdekei szerint alakítva azt. A hazugság egy új látszatvalóságot és látszatigazságot hoz létre, (pseudo realitas, pseudo veritas) amely az emberi tudatban és elmében életre kelve valósnak, és igaznak tűnik, így olyan meghatározó, irányadó és kiinduló pontja lehet a valóságról és az igazságról való további gondolkodásnak, tudati és elmebéli folyamatoknak, és az ebből forrásozó, ezen irányultságok által meghatározott cselekvéseknek, melyek a legsúlyosabb esetben oda vezetnek, hogy az emberi lény elkezdi tagadni a valóságot, és azt a megismerhető igazságot, melynek a hazugság általi elferdítését, kiforgatását, hamisítványát hiszi immár valósnak és igaznak. Ezt a folyamatot nevezhetjük szellemi autoimmun reakciónak, amikor is az emberi elme – nem ismervén fel a valóságot és az abban ragyogó igazságot önmaga létfenntartó, élő, eredendő, tiszta, éltető, szerves, megtartó valóságaként – annak elferdített, torz másához, azaz a hazugsághoz ragaszkodva, önmaga szellemi, lelki integritása, azaz EGYsÉGe ellen támad. Ez az a bizonyos meghasonulás, amiről Krisztus beszél: „Minden ország a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával.”

De mit is nevezhetünk valóságnak, és mit igazságnak, létezik-e mind a valóságnak mind az igazságnak, az emberi elme által megismerhető, annak relativitásán túlmutató abszolút, azaz minden viszonylagosságtól mentes formája? Az emberi elme fogalmai által bármilyen meghatározással is éljünk a valóság vagy az igazság fogalmi köreivel szemben, azok mindig részlegesek, töredékesek, viszonylagosak lesznek. Ezért eme elmélkedésben nem teszek kísérletet arra, hogy bármelyik fogalommal kapcsolatban, még egy újabb meghatározást létrehozzak, a már eddig létezők mellet, és/vagy azokkal szemben. Az emberi érzékelés, elme, és gondolkodás a maga tárgyiasító hajlamaival ugyanis mind a valóság mind az igazság potenciálisan végtelen, úgynevezett nézőpont-mátrixának a megismerésére, természetszerűen képtelen, de még ha valami úton-módon mégis sikerülne ez valakinek, az akkor is csak egy absztrakt, indirekt, logikai halmaz-ismeret lenne, melyben abszolút kiindulópont, rendezőelv csak önkényes módon lehetne kijelölhető, megragadható, így maga a tárgyiasító, tárgyi elme, bármilyen absztrakciót is hoz létre, önmaga elvont világát fogja csak tudni visszavetíteni az általa megismerni óhajtott „valóságra” és az abban, abból megismerhető „igazságra”. HA csak a fentiek igazságát képes valaki megismerni, arra eljutni, azt belátni, akkor abból az következik, hogy a továbbiakban már nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy a valóság és az igazság fogalmilag megragadható absztrakcióit, bármilyen formában is azonosítsa A VALÓság és AZ IGAZság, minden elmebéli, racionális viszonylagosságát meghaladó létezésével.

Ha azonban a valóság és az igazság – mint abszolút, minden fogalmi gondolkodáson túli létező – az emberi gondolkodás által nem meghatározható, akkor egyáltalán hogyan feltételezheti ugyanezen gondolkodás, annak a létezését, és megismerhetőségét? Az emberi gondolkodás számára ugyanis már az abszolútum fogalma sem más, mint az emberi elme és gondolkodás, az elvonatkoztatás logikai mechanizmusa (absztrakció) számára megragadhatatlan képzet, melyet képtelenek vagyunk elképzelni. Így pusztán csak a tagadás által járhatjuk azt körbe, de bármit is állítsunk róla, annak törvényszerűen nem lehet abszolút értéke, vagyis a részszerű bármit is szakítson ki az egészből, arra soha nem hivatkozhat úgy, mintha az az egész, a teljesség lenne. Tehát az abszolút, és AZ Abszolútum való, igaz lényege állítással semmiképp sem határozható meg, mivel a véges a maga fogalmaival nem zárhatja semmilyen logikai, matematikai stb. absztrakcióba az egészet, ugyanakkor tagadással sem juthatunk el annak megismerésére, pusztán annak a felismerésére, hogy az Abszolútum maga, nem határozható meg, így végső soron sem állítással sem tagadással sem juthatunk el, az elme számára meghatározhatatlan, abszolút VALÓ és IGAZ TELJESSÉG fel és megismerésére.

Ezen fenti eszmefuttatás látszólag az önmaga farkába harapó kígyó logikai mintázatát hordozza önmagában. Mert ha feltételezünk valamit – abszolút és abszolútum – néven, ami/aki azért abszolút, mert túl van minden viszonylagosságon, ebből fakadóan pedig az önön relativitásába zárult emberi tudat, elme és gondolkodás számára megragadhatatlan, felfoghatatlan és absztrahálhatatlan, akkor az abszolút és az abszolútum kérdésköre tulajdonképpen a logika számára vizsgálhatatlan, ráadásul vizsgálhatatlanná pont az a logikai premissza teszi ezt, hogy az abszolútum azért abszolút, mert a racionalizáló kognitív absztrakció számára, azaz az elmeműködés, az emberi gondolkodás és elvonatkoztatás számára a maga teljességében az megismerhetetlen és felfoghatatlan a maga egészében. Ez a logika azt feltételezi, hogy a megismerő (személy) az általa megismerhető valóság egészéhez képest mint megismerő elme: véges. De miből is származik ez a feltételezés? Nem-e eleve ez is egy önkorlátozó axióma, egy előfeltevés, ami úgyszintén az emberi elmén belül létezik, akár csak az abszolút és az Abszolútum eszménye? Irányulhat-e eleve bármilyen nemű megismerés olyas valamire, amiről elve azt feltételezzük, hogy a maga teljességében az megismerhetetlen, s nem korlátozza-e magát a felismerést és annak folyamatát, mibenlétét, módját, módszerét már eleve ez a fajta gondolkodás? Mert tulajdonképpen az abszolút és az abszolútum fogalmai is az elme számára léteznek, pusztán azok azt a legnagyobb, legteljesebb, vagyis EGY és EGYetlen, felülmúlhatatlan és teljes VALÓt, Teljességet jelölik, amit még a tárgyi gondolkodás, az érzékszervi megismerés, és a logikai absztrakció segítségével, úgy tűnik egyetlen emberi lény sem ismerhetett meg, minden kétséget kizáró bizonyossággal. De azért, mert ez eddig senkinek sem sikerült, azt jelenti-e, hogy egyáltalán nem is lehetséges-e, vagy pedig azt, hogy ha valamilyen úton-módon mégis lehetséges, akkor ezt még – vélhetőleg – senki sem érte el emberként az általunk ismert történelemben? Végső kérdésként tehát feltehetjük: ameddig az abszolút és Abszolútum az a valami/valaki ami és aki a logikai gondolkodás számára azt a végtelen pontot jelenti, ami EGYszerre végtelen, ám EGYszerre EGY és EGYetlen, oszthatatlan szingularitás*, addig a gondolkodás megismerheti-e azt, amit ő maga tett a saját végességén túli fogalommá, olyan módon, hogy létrehozott egy fogalmat, végtelen néven, mert az Abszolútum azért abszolút, mert túl van a racionalizálás, azaz a logikai absztrakció által végzett minőségi és mennyiségi kvalifikáción és kvantifikáción? (* a szingularitás értelmezése jelen szövegben nem más, mint Isten EGYedülVALÓsága)

A végtelen azonban már egy elmebéli attribútuma az Abszolútumnak, amint az EGY és az oszthatatlan minősége is, ráadásul a végtelen és az EGY együttese olyan paradoxon az emberi gondolkodás számára, amit a ráció sem felfogni sem megérteni nem képes, a maga tárgyiasult formájában. Azonban ezen a ponton eljuthatunk annak a megsejtésére, hogy az emberi lény több mint a saját maga által művelt gondolkodás, és főleg több annál a tárgyiasító, absztraháló elmeműködésénél, ami/aki az önmaga által létrehozott absztrakciók halmazából kilátni, azt meghaladni képtelen. Mert az abszolút – amennyiben nem a relativitások világában definiált, valamiféle önkényes meghatározása, valamilyen relatív logikai mátrixnak, mátrixoknak – a racionalizáló, kvantifikáló, tárgyiasító és absztraháló elme és a gondolkodás számára bár megérinthető, de annak végtelenségéből fakadóan a maga teljességében felfoghatatlan, de az emberi intuíció számáraamely a szellem és a lélek valósága – ez mégis azon, az emberi rációt meghaladó örök VALÓ, amely az arra érzékeny emberi lények számára mindennél valóságosabb, kézenfekvőbb, és a legszükségszerűbb IGAZSÁG, amit egy emberi lény, az Ő MAGvából, a legbensőbb LÉNY-EGében megsejthet. Itt pedig végleg meghaladjuk az emberi logika önmagába záruló, önmaga absztrakcióból építkező pszeudo-valóságát, melynek érvényessége örökre be van zárulva, a viszonylagosságok börtönébe, és az emberi lélekben feltárulkozó, mind az emberi szellem és lélek, így az elme Forrására is rámutató tiszta intuíció, isteni sugallat, vezetés ösvényére lépünk, mely mind a racionális, mint a materiális-mentális szférákon túlmutat, dacára annak, hogy azok is bennefoglaltak, benne léteznek, általa létezhetnek. Az abszolút és az Abszolútum ezért tükröződik pusztán az elme számára elérhető mindennemű megismerés birodalmában (tárgyi és tudati valóság), de pont emiatt felfoghatatlan a maga egészében, mivel az árnyék, a kivetülés nincs tudomásában annak, hogy önmaga miből/kiből származik, minek a megjelenése, kivetülése. Ezért lehetetlen a relatív világban, a relativizáló elme és annak minden működése számára az abszolút, és az Abszolútum lényegi VALÓjának a megértése, mert bár az abszolút fogalma még csak-csak közelíthető, még ha önkényességgel is (pld. egy rendszeren belül, amikor egy kiindulási pontot „abszolútnak” jelölnek, bár mindenki tudja, hogy ez önkényes, és pont ez is jelzi azt, hogy a logikán belül az abszolút és az Abszolútum valójában megragadhatatlan) de AZ Abszolútum, aminek pusztán fő attribútuma az, hogy abszolút, már teljesen felfoghatatlan, teljesen megragadhatatlan, a maga teljességében mindennemű elmeműködésnek, logikának, absztrakciónak.

Ezen a ponton visszatérhetünk a hazugság narratívájának a tárgyalásához, mert a fentiek által érthetjük meg igazán, hogy az emberi logika számára a VALÓ és az IGAZ megragadhatatlan, mert ez maga a Teljesség, AZ Abszolútum, másként Isten. Amikor ugyanis a VALÓ és az IGAZ EGY, és EGYetlen megbonthatatlan, szétválaszthatatlan, egymástól elkülöníthetetlen Teljesség, akkor az maga Isten. Őbenne és Őáltala jelenik meg a megnyilvánult világ kettősségében A Valóság és Az Igazság, amely az abszolútum test-elme jelenségen belüli kivetülése, s amely az emberi gondolkodáson belül az elme prizmáján végtelen sok valóságra és igazságra hullik szét. Ebből ered az emberi individuumok egymással való örökös küzdelme, mert bár mindnyájan A VALÓ és AZ IGAZ, a Teljes ÉG, Isten EGYetlen és EGYedüli VALÓját, IGAZát, Valóságát és Igazságát „tapogatjuk”, de az egyéni, személyes és tárgyiasító hajlamú elme, az emberi ráció, gondolkodás foglyaként, egyre jobban széttöredezik, szétaprózódik, viszonylagossá válik annak EGYetlensége, így megszűnik annak Teljessége, a test-elme jelenség foglyaként, az azt tapasztaló emberi tudatban és lélekben. Ez a kiűzetés, melyet az EGY és EGYetlel VALÓ és IGAZ, a Teljes ÉG EGYsÉGének teljességéből kizuhanva tudatilag, szellemileg, értelmileg, gondolatilag és az ezzel való azonosulás következtében átél és megtapasztal az emberi lélek. Ez minden hazugság, minden hamisság narratívájának a bölcsője, mely hamisság és hazugság a részszerű emberi tudat és lélek számára minden szenvedés forrás, oka, s amely kizuhantság önerőből többé már nem számolható fel. Ameddig jelen van az „én a test és az elme vagyok”, hazug narratívájának az elmeképzete, amely tulajdonképpen Isten „szemében” maga a tudathasadás, az elmezavar, az ős bűn, minden hamisság forrása, addig fennáll a szenvedés, a hazugság, a bűn és a bűnhődés, mert az emberi lény ebben az állapotában már nem rendelkezik azzal, a minden ráción túlmutató EGYedüli és minden relativitástól mentes, abszolút tudással, hogy „Ki vagyok én VALÓjában, ha nem egy test és egy emberi elmeként tekintek magamra?” Ki az a lélek, aki érzi a végtelenséget, az időtlenséget, a tértelenséget, és aki minden racionális „tudáson és tudományon” túl, mindennél jobban tudja, érzi mint lélek és szellem: az EGY és EGYetlen VALÓ IGAZságakénti, az ÖnMAGa, Ő-MAGunk Forrásától való elszakíthatatlan EGYsÉGet. Az emberi tudat és lélek ŐS VALÓja, és állapota ez, ama bizonyos Lét, Tudat és Boldogság isteni üdvössége, amelyről Jézus Krisztus ezt mondotta:

Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jő el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” Lk. 17, 20-21.

EGYedül Isten kEGYelem az, ami és A KI által az emberi tudat és a lélek, az Ővele VALÓ eredendŐ EGYsÉGe, örök boldogsága és üdvössége újra IGAZ lehet. MegIGAZítani csak Ő tud minket, megIGAZulni pedig VALÓban csak Őáltala, Ővele és Őbenne lehetséges. Ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges, ebben lehet iránytű számunkra a lelkünkbe oltott olthatatlan vágy, és a tudatunk kŐz-ÉP-pontára iránulÓ: figyelem.

egy-én