Huxley nem látott rá okot, hogy egy tudományos oligarchia miért ne uralkodna a népen örökre, és a nép nem is lenne tudatában annak, hogy őket kontrollálják.” Alan Watt

Nemrég a jelenlegi helyzetet elemezve – amely azért apokaliptikus, mivel az apokalipszis jelentése értelmében (feltárulkozás) valóban feltárulkozik a folyamatokat magasabb szinten látni és értelmezni képes elme számára világunk jelenlegi fizikai, lelki és szellemi állapota – nemrég arra jutottam, hogy mivel az uralkodó rétegek, egyrészt képesek voltak elrejteni fizikai kilétüket, és sok esetben már csak a megbízottjaikon keresztül irányítják a folyamatokat, máskor viszont meg-meg jelennek, de olyan környezetben, ahol sérthetetlenek, a tudományos és technokrata diktatúra vezetőiként, irányítóiként és inspirálóiként, gyakorlatilag a „végtelenségig” fenntarthatják jelenlegi uralmukat. Egy árnyékkal lehetetlen bokszolni. Ez a hatalom ugyanis csak keveseknek látható, azon kevesek pedig többféle hátrányban vannak ezzel szemben. Az elit szervezett, hosszútávú hatalmi és uralmi elképzeléssel, stratégiákkal rendelkezik, továbbá birtokolja mindazon szellemi és anyagi javak összességét, amely uralmának, másrészt a tőle függő tömegek függőségének folyamatos fenntartására alkalmasak. Ezzel szemben az emberi társadalom nem az. Tehát pontosan arra a következtetésre jutottam magam is, mint Huxley, aki maga is az elit tagja volt. Másrészről az ilyen megnyilvánulások segíthetnek abban a pszichológiai hadviselésben, hogy még a dolgokon átlátók is, teljesen tehetetlennek érezzék magukat. Ezek azonban nem feltétlenül negatív dolgok. Miért is?

Van egy meghatározó, alapvető és kiemelkedően fontos törvényszerűsége a materialista tudatformának. Amikor a fizikai világgal, elsődlegesen a testtel azonosulunk, akkor létezésünk automatikusan elkezd függeni az anyagi javaktól. Így azok, akik az anyagi javak meghatározó többségét birtokolni képesek, képessé válhatnak az emberek szellemi irányítására is. Mert tulajdonképpen a materializmus nem más, mint a létezés zsákutcája, és ilyetén módon az ilyen erők mindenkoron legyőzhetetlenek, amikor is az emberiség nagy része úgyszintén a materialista tudatforma rabja, ezért képtelen annak felismerésére, hogy minden jellegű kiszolgáltatottsága, első sorban saját tudatosságának az eredménye. Ebből következik az a törvényszerűség, hogy ezt a tudatosságot nem „megjavítani”, hanem meghaladni szükséges ahhoz, ha az emberi lényként megjelenő örökkévaló tudat, újra szabaddá akar válni. A materialista tudatforma, az isteni álomban az a végállomás, amelyben az arra érett tudatok ösztönzést kaphatnak, méghozzá igen erőteljes ösztönzést, pont a hatalmi struktúrák által fenntartott börtönszerű létezés jellege miatt: a felébredésre.

A megnyilvánult létezésben kétségtelenül létezik egy olyasfajta hierarchikus megnyilvánultsága a hatalom gyakorlásának, amely minden korban képes maga alá gyűrni a tömegeket. Azonban ez azért lehetséges, mivel a hatalom, elsődlegesen nem másra alapozódik – főleg és elsősorban a teljesen materialisztikus szellemi terekben – mintsem a félelem mágiájára. A felsőbb erő önmagában nem rossz vagy jó, hanem annak megnyilvánulása elsősorban attól függ, hogy annak gyakorlása milyen irányultsággal történik. Egy szülő is rendelkezik hatalommal gyermeke felett, egy szülő is válhat eme hatalom gyakorlása közben zsarnokivá, de válhat szeretetteljessé, még akkor is, ha eme szellemi felsőbbség – amelynek alapvető célja a gyermek felnövekedésének a biztosítása, annak tudati, szellemi, lelki és testi kibontakozásának az elősegítése – nem feltétlenül irányul valamiféle birtoklásra, vagy állandóságra, önön hatalma fenntartását illetőleg. A legtöbb ember a gyermeknevelés folyamatában szembesül a legközvetlenebb módon, a létezés hierarchikus természetével. Gyermeket nevelni ugyanis elsősorban felelősség, tehát ama hatalmi potenciál, amivel egy szülő rendelkezik, elsősorban nem birtoklást, hatalmi státuszt, és ezekből fakadó következményeket jelent, hanem olyan felelősséget, amelyben időlegesen áthelyeződik a döntési felelősség arra az intelligenciára, amely egy másik intelligencia kibontakoztatására hivatott. Ez egy nagyon kényes folyamat, hiszen minden gyermek igyekszik feszegetni saját akaratának határait, így sokszor kerülnek összetűzésbe azon hierarchikus hatalmi terek, melyek között egyenlőség nem tételeződhet fel, mivel az a gyermek számára végzetes következményekkel járhatna. Egyetlen feloldása létezhet eme helyzeteknek, és az a szeretetteljesség jegyében gyakorolt szülői felelősség, vagyis a szülő a rá ruházott döntési hatalmat, megpróbálja a lehető legnagyobb körültekintéssel gyakorolni, a gyermek vélt vagy valós java érdekében. Itt azonban megint kényes mezsgyére tévedtünk, mert honnan tudhatja bizonyosan egy szülő, hogy mi is az, ami a gyermeke javára válhat majd a későbbiekben? Nem könnyű ugyanis, még a tiszteletteljesebb kapcsolatban sem olyan döntéseket hozni, amiben a szülő tudatossága, annak természetszerű korlátoltsága, és az ebből fakadó „jót akarása” olykor ne válna a gyermek kárára.

A hatalom gyakorlásának a legidealisztikusabb elképzelése az, amikor a hatalom gyakorlása, mások javára történik. Azonban a mások java, az egy nagyon relatív fogalmi hálót jelent. Ki és mi alapján dönthet arról, hogy másoknak mi lehet a legjobb, ráadásul úgy, hogy az emberi társadalom igen sokszínű, összetett, rengeteg egyéniség és személyiség építi fel, vagy inkább azok közös halmazaként közelíthető meg. Nyilvánvaló, hogy itt már a szeretetteljesség, mint legfőbb szempont, hamar értelmetlenné és értelmezhetetlenné válik, még abban az esetben is, ha egy kultúra középpontjában embert nemesítő eszmék állnak, és a törvénykezés minőségét, a hatalomgyakorlás módját ezek határozzák meg. Ideális társadalmak csak elméletben léteznek, gyakorlatban szinte semmi esélye nincs annak, hogy azok létrejöjjenek és fennmaradhassanak. Persze itt is kérdés: kinek mit jelent az ideális fogalma?

Amikor azonban a hatalom gyakorlásában már nem magasztos eszmék játszanak szerepet, hanem csak önös, önző érdekek, a fenti gondolatok már meg sem jelenhetnek, semmilyen téren sem. Megjelennek azonban hivatkozások arra, például „népjólét” címen, ám ezek mögé a fogalmak mögé bármilyen fogalmak felsorakozhatnak. Az amúgy is relatív „jó, jólét” fogalma, az eleve csak önön uralmát és folytonosságát fenntartani akaró, a félelem folyamatosan fenntartott pszichés állapotaira épülő hatalmi struktúrák, ugyanis természetüknél fogva érzéketlenek az egyénnel, mint entitással szemben. Az ilyen jellegű hatalmi elképzelés számára a tömeg és az eltömegesedés, az eltömegesítés a lényeg, azaz egy olyan homogén massza létrehozása, amely számára mindenkoron meghatározott minden, mind szellemi mind anyagi szinten, amiben tudatilag léteznie, mozognia kell. A tömegesedés fogalma ugyanakkor azon emberi igényekre épül, hogy a legtöbb ember eleve nem hivatott arra, hogy bonyolultabb struktúrákat átlátni legyen képes, így a hatalom ténykedését úgy fogja fel, mint egy olyan „szülő”, vagy „nagy testvér” létezését, amely sok terhet levesz a válláról. Gondolkodik és cselekszik helyette, államapparátust működtet, szervez, létrehoz, fenntart intézményeket, infrastruktúrát, kultúrát, civilizációt stb. Ha ebből a megközelítésből nézzük a helyzetet, akkor a mindenkori hatalmak léte egyféle szükségszerűségből is fakad, nevezetesen abból a félelemből és vágyból, hogy kell legyen valaki, aki megvéd bennünket, aki egzisztenciális létalapunk biztosítékában bonyolult struktúrák működtetésére képes, vagy ezen struktúrák alapjait biztosíthatja. Ezért van az, hogy azon embertömegek, amelyek elmélyültebb gondolkodást nem folytatnak eme dolgokról, tulajdonképpen ösztönös módon viszonyulnak mindehhez, és bár sokszor elégedetlenkednek mindezzel, valójában igencsak megfelel nekik mindaz, ami körülveszi őket. Ugyanakkor, mivel sem belső vágy, sem törekvés nincs bennük az őket körülvevő valóság-rendszer megvizsgálására és lehetséges értelmezésére, így az ebből fakadó frusztráltság elkerülése, vagy elnyomása érdekében, inkább elnyomják magukban mindazon lehetséges megközelítéseket, amelyek felfedhetnék számukra, önön valóságuk és függőségük valódi természetét.

Ki akarná önmagát a mai világban annak látni ami, emberi vonatkozásában, amikor az emberi tömegek nagy része szervezett léthazugságban él? Ki akarná magát annak látni ami, saját személyességében, amikor előregyártott személyiségmodelleket akarnak követni emberi tömegek? Végül ha (rab)szolga vagyok, mi okom, milyen motivációm lenne arra, hogy meglássam önön kiszolgáltatottságom és tehetetlenségem, főleg akkor, ha önmagam szabadnak képzelem? Továbbá, ha bár érzem is ezt valahol, mi okom lenne még kényelmetlenebb igazságok felderítésére, amely teljes addigi világképem, és az erre alapuló szellemi, pszichés, lelki korfontzónám összeomlásával fenyegethetne? Súlyos kérdések ezek, a materialista tudatformán belül csak igen kevés, vagy egyenesen semmiféle racionális motiváció nincs arra, hogy úgymond a fát kivágjuk magunk alatt. Azt a fát, amely hazugságokban eresztett gyökeret, és amely fa maga is hazugsággá lett: ez pedig az emberi egóm, személyiségem.

Eme korántsem teljes, ám lényegi, alapvető dolgokat érintő gondolatok után térjünk rá arra, hogy végül is a szellemi ember számára, aki felvállalja az önmaga személyében rejlő bukás lehetőségét, változott-e a világ abban a tekintetben, hogy a teljes szellemi szabadság, azaz szabatlanság elérése milyen irányban is lenne keresendő? A materialista tudatformában szellemi szabadság nem érhető el, ugyanis az maga a teljes függőség, és annak minden tapasztalati lehetősége. A szellemi utat járó ember, előbb vagy utóbb felismeri, hogy a materializmusban megjelenő hatalmi struktúrák eleve a félelemből születnek, és azok még több félelem által növekednek és teljesednek ki. Jelen korban a hivatalos, materialista alapokon nyugvó tudományosság, és az ezzel szorosan összefonódó technikai civilizáció eme félelem következményei, nem annak okozói.

Mi is ez a félelem? A félelem a materialista tudatformában teljesen egzisztenciális jellegű. Akárcsak a vallásokban megjelenő „istenfélelem”. Az anyaggal, azaz az anyaginak nevezett világ dolgaival azonosuló ember a létezést teljesen az anyag következményének érzékeli, így annak fenntartása a legközpontibb létcselekvéseinek az egyike. Az anyagi, a tárgyi kutúra gazdagságát önmaga kiterjesztésének éli meg, mintegy ebbe kapaszkodva a létezésben. Itt jön be a mennyiségi szemlélet, a minél több annál jobb, a minél több annál biztosabb, egzisztenciális elképzelése. Ezen jelenség alapjában a mély, mindent átható és minden cselekvést meghatározó, azt motiváló egzisztenciális félelem lapul. Félelem a haláltól, a teljes pusztulástól, hisz a materializmus számára nincs lélek, nincs tapasztaló amely tovább létezhet. A materializmus csak a fizikai létet ismeri, az amit a materializmusban szellemnek neveznek, az pusztán gondolat, a gondolkodás terméke. Nem olyas valami, ami által és amiben megjelenik a létezés, főleg nem olyas valami, ami független a létezéstől, netán a nélkül is létezik, létezhet. (Itt a szellem fogalmát nem a spiritiszták és a spiritualizáló elképzelés fogalmi rendjében értelmezzük. A szellem az a megfoghatatlan valami, ami az egész létezésben megnyilvánul, ami által az egész létezés létezhet.)

A fentiekből következik, hogy a materializmus – mint tudatforma – megreformálhatatlan annak lényegét tekintve. Külsőségeiben rengeteget változhat, felöltheti a technika, a tudomány, bármilyen elképzelés álarcát, virtualizálódhat, de önmagát tekintve meg nem változhat. Az objektív valóság kizárólagosságába vetetett hit: a materializmus. A létezés zsákutcája ez, amelyből minden korban csak egy irány létezett, annak meghaladására: az eme tudatformába záródott TUDAT és LÉLEK önMAGa felé történő fordulása. Minden korban ennek a tudati műveletnek a felismerésére, előkészítésére és végrehajtására lehet szolgálatunkra annak a felismerése is, hogy bármiféle külső hatalomba, világba vetett hit, egy adott ponton összeomlásra van ítélve. Bármilyen struktúra is nyilvánuljon meg világ és valóság néven, annak Forrását szükséges felkutassam, mely Forrás soha és semmilyen körülmények között sem található MAGunkon kívül. Ez az a pont, ahonnan az őszintén kereső létező visszafordulhat a valóságból az annak forrását jelentő VALÓ felé. Ez a valódi metanoia kezdete. Ez minden korban, minden álomban lehetséges. Ezt senki és semmi nem veheti attól a tudattól el, aki erre elég érett, és megszületett benne a mindennél erősebb vágy, a VALÓ újra felismerésére, a VALÓban való feloldódásra, elmélyülésre.