Szent tudatlanságban élek. Mindent tudni szeretnék arról, ami nem én vagyok, ami nem VALÓdi ÉNnem, miközben elfeledkezem arról, A KI VAGYOK, s A KI VALÓdi ÉNemként létezem. Ez az emberi tudat tragédiája, ez az emberi tudatként megjelenő létezés tragédiája. A részről mindent tudni akaró, az EGÉSZről mély tudatlanságban lévő emberi tudat végeláthatatlan tévképzeteinek önimádata, a jelenkor világa. Az anyag imádata, a szellem tagadása.

De még az anyagimádat is csak egy önmagába forduló, önMAGából kifordult elképzelés, a VALÓ imádatának pótléka, mert miféle imádata az az anyagnak, amiben az anyagot pusztítom, hulladékká alakítok mindent, bepiszkítom, bemocskolom vele létteremet, létezési tartományaimat, és csak zabálok… zabálok… és éhségemet semmi sem képes csillapítani, mert az anyagból még kell, még kell, még több kell, míg végül megrohad rajtam a test, egyre undorítóbb, egyre bűzösebb lesz, s csak egy dolog tart már a végén benne: ez a mély állati félelem a haláltól, a pusztulástól, a számomra ismeretlentől.

Mit ér, ha megnyerem az egész világot is, ám a lelkem mégis kárt szenved? Mit ér, ha egész emberi létezésem, csak a menekülés igazi VALÓm elől az élvezetekbe, az örömökbe, melyek csak halvány visszfényei annak a Boldogságnak, A KI VALÓban VAGYOK? ÉN nem a test, és nem az elme vagyok. ÉN a test és az elme mögött örökké létező VALÓ VAGYOK.

Powered by RedCircle