Akarunk-e Boldogság lenni?

A legtöbb ember boldog akar lenni, de nem Boldogság akar lenni. Aki boldog akar lenni, annak szüksége van tudati objektumokra (tárgyakra, személyekre, és az ezekre irányuló cselekvésekre) ami/aki által a boldogság időlegesen megjelenhet a szívében. Aki azonban Boldogság akar lenni, az önMAGában kell hogy felfedezze, mindennemű Boldogság kezdet és vég nélküli, múlhatatlan Forrását. A VALÓdi Boldogságnak ugyanis nincs tárgya, csak Alanya, és ez a mindennemű személyességtől mentes, ez a mindennemű személyességet meghaladó Alany: MAGa, MAGunk A LÉLEK.

Aki a múlhatatlan Boldogságra, azaz önMAGunk igaz természetére vágyik, annak előbb vagy utóbb szükséges felismernie, hogy a tárgyak és személyek világában, a tárgyak és a személyek birtoklása által nem juthatunk el a tartós boldogságra. A tárgyak és a személyek birtoklása, és az ezek megszerzésére irányuló bármilyen cselekedet azért sem okozhat tartós boldogságot, mivel ezek a tér és idő világában ki vannak téve az örök változásnak és végül a pusztulásnak, a megsemmisülésnek. Ugyanúgy a boldogságról, az üdvösségről folytatott végeláthatatlan eszmecserék, viták, szellemi harc és hadviselés sem okozhatnak tartós boldogságot, mivel ezek kifelé irányuló tudati cselekmények, és nem önMAGunk legbenső VALÓságának a megismerését megcélzó kutatás, mely nem végezhető másként, csak elcsendesült elmével, a Szívre irányított figyelemmel.

A világ dolgaiba, az elménk, az egó-énünk világába révült figyelem, a legjobb esetben is csak időleges, mulandó örömet, boldogságot eredményezhet. Ez a tárgyinak nevezhető elme, természetét tekintve nem alkalmas, csak a tudati objektumok (formák és nevek világa) vizsgálatára, elemzésére. Ennek is megvan a maga kétségtelen helye és ideje az önMAGunkra ébredés folyamatában, azonban a kereső előbb utóbb óhatatlanul el kell jusson annak a felismerésére, hogy tartós boldogság, valódi üdvösség nem érhető el a gondolat, a gondolkodás, a tudati objektumok világába rögzült figyelem segítségével. Ennek szubtilisabb formája az, amikor a kereső „szellemi harcosként”, az általa megismert igazságot abszolutizálva mintegy másokat akar „megmenteni”, másokért akar harcolni, mert nem ismeri fel, hogy ez a fajta heroikus harc és küzdelem nem más, mint a belső békétlenség kivetülése, mely a tartós Boldogság hiányából fakad. Így paradox módon a spirituális kereső szellemi harcot vív a Békéért, más néven a Boldogság eléréséért.

Az evangéliumok keresztény olvasata így csinált a Jézusként megjelent Krisztusból szellemi harcost, társadalom-jobbítót, forradalmárt, vagy a másik végletként „Isten Bárányát”, azaz áldozatot*. Mindkét nézet az egó-én prizmáján keresztül létezik, létezhet és elevenedik meg az egó-elme látóterébe zárult Lélek számára. Ezért mindkét nézet illuzórikus, relatív és önkényes, lényegét tekintve tehát teljességében hamis. Jézus Krisztus sem áldozat nem volt, sem harcos, Őbenne, a LÉLEKBEN ugyanis a megvalósult Tudat nyilvánította ki önMAGát, az a Lényeg, akivel mindannyian azonosak vagyunk, s amit/akit pont azért nem láthatunk meg önMAGunkban és önMAGunkkÉNt, mert a saját egó-elménk megtéveszt minket. Ameddig Jézus Krisztusban szellemi harcost vagy áldozati bárányt látunk, és eme képzetektől hajtva magunk is harcossá válunk, avagy áldozati szerepben várjuk az üdvösségünket, addig a figyelmünk nem önMAGunkra, hanem az önMAGunkról keletkezett tévképzetekre, árnyékvilágra, tudati tükröződésekre irányítjuk. Tükör által homályosan, homály által „harcosan és/vagy áldozatosan” élünk, valódi önMAGunk elfeledve, önmagunkban eltemetve. (*vesd össze a krisztusi mondásokkal: „Aki kardot ragad, az kard által vész el.” Máté 26, 53. „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” Máté 9, 13.)

A Jézusként is megjelent Krisztus valójában nem harcolt semmivel és senkivel, kivéve a saját egó-énjét, ami felett azonban önMAGát felismerve teljes és tökéletes uralomra jutott, amiként az Ő példáját követve, minden magát „kereszténynek” nevezőnek is szintúgy el kellene jutnia. Az egó-én a LÉLEK egyetlen „ellensége”, ami (és nem aki*) nem kívül, nem imitt vagy amott, nem ekkor vagy akkor jő el, hogy megkísértsen minket, hanem mibennünk, saját tudatunkban van. Ha Isten Országa mibennünk van, akkor a Poklok Birodalma sem lehet másutt, és eme kettősség felismerése az első, és elengedhetetlen valós igazság, ami végül a kifelé révülő figyelmet, a LÉLEK erejét a helyes irányba terelheti, önMAGunk megismerése és így a tartós Béke és Boldogság, más néven az Üdvösség elérésére.

A vallásos, keresztény szemléletben az emberi, személyes egó-én Sátánként vetül ki az emberen kívülre, Kísértőként jelenve meg. Azonban a Sátán nem egy élő entitás, nem egy az emberi lélektől független szellem, hanem egy olyan tévképzet és szellemiség, egy olyan szellemi irányultság, melyet MAGa, MAGunk a saját tévképzeteink által megtévesztett LÉLEK – aki vagyunk – elevenít meg, és képes akár élő, eleven, külső létezőként is megtapasztalható entitásként megjelenni, önön tudatunk és elménk segítségével. *Ezért az egó-én nem aki, mert nem valódi személy, hanem ami, azaz egy olyan tévképzet, amit a LÉLEK elevenít meg, ezért tűnik a számunkra a saját egó-énünk élő valóságnak, és az egó-ének világa elevennek. Valójában az egó-én maga a Sátán, egy tévképzet, egy szellemi irányultság és minőség, mely látszólag megtéveszti a LELKET, és bezárja egy sajátos tudati börtönbe, melyre Jézus úgy hivatkozott, mint a halottak világára.

Ennek a lélek- és tudatállapotnak a megfelelője a védikus szemléletben a májá-valóság, amely nem más, mint az a hamisság, ami mintegy fátylat von a tiszta tudatra, így az ÉN – mint metafizikai értelemben vett Abszolútum, Teljesség, A LÉLEK – immár nem képes önmagát önMAGakÉNt felismerni a létezésben, megjelennek a „mások”, azaz az ÉN-től elkülünült ének világa, az én, te, ő, a mi, ti, ők világa. Ez azonban az „édenkerti kígyó”, azaz az individuális elme, az egó-én megtévesztő szellemi, tudati „mérge” által lehetséges olyan tudatállapot, melybe a LÉLEK – a ki vagyok – teljesen elmerül, a saját egónkkal való azonosulásunk következményeképpen. Mindezt csak súlyosbítja az, amikor ez az egó-én a vallásos elképzelésekben egyfajta külső entitásként, Sátánként, Ördögként, Kísértőként (Kis-értőként), Isten Majmaként jelenik a számunkra meg, ami mint megtapasztalás természetesen a legextrémebb formákat is öltheti, akár a legvalóságosabb, „külsőnek” átélt megtapasztalásokat is megelevenítve. Ezen tapasztalások azonban minden esetben az önMAGunk Forrásától elkülönült Tudatban vannak csak jelen, és a Lélek ezeket eleveníti meg és tapasztalja meg, pont az elkülönültség érzetéből fakadóan, mintegy tőlünk különvalónak, tőlünk függetlenül létezőnek.

A Bibliai démonűzések soha nem egy külső démon kiűzését szimbolizálják, hanem annak a belső, hamis, az elkülönültség megtévesztő erejéből (májá) származó valóságnak az önmagunkban történő felszámolását, mely a külsőként megjelent, ám valójában a Belső Mester, a Krisztus megvilágosító ereje által lehetséges. Sajnálatos módon a mai napig jelen van a vallásokban az a fajta „Sátán-hit”, mely a krisztusi tanítások súlyos félreértésének a következménye. Talán még ennél is súlyosabb jelenség, amikor egyes „metafizikai iskolák” ugyanezt a tudati erőt „démonicitás” néven úgy tárgyalják tovább, hogy továbbra sem ismerik fel annak belső, az emberi lélektől egyáltalán nem független valóságát, természetét, még mindig valamiféle szubtilisabb, ám továbbra is külső létezőt tételezve. A teológiák és különféle metafizikai iskolák – mivel még midig egy külső Istent tételeznek – így törvényszerűen a Sátánt is külső entitásként láttatják, így az embert Isten és Sátán közé rekesztve, és valamiféle örök harcra kényszerítve. Ez alól a harc alól pedig sem a vallás sem metafizikai iskolák, vagy egyéb spirituális utak, akár egyéni ösvények követői sem válhatnak mindaddig mentessé, amíg a figyelem kifelé réved, az Okozó belső megragadása helyett, a puszta okozat világát vizsgálva, elemezve.

A Biblia – ha azt a betű szellemében és az írások egótól mentes tévedhetetlenségének a hitében olvassuk – egyértelműen addig lett „finomítva”, hogy abból mindenképpen csakis és kizárólagosan egy külső, az embertől elkülönült Isten lehessen kibontható és törvénybe foglalható. A külső Isten törvényszerűen külső Sátánt is eredményez, az ember pedig az Isten és a Sátán világának a kényszerítő valósága közé lett rekesztve, eme szellemi, spirituális térben. A hivatalosan kanonizált evangéliumokból az ember – legjobb esetben is – csak megsejtheti, hogy a végső igazság túl van ama kettősségen, amit a Biblia dualitása tár egyedüli és abszolút igazságként fel, azonban az írásokban sajnos rengeteg igével lehet alátámasztani azt, hogy Isten – amint a Sátán is – az emberen kívül van. A MAGunkban megismerhető VALÓság azonban AZ, hogy mindkettő az emberi Tudaton belül létezik, és az Abszolútum túl van mindezen elkülönítő képzeteken is, és felette áll minden dualitásnak, mindennemű elkülönültségnek.

A vallásban szentek és boldogok – bár léteznek az emberi elképzelések és hierarchiák szerint, de még ezek sem egylényegűek Istennel. Azonban az ÉN, az EGYetlen ÉN, a Teljesség, az Önvaló felette áll minden emberi képzeteknek, ami a szentség és a boldogság természetét illeti. Igaz, VALÓ lényegünk gondolatokkal, képekkel, szimbólumokkal, szavakkal, absztrakcióként nem ragadható meg. Ezért mondották minden korban az önMAGukra ébredett Lelkek, a Mukták, a Buddhák, a Krisztusok, hogy a végső VALÓság megismerése lehetetlen, ha önMAGunkat nem akarjuk megismerni végre. A „külső” Isten végül is önMAGunk felé kell fordítsa tekintetünket, arra kell ösztönözzön bennünket, hogy erőfeszítésünk a külső világ valóságának végtelen kutatása helyett, legvégül önMAGunk EGYetlÉN VALÓságának a megismerésére összpontosuljon.

Minden kutatás, minden keresés végül egyetlen kérdéssé EGY+SZERűsődhet bennünk le: meg akarjuk-e ismerni vagy sem a Békét és a Boldogságot önMAGunk EGYetlÉN, igaz VALÓjakÉNt ITT és MOST, az örök jelenVALÓságban, a SZÍVünkben?

Akarunk-e Boldogság lenni?

__________

„Az összes metafizikai eszmecsere hiábavaló, hacsak nem vezet el az Önvalóban rejlő igazi valóság kereséséhez.

A teremtésről, a világegyetem természetéről, az evolúcióról, Isten céljáról és a hasonló kérdésekről szóló viták mind hiábavalók, ugyanis nem segítenek hozzá ahhoz, hogy igazi boldogságunkat elérjük. Az emberek megpróbálják felderíteni a rajtuk kívül létező dolgokat, ahelyett, hogy előbb annak kiderítésével foglalkoznának, hogy »ki vagyok én?«

[Pedig] csak ez utóbbi módon nyerhető el a boldogság.”

„Az igaz természeted a Boldogság.”

Srí Ramana Maharsi

__________

Amikor megismeritek önMAGatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az Élő Atya gyermekei vagytok. De ha nem ismeritek meg önmagatokat, akkor szegénységben vagytok, és ti vagytok a szegénység.”

Tamás evangéliuma 3, 4-5.

Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.

Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak.

Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet.

Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek.

Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek.

Boldogok, a kiknek szívök tiszta: mert ők az Istent meglátják.

Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.

Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.

Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.

Máté evangéliuma 5, 3-11.

Tartalom ajánlása

egy-én

Ha azt kérdezed „Ki vagyok én?” azt felelem, hogy a legjobb amit tehetsz, ha ezt a kérdést önmagadban önMAGunknak teszed fel. Kitartó, elmélyült figyelemként rájöhetsz arra, hogy a válasz ott van MAGodban, a mindenek alapját képező Csendben. ÖnMAGadat önMAGadban önMAGunkként felismerve, véget ér minden keresésed. A Csend az ÖrökkéVALÓ LÉTezése.