A metafizikai tradicionalitás honnan eredezteti a rosszat, s milyen értelmet, szerepet juttat neki az egészen belül?
Az abszolútum, a metaphysicum absolutum úgy nyilvánul meg, hogy önmagát önmagától distanciálja. Ezt oly módon is megfogalmazhatjuk, hogy én önmagamat önmagamtól distanciálom. Ami így létrejön, az egyszerűen a más, a heteron. Önmagamat önmagamtól azonban olyan értelemben is distanciálhatom, illetve az abszolútum önmagát önmagától olyan értelemben is distanciálhatja, hogy önmagát szembefordítja önmagával. Ez a szembefordulás azonban a szembefordító akarat és aktus szempontjából semmit nem bont meg, semmiféle identitást nem sért. Viszont annak a létállapotnak a vonatkozásában, amelyik ezt a folyamatot nem tudja teljes mértékben átlátni – vagyis amelyik nincs a centrumban –, ez az ellentét végletes. Ugyanis ez az ellentét az ő részéről a szétválasztottság végletes megmaradására, sőt fokozódására irányul. A szatanikusnak, a rossznak tehát nagyon is valóságos léte van, s ezen mit sem változtat az, hogy ez a valóság ugyanakkor illúzió is, s hogy a centralitásban ez a szembenállás nem is létezhet. A rossz miértjének minden egyéb interpretációja ehhez képest másodlagos, harmadlagos vagy negyedleges. A rossz tehát van. A rossz elleni küzdelemnek minden létszférában érvényessége van. Ugyanekkor a rossz legelső és legvégső fokon még sincs. A legelső és legvégső fok ugyanis a centrum, és a centrumban nincs ellentét, nincs rossz, nincs sárkány. S a rossz éppen arra irányul, hogy a legelső és a legvégső ne érvényesülhessen. Amikor ugyanis a legelső és a legvégső érvényesül, akkor kiderül, hogy a rossz – nincs. Amíg azonban fennáll a rossz, addig csak teljesen teoretikusan mondhatom azt, hogy a rossz nincs. Ezen a síkon egyfelől a rossz legyőzése, másfelől pedig a jó és a rossz meghaladása a feladat. Annak ellenére azonban, hogy a jó és a rossz meghaladásáról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a jó és a rossz nem egyenértékű. Ahogy a nirvána és a szanszára egysége csak a nirvánából érvényes, s ahogyan a sokaság és az egység egybetartozása csak az egységből nézve áll fenn, úgy a jó és a rossz egybeesése is csak a jó oldaláról lehetséges. A jó és a rossz, bármennyire is párt képez, nem egyenrangú. Hiába képez párt Ahuramazda és Angra Mainju, mégsem ekvivalensek: Zervan, a mindenen túli egység nem Angra Mainju, hanem Ahuramazda oldaláról valósítható meg. A prakriti és a purusa egysége csak a purusa oldaláról áll fenn. Az androgünosz is a férfi oldaláról realizálódik.
Véleményed szerint a sátáni pusztán morálisan értelmezendő, vagy valamilyen értelemben – akár lefelé akár felfelé – túllépi a moralitás síkját?
Sokak számára emlékezetes az, hogy Hamvas a kasztok kapcsán háromféle moralitást különböztet meg: legalsó fokon a pragmatikus moralitást, azután az eudaimonisztikus moralitást, végül pedig a normatív moralitást. Én – anélkül, hogy ezt kétségbe vonnám – más oldalról közelíteném meg a kérdést. Véleményem szerint az igazi morál normatív, és mindig pragmatikus. Egyszerre. Tehát a moralitásnak nincs mindentől elválasztott érvénye. A moralitásnak vonatkozásokban van érvénye. Ezek szerint a legmagasabb morális szempont az, hogy a metafizikai megvalósítás tekintetében nekem mit helyes megtennem, s mit helyes elkerülnöm. Nincs önmagában álló moralitás. A moralitásnak mindig valami vonatkozásában nyilvánul meg a moralitása, és – ezek szerint – az érvénye is. A szatanicitás, ezzel összefüggésben, mindig arra irányul, hogy a magasabb ne valósulhasson meg.
Ezek szerint ez egy pragmatikus antimoralitás?
Tulajdonképpen igen. Éppen ezért sem a jót, sem a rosszat nem helyes úgy felfogni, hogy az valakinek a javára, illetve kárára íratik. A jó, illetve a moralitás egy aszcenzionális véghezvitelnek a feltétele. A morális utasítások – legalábbis a magasrendű ember számára – figyelmeztetések. Az alacsonyrendű ember számára azonban már parancsolatok. Szeretném, ha a sátáni elv egyre alacsonyabb és alacsonyabb szinteken való megnyilvánulását végigkövetnénk, azt, hogy hogyan adódik át az egyik ágenstől a másikig, hogyan hatol be a földi világba! Tulajdonképpen alapvetően különböző szatanikus megnyilvánulások vannak. Bizonyos alkimisztikus alapvonású művek nyolcféle sátánról beszélnek. Eugen Heinrich Schmitt – Schmitt Jenő Henrik – pedig intuitíve és tradicionális alapon felveti a bipoláris ördög kérdését. Mammon und Belial címen írt is ezzel kapcsolatban egy tanulmányt. Beliál a megváltható, Mammón pedig a megválthatatlan ördög. Ez a koncepció aztán bizonyos mértékig Rudolf Steinerre is hatott. Nála Mammónnak Ahrimán, Beliálnak pedig Lucifer felel meg. Továbbá amikor a mesékben a hétfejű sárkány megjelenik, akkor ez azt jelenti, hogy az ember hét léttagozatát minden síkon egy-egy fej támadja. Ezek a fejek ugyan végső soron centrálisan vezéreltek, mégis önállóan járnak el. Vagyis a szatanicitás különböző módon hat a gondolkozásra, az érzésre, az akaratra, az életerőkre, a testre stb. A szatanicitásnak – mint ahogy már említettem – mindig az a lényege, hogy a magasabb rendű ne valósulhasson meg. Ez az egyetlen lényeg azonban a különböző síkokon különböző módon valósul meg. S bár – antropozófiai hasonlatot használva – Ahrimán tevékenysége, aki a gondolkozást a matéria felé fordítja, látszólag teljesen ellentétes Lucifer tevékenységével, aki az érzést – nyilvánvalóan rosszul – a szellem felé irányítja, közöttük mégis összjáték van. Steiner ezt úgy fejezi ki, hogy Lucifer nyitja ki az ajtót, és Ahrimán jön be rajta; vagy az ember Lucifernek nyit ajtót, de Luciferrel együtt Ahrimán is bejön.
Milyen fokú tudatossággal rendelkezik a szatanicitás, amikor a világban – akár művészeti, akár politikai, akár szorosabban vett antispirituális síkon – megnyilvánul?
A háttérben kétségtelenül egy tudatos erő működik. Ez a tudatos erő az alsóbb szintek irányában mint átverő nyilvánul meg; viszont ez az erő maga is átvert; akik tehát rászedik és manipulálják az embereket, s ezt tudatosan teszik, szintén rászedettek és manipuláltak, amit persze – a dolog természetéből kifolyólag – nem vesznek észre. Azt lehetne mondani, hogy kristálytiszta szatanicitás, kristálytiszta tudattal fenntartott szatanicitás nem lehet (ami természetesen nem zárja ki azt, hogy az valamilyen szinten kifejezetten tudatos és éles legyen).
Ha minden manipuláló fölött ott egy manipulátor, akkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: Ki a végső manipulátor?
A végső manipulátor én magam vagyok. Játszom. A játékos oldaláról azonban a bűn nem értelmezhető. A játékos oldaláról nincs bűn. Vagyis jelenlegi identifikáltságomban nekem az a feladatom, hogy önmagamat teljesen önmagamba redukáljam. Ez tulajdonképpen a realizáció, s a realizáció alapfeltétele a kettősségektől, a jótól és a rossztól, a pozitívtól és a negatívtól, a vonzástól és a taszítástól való elszakadás.
(Részlet a „Sursum vivere” című, László Andrással készült beszélgetés gyűjteményből.)
