A valódi látás csak a Szívvel lehetséges. Krisztus azt mondta: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent!” Ha csak ezt az egyetlenegy EGYetemes igazságot megértenénk az istenadta intuíciónk, a tiszta érzés segítségével, az érzelmi fogyatékosság kora, amely a jelen világot létrehozta, darabokra hullana, a szemünk láttára. A vaskori tudat már önmagában az állandósult pusztulás, és nem a kibontakozó élet létrehozója és létbentartója. A racionalitás túlértékelése, a ráció bálványozása, a rész fölülértékelése az egésszel szemben: érzelmi fogyatékosság.

Fontos tisztázni, hogy itt a Szív látásán nem valamiféle érzelgős fantáziálást értünk, hanem az Istenben megtisztult lelkiismeretet, amely nem más, mint a krisztusi tudat fénye, Isten Szeme: látás. Mivel az emberi ráció önmagában minden formájában fogyatékos, az emberi gondolkodás semmilyen formában sem képes a LÉNY-EG meglátására, mivel az az értelem, amely nincs alárendelve a Szív bölcsességének – amely nem emberi tapasztalás eredménye, hanem az ember feletti VALÓ kifejeződése – önmagában koordinálatlan, tévelygő, önző, felfuvalkodott, pusztító, félelmekkel terhelt, tehát hibás iránytű, amely előbb-utóbb katasztrófák sorozatához vezet. A vaskor eme katasztrófák egyre mélyülő láncolata, hálózata, összefüggése, mátrixa, végül maga A Mátrix, amely elpusztítja az embert. Ez nem valamiféle bosszúálló, haragvó Isten büntetése, hanem a Teremtő Bölcsességtől elszakadt, mindenféle isteni koordináció nélkül maradt, érzelmi fogyatékosságban szenvedő individuális elme, elmék összessége által teremtett illúzióvilág.

A Paradicsomból* való kiűzetés – amit az „emberi döntés” hozott létre, amely maga a dualitás végtelen ítélkezésébe veszett szemÉJes elme – az egó(m) önmagát istenné emelő, a Forrástól elszakadt tudat, lét és lelkiállapotának a következménye. (*a Lélek eredendően tiszta, önMAGától fénylő állapota) Bár ez Isten felől közelítve maga az illúzió, ám a rész, az emberi lény felől átélve: maga a fájdalmas, keserű valóság. Önmagában hiába ismerem fel a létezés illuzórikus voltát, attól még a lelkem önmagától nem fog elmerülni a Boldogságban, a Mennyek Országában, a Szamádhiban. Az elmém okozta szenvedést nem fogja orvosolni az elme, amely elszakadt a Szív látásától, és érzelmi fogyatékosságában mindent tönkretesz, ami egy emelkedett létezés, egy kiteljesedett élet alapja lehetne. Hiába a sok szellemi önhitetés, elméletek, spirituális és vallási „drogok” tömege, az elmémet ideig-óráig becsaphatom, de a lelkem megmutatja számomra, hogy megszabadultam-e, vagy csak képzelem hogy igen?

A Lélek, Isten Lelke, amely emberi énem képzetébe zárult, mindaddig szenvedni fog, mindaddig megelégületlen lesz, ameddig eredendő, természetes állapotához, az Istennel való EGYsÉGhez vissza nem jut. Teljesen mindegy, hogy milyen intellektuális maszlaggal fogom kábítani magam, akár egy életen át, teljesen mindegy, hogy mit KÉPzelek vagy hiszek valóságnak, saját valóságomnak, a Lélek mindig hűen, és őszintén fogja megmutatni számomra, hogy az üdvösség vagy a kárhozat ösvényén járok-e. Hogy értelmi fogyatékosságom mellé, ráadásnak még érzelmi fogyatékos is vagyok-e? Nagyon kemény szavak ezek, s csak azon tudatoknak szólnak, kik nem gyávák belenézni, nem saját elméjük, hanem Isten Lelkének a tükrébe.

Ez a tükör senkit sem vádol, ám mindennél és mindenkinél őszintébben megmutatja számomra: ki vagyok én valójában, s ez összhangban van-e azzal, amit eddig magamról képzeltem? Amikor ÉN-VALÓnk tisztasága, makulátlansága, szentsége tart tükröt személyemnek, akkor összetörik minden, amit az individuális elme kreált meg számomra, hogy önön hamis képzeteimben élve, a valótlanságot tartva valósnak, önmagam MÁSnak KÉPzeljem. A Lélek szomjúsága, ama Életadó Víz után való vágyódása, amiről Krisztus szólt, más módon nem enyhíthető, más módon a Lélek nem elégíttethető meg.

A jelen korszak azon léthazugságok masszív építménye, amelyben az individuális elme könnyen elhiteti velem, hogy minden rendben, a világgal van egyedül baj, más-okkal, és nem az én látásommal, nem az én szívemmel. Így a gerendám soha sem kerül kivételre a szememből, ami valójában nem a fizikai, hanem a lelki látásra utaló példázat, a Szívre, ÉNünk, Isten lakhelyére vonatkozó örök érvényű, megdönthetetlen, abszolút igazság. Hogy az elme relativitásában nincsenek abszolút igazságok? Igen, ezek a relatív világra érvényesek, ám Isteni VALÓnkra nem. Ami meghaladja az individualitást, az az Abszolút, A Teljes, és annak VALÓja: Az IGAZság, ama bizonyos iga, amelynek terhe könnyű, és édes.

Az emberi elme igája keserves, egyre nehezebb, és egyre pusztítóbb tévelygésben tartja a Lelket. Az individuális elmék világa, amely nincs alárendelve a Szív bölcsességének, nem más, mint az Érzelmi Fogyatékosok Világintézete. Ebből csak akkor léphetek ki, ha először is meglátom, hogy beteg vagyok, és mi is okozza, okozta a betegségem? Csak ekkor, ÉNünk előtt való megalázkodásomban hajolhat le hozzám, a szabad akaratom a végtelenségig tiszteletben tartó Isten, MAGunk, ÉN-VALÓnk minden szenvedést feloldani képes, minden betegséget meggyógyítani képes SZERe. Ekkor kerülhet vissza a lelkem az Isteni RENDbe, és szabadulhat ki abból a pusztító, rothasztó, megbetegítő káoszból, amelybe az individuális elmém önteltsége, tévelygése, RÉSZ-egsége taszította a Lelkem. A józanodás felemelő pillanata ez.

Ekkor ismerhetem fel azt, hogy az istenitől, az EGY, Szívemben lakozó látásának a tudásától elszakadt, abból kifordult, azzal meghasonlott individuális elmém az, ami érzelmi fogyatékosságom okozója, és fenntartója, lelkem hitetője. Ez a tudatállapot és tudatiság az, amiben megszületik a Sátán bennem, és megtévedve elkezdem imádni azt saját, és kollektív tudati teremtményeink képében. Az Antikrisztus uralma, mely felismerése csak ÉNünk, Isten Bölcsessége, és az Istenhez való őszinte odafordulásom, VALÓ ÉNem mindennél jobban kívánt megismerése által lehetséges.

Míg az elme zabál, a Szív éhezik. Míg az egóm nem képes megalázkodni Isten előtt, ama bizonyos tű fokán nem juthatok át. Ama bizonyos tű fokán ugyanis, nem fér át saját KÉPzeteim tömege, saját önhittségem, saját egóm vakítóan hamis dicsősége. Csak a minden KÉPzetet, minden hamisságot maga mögött hagyó Lélek léphet EGY-ÉNünk, VALÓnk, Isten szentélyébe. Amit Szívemben hordok, de mindhiába, ha eme szentélybe nem léphetek be. Ez az örök Élet, az örök Lét szentélye, és az individuális én szentségtelen éjének a vége. Isten ragyogása, örök fényessége, melyre mindannyian vágyunk, amely minden emberi lény lényege. Amit mindennél jobban kell akarnom, hogy feltárulkozhasson bennem, hogy feloldódhassak, hogy megsemmisülhessek Benne, hogy a Lélek által, a Lélekben újjászülethessek.

Mert ha nem születek újjá A Lélektől, a Mennyek Országába nem léphetek be, Isten Országát nem ismerhetem meg, és a Lelkem örökké szomjas marad, örökké megelégületlen. A Lélek, Isten Lelke a Lét és az ÖrökkéVALÓ Élet. A keskeny Utat, A Krisztust keressétek!