Tartozom minden, eme sorok jelen és jövendőbeli Olvasóinak egy mindennél fontosabb vallomással. Isten kegyelméből 46 évet éltem a káprázatok világában, ahol jó ideje a szabadulást kerestem. Eme keresés útvesztőinek szellemi és lelki lenyomatai, a jelen írások előtt született könyvek. Azért voltak mindezek szükségesek, hogy Krisztus kegyelméből végül megérthessem, hogy minden szellemi erőfeszítés, ami a világ valóságának a megfejtésére és Az Igazság megismerésére irányul, önmagában elégtelen, sőt azzal a kockázattal járhat, hogy a megérkezettség illúziójában tarthatja a lelket, bár valóban megérkezettnek sohasem éreztem magam. Csak az Élet útján való járás, az örök megérkezettség. Elégtelen az intuíció, amely bár Isten közelségébe vezetheti a rá- és megérzés által az embert, ha a szív és a lélek nem tud teljesen elmerülni Istenben. Nincs önmegváltás, de létezik ennek káprázata, amely az emberi elme világának hamis fényeivel kecsegteti a keresőt, nem egyszer elhitetve vele, hogy Isten megismerhető a szemÉJes elmével, és ez a megfejtés egyenlő az Üdvösséggel, melyhez felismerések hosszú láncolata vezethet el. Bár kétségtelen, hogy a világban való bolyongás szükséges lehet bizonyos személyiségtípusoknak, és főleg azon tamáskodóknak, akik az intellektusnak kiemelkedően fontos szerepet tulajdonítanak Isten VALÓságának megismerésében, azonban ez a törekvés, pontosan a folytonos kutakodás által marad, az elme általi jóllakottság elérhetőségének hamis, intellektuális illúziója által megtévesztve.

Míg az elme kutat, a Szív éhezik. A lényeg ilyen kegyetlenül őszintén foglalható össze, az intellektualizmussal kapcsolatban, amelynek az utóbbi évszázadokban egyre nagyobb fontosságot tulajdonítanak a filozófia, a teológia és a tudomány elefántcsonttornyaiba zárult entellektüellek. Ez az intellektus, Isten világát szétdaraboló, s ezáltal annak megismerését ígérő délibábja, amely csak a szemÉJem erőfeszítései által megkeményedett emberi énem hamis, mesterséges tápszere, Isten Élő Vize helyett, amelyben a Szív, és a Lélek valóban megelégíttethet. Eme sorok írója, rengeteg felismerést kapott eddigi élete során az elméjében, az intuíció által, melyek Krisztus világosságában is vizsgálva, megállják a helyüket. Ám ezek ellenére sem voltak eme felismerések képesek, eme sorok íróját bebocsájtani az Isten Országába. Miért is? Azért, mert az elme útjain az ember, az emberi szemÉJesség a Krisztus fénye általi átvilágítás, a Tökéletességgel való szembesülés, Isten által irányított folyamata NÉLKÜL próbál meg bejutni a Mennyek Országába. Az elme által elképzelt Mennyország természetesen feltárulhat így is, és ideig-óráig, az emberi elme erőfeszítéseinek köszönhetően el is hitetheti önmagammal, hogy ez már AZ, és benne is maradhatok már akár örökre. Ám ez az elme önáltatása, amire minden őszinte, magát és mást becsapni nem akaró lélek ráérez, saját lelki szomjúságában, amely hűen mutatja: mi is az én valóságom Istenben, az isteniben? Tényleg elközelített-e a Mennyek Országa itt, a Szívemben, a földi létezésben, avagy ez is csak egy újabb, talán még kegyetlenebb illúzió, melyet saját elmém épített számomra fel? Ha pedig figyelmünket őszintén, a saját szívünkben lévő érzésre, érzésekre irányítjuk, azonnal megkaphatjuk a választ Istenben. Eme sorok írója, végig érezte azt, hogy bármeddig is elemezheti a világ valóságát, vagyis azon tudattartalmait, amelyet ő a világ valóságának képzelt, eme elmélkedések soha nem fogják tartósan elbékíteni az ő szívét és lelkét Istenben.

Nem állítható ugyanakkor, hogy az eddigi tapasztalások feleslegesek voltak, hiszen végül Isten kEGYelméből, az utóbbi időszak katartikus eseményeinek következtében, mindaz, amiről már az elme útjain betekintést nyert részben, végre feltárulkozott bennem. Eljutottam a „külső világ” egyre nyomasztóbb valóságának a hatására ahhoz, a kritikus ponthoz, amely a szemÉJiség teljes kudarcának beismeréséhez, így annak megtöretéséhez vezetett, s amely állapotban a lélek végre felkiálthatott, felüvölthetett Teremtőjéhez, az Örökké-VALÓ ÉNjéhez, Istenhez, hogy SEGÍTS ÉG! Eljutni ahhoz a ponthoz, hogy a halál – nevezetesen a fizikai test pusztulása, mint a jelenlegi emberi tudatállapot végének az óhajtása – már ezerszer kívánatosabbá vált, mint a jelen földi valóságban folytatható élet lehetősége, a saját életemhez való ragaszkodás elengedését jelentette. Ez az a tudatpont, ama bizonyos tű foka, amihez minden őszintén, Az Igazságot kereső lélek előbb vagy utóbb elérkezik. Itt tárulhat fel ugyanis a kEGYelem, születhet meg annak felismerése, hogy az emberi elme hamisságai mögött, ott ragyog Isten VALÓ fÉNye, aki Jézus Krisztusban nyilvánította meg MAGát eme földi létezésben, több ezer éve, s ezen tanítások bármely korban újjászülethetnek bárkiben, aki őszintén, minden emberi vágyánál mélyebben kívánja megismerni, a világ káprázata mögötti Örökké-VALÓ IGAZSÁGOT: ISTENT.

Ezen a ponton válik élő valósággá a tudatban és a Szívben, hogy igaz, amihez addig is eljutott az intellektus – bár a szívet nem elégíthette meg ezen felismerés – hogy az emberi elme nem léphet be a „hátsó ajtón” Isten Országába. Bármennyi emberi erőfeszítés is legyen eme próbálkozás mögött, bármennyi intuíció útján nyert kegyelmes bepillantás is Isten EGYetlenségébe: mindez még mindig az illúzióvilág része, ami az emberi én személyességét erősíti meg, amennyiben nem következik be a lélek katarzisa, Isten által VALÓ megtisztulása, és bebocsáttatása: a Mennyek Országába. Egy hasonlattal élve olyan ez, mint amikor a gyermek, a kirakat üvegén át már látja, érzi, hogy bent mennyi kincs található, ami mind az övé lehet, de nem tudja megfizetni azt, mert azt képzeli, – immár felnőtti gondolkodással – hogy azon kincsekért, amit kívülről lát, fizetnie kell, azokért a saját erejéből kell megküzdenie. A kirakat üvege – akár a gondolatai hálója – elválasztja őt attól, hogy bemehessen, és birtokba vehessen bármit, ami a szíve vágya. Ez egy tárgyias hasonlat, amely sajnos nem tökéletes, hiszen a Mennyek Országának a lényege az nem más, mint ama üdvösség állapota, amely nem tárgyak, nem földi kincsek birtoklásából fakad, tehát kondicionálatlan, így semmilyen emberi erőfeszítés, semmilyen cselekedet által nem érdemelhető ki, nem érhető el. Ezért hazudik a szemÉJes elme, minden tekintetben nekem, amikor elhitetni igyekszik velem azt, hogy Isten kEGYelme egyéni érdem eredménye, hogy a Mennyek Országa emberi erőfeszítés által érhető el, és nem Isten kEGYelmével. A világtörténelemben soha, egyetlen ember sem juthatott be a Mennyek Országába, a saját emberi érdemei, saját elméjének elméletei által. Ahová így juthatunk be, az a Mennyek Országának elme-másolata, intellektuális hamisítványa, mely létrehozásához az emberi elme rengeteg utat, módszert dolgozott ki, melyek aztán még masszívabb elme-illúzió börtönné váltak az azokat követő lelkek számára.

Isten, Jézus Krisztusban kinyilvánította azt a tökéletességet, amelyre irányítva a figyelmünket, Isten kEGYelme által visszajuthatunk az emberi lény eredendő, istenben tökéletes és teljes állapotába: az Üdvösséghez. Ez azonban egy folyamat, amit csak az EGY és Örökké-VALÓ Istenre való, feltétel nélküli ráhagyatkozásban ismerhetünk meg. A gyermeki bizalom feléledése ez a Szívben, amikor az emberi elme leborul az Ő Teremtő VALÓja, Isten előtt, hogy a rész visszacsatlakozhasson az egészbe, a RÉSZegség állapotából visszajuthasson az EGÉSZsÉGbe: a Teljességbe, Istenbe. Ehhez emberi részről egyetlen feltétel szükséges, ez pedig saját intellektusunk törékeny végességének a felismerése, annak a belátása, hogy az emberi elme nem csak hogy nem képes felfogni és átlátni a Teljességet, de minden olyan ígéret, amely ennek illúziójával kecsegteti az embert eleve hamis, és kárhozatba vezet. Mert mi is a valódi kár-hozat? Az, hogy a lélek kárt vall, mert örökké kirekeszti őt a szemÉJes elme abból a tökéletességből, melyet nem az emberi okosság, nem az emberi intellektus kell megteremtsen, mert AZ már eleve adott, mindig is volt, és mindig is lesz, de csak a JELEN-VALÓságban ismerhető meg: s ez maga ISTEN, az Ő Tökéletessége, avagy a Mennyek Országa, Isten Városa, melynek falai soha nem elmeltettek, mert örökkévalóak. Ez a mi Mennyei Atyánk EGY-HÁZa, a valódi „lakhelye” a mi emberi tudatunknak, elménknek, lelkünknek és szívünknek.

Megvallom hát minden földi és égi testvéremnek, hogy a Mennyek Országába emberi erőfeszítés nem juttathat senkit sem be, s az elme útjai csak arra szolgálnak, hogy mind magunkat, mind másokat abból kirekesszenek. Megvallom hát mindenkinek, hogy az emberi égő-EGO, csak Isten kEGYelme által kaphatja meg a megtisztító, szembesítő és felemelő, Isten Boldogságába bebocsájtó adományokat, így tehát semmim sincs, amivel bárkinek dicsekedhetnék, s eme semmiségemben, eme kiüresedésben VAN ISTEN MINDENSÉGE. Megvallom nektek, kik talán most még kételkedtek, vagy elutasítjátok mindezt, ezen sorokat olvasva, hogy az elme nem találhatja ki Istent, mert mindaz, amit szemÉjem saját erőfeszítésében teremt istenné, isten képzetévé, az hamis, és érvénytelen. Istenhez ugyanis nem vezet, mert nem vezethet egyetlen út sem, amit az emberi elme teremthet, mivel Isten nem található az emberi képzetek birodalmában, s legfőképpen nem az elmémben. Isten a Szívben lakik, Ő a Lélek, aki minden élő EGYetlen VALÓja, aki a kívül és a belül képzetein túl tapasztalható meg. Megvallom nektek felebarátaim, hogy Istenhez ugyanakkor számtalan ösvény vezet, de minden ösvény végül a Krisztusba torkollik, mert mindaddig az illúzió világában fut, ameddig Isten kEGYelme fel nem tárja, hogy „Én vagyok, az Út, az Igazság és az Élet, senki sem juthat az Atyához, csak énáltalam.” Ez az EGYetlen igazság amit tudni szükséges, minden további tévelygés elkerülése végett. Megvallom nektek, hogy Isten az EGYetlen VALÓság, amit és akit az emberi elme fel nem foghat, az emberi elme nem láthat meg a maga Teljes EGében, de akihez a Szívben mindnyájan bebocsájtást nyerhetünk. Csak a SZÍV az, ahol VALÓ az Ő Teljessége, és eme teljesség az Örökké-VALÓság ÉRZÉSében ismerhető meg, és élhető át az emberi létezésben is ugyanúgy, mint a mi igaz valóságunkban, az időtlenségben. Megvallom nektek, hogy ÉL, és mindennél ÉLŐBB az EGY, Örökké-VALÓ ISTEN, és Ő itt van mindannyiunk Szívében, akik képesek befogadni a Krisztus megvilágosító fényét saját szívükbe, hogy az Ő fénye eloszlathassa a szemÉJes elménk árnyjátékait, melyek illúziói elválasztanak minket Isten örök VAGYOKságától.

Én, a senki és semmi, megvallom mindennek és mindÉNkinek, hogy a végtelen SZER és Boldogság, Isten szavakon túli örök, változatlan lényege, melyben ha elmerül az emberi elme, akkor a Szív, a Lélek többé soha nem szomjazik meg. Megvallom, hogy emberi énem soha, semmit sem tett, mert nem is tehetett mindazért, hogy ezen megtapasztalások kEGYelemére méltó lehessen, s hogy ezen sorok azért írattak le, hogy aki ezeket bizalommal olvassa majd el, az a szívében megérezhesse, hogy nincs egyedül a világban, mert Isten Országa elközelített, minden olyan léleknek, ki eltelt a világ hamisságaival, és olthatatlan szomjat érez, az Örök Élet Vizére, Az Igazságra: ISTENre. Isten Lelkétől indítva, álljon itt eme tanúságtétel, hogy ÉL AZ ISTEN, és mindenki számára megismerhető az Ő kEGYelme, mely a lélek őszinte vágyában jelenik meg, az Élet Vizére. Krisztus VAL(L)Óban él, mert feltámadott, és minden szenvedő, minden elgyötört, minden IGAZSÁGOT éhező és szomjazó lélek képessé válhat arra, hogy Krisztussal az Isten Lelkében megtisztulva, maga is feltámadhasson az Örök Életre, az Örök Létre, visszatérve a Lét EGYetlen Forrásába, Isten Szívébe. Az elmének az elmében nincsen elnyugvása, ezért is kívánom mindenkinek, hogy az én szavaim váljanak semmivé, és Isten örök igéi legyenek számára MINDEN, mert valódi táplálékot, és vizet csak azok adnak a léleknek.

Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, a kit Kettősnek hívtak, nem vala ő velök, a mikor eljött vala Jézus. Mondának azért néki a többi tanítványok: Láttuk az Urat. Ő pedig monda nékik: Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképen el nem hiszem.

És nyolcz nap múlva ismét benn valának az ő tanítványai, Tamás is ő velök. Noha az ajtó zárva vala, beméne Jézus, és megálla a középen és monda: Békesség néktek!

Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.

És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem!

Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek.”

Jn 20, 24-29 (Károli Gáspár fordítása)