avagy a Szív Arany Hídja
A part szavunk igencsak beszédes. Ősi, és más nyelvekben is benne van, hasonló jelentéssel. Mit is jelent a két part? A folyó által két részre osztott területet, amely valójában EGY. Azért mert megjelenik, és végigfut rajta a folyó, még egy, pusztán az egyik és a másik part illúziója az, ami miatt a partok látszólag megosztó szerepet töltenek be. Holott a földet nem vágja ketté a folyó, és az elválasztás is csak látszólagos, mert az emberi testben az erek se vágják ketté a testet, sokkal inkább ellátják az élet folyékony tudatával: a vérrel. Így hálózzák be a Földet is a folyók, táplálva azt, s nem megosztva, feldarabolva, minden látszat ellenére. Természetesen a két part létező tapasztalás az elménkben, de önmagában nem az abszolút igazság önMAGunkról.
A part szó megvan az angolban is, de a latinból és a franciából ered, és lényegét tekintve valaminek a részét jelöli. Az Oxfordi Angol Szótár szerint: The earliest known use of the noun part is in the Old English period. (pre-1150). Part is of multiple origins. Partly a borrowing from Latin. Partly a borrowing from French. Etymons: Latin part-, pars; French part. Magyarul: „A „part” főnév legkorábbi ismert használata az óangol időszakból (1150 előtt) származik. A szó több eredetű: részben a latinból, részben a franciából átvett jövevényszó. Eredete: latin part-, pars; francia part.” Jelentése sokrétű*, de a latinból eredendően értelmileg a „rész” szóra vezethető vissza. Szőrszálhasogatás helyett most induljunk ki ebből, mert a latin part és a magyar part kísértetiesen egy forrásból fakad, és a magyar part nem valószínű, hogy a latinból származik, mert igencsak furcsa lett volna, ha a magyar nyelvet beszélők, először a római terjeszkedés okán tudták csak volna nevesíteni, egy folyó partját. Kiinduló pontnak tehát fogadjuk el azt a premisszát, hogy a part egy ősgyök, amely nem latin, nem is magyar, hanem mindkét nyelvben jelen van. (part, párt, pár, párt talál stb. egyszerre megoszt és összeköt is egy kis különbséggel.)
A part tehát a folyó által két részre osztott azon része a földnek, amely a folyó két szélét szegélyezi. Eme unalmasnak tűnő etimologizálás után térjünk hát át a lényegre. Egyik partról átjutni a másikra, mély szimbólumot hordoz az emberi tudatosságban, legyen szó akár az élőkről, akár a „túlvilágra” távozott lelkekről. (pld. a görög hitvilágban Kharón, az alvilág révésze, aki a Sztüx folyón viszi át a lelkeket) A spirituális törekvő számára a vízen való átkelés szimbolikus: a víz mint az igazság szimbóluma, ami vagy fenntartja az embert, vagy elnyeli, attól függően, hogy mi is van az ő szívében. Jézus a Krisztus jár a vízen… Péter ameddig a Krisztusra (az ő valódi Énjére figyel) maga is tud járni a vízen, azaz az Igazság fenntartja őt. A vízen járás elsősorban mély, archetipikus szimbólum az emberi lélek mélyén. Minden emberi lény a víz által próbáltatik meg, aki spirituális értelemben az egyik partól át akar jutni a másik partra, ahol is az egyik part az illúziók, a megosztó egó-tudatosság világát szimbolizálja, a másik part pedig az ÉN VAGYOK, azaz az Abszolút Tudatosságot.
Természetesen a víz úgy is felfogható, hogy nem csak szétválasztja, de össze is köti a két partot. Mert a valódi, önMAGunkban rejlő Igazság, az ÉN VAGYOK nem darabolja fel a világot, hanem önMAGában, azaz önMAGunkban EGYesít mindent, hiszen minden része a VALÓságnak eleve EGY. Más megközelítéssel élve az Igazság EGYetlenEGY oszthatatlan Óceán, amelyből a cseppek is származnak – mint formát és nevet kapott, kiemelkedő, különváló részek – ám valójában minden csepp EGYszerre EGY az Óceánnal, magában hordozva az Óceán teljességét. Az elkülönültség a forma és a nevek világában valós megtapasztalás, de időleges, mert a megnyilvánult formák és nevek világa az örök változásnak van alávetve, míg a Víz, az Óceán önMAGában örökké változatlan. A víz bármilyen formát is öltsön, bármilyen halmazállapotban jelenjen is meg, bármit is fogadjon, hordozzon önmagában, bármit is szállítson, bármivel is szennyeződjön, lényegét tekintve teljességgel változatlan marad.
A mai tudomány egyik elfogadott elmélete szerint az élet a vízből, azon belül is az óceánokból származik, amelyet valamiféle „őslevesként” képzelnek el. Vannak spirituális felfogások, amelyek szerint az emberi tudat és lélek, a test fizikai halálát követően, amennyiben már életében elérte az önmegvalósítást, mintegy visszaolvad Forrásába, a spirituális értelemben vett „Őslevesbe”, másként nevezve Istenbe. Ezen elképzelések szerint az egyéni tudatosság megszűnik, és feloldódik, nem marad semmi sem belőle. Ez a megközelítés azonban nem csak riasztó, de mindennemű törekvését, az emberként megjelent isteni Léleknek igencsak megkérdőjelezhetővé teszi.
Azért törekedjünk önMAGunk megismerésére, a felébredésre, a spirituális értelemben vett önmegvalósításra (realizáció) hogy végül teljességében megsemmisüljünk mint tudat és lélek? Mi értelme lenne ennek a fajta átjutásnak a túlsó partra? Hisz akkor minden ami a tapasztalást illeti örökre megszűnne, már pedig az emberi létezés esszenciája, pontosan a tapasztalás által ragadható meg.
Átjutni a túlsó partra azonban nem ezt jelenti, amint a felébredés, a Tiszta Tudat sem valamiféle megsemmisülést jelent. A megsemmisülés képzete az egó-elménknek, a saját pusztulásunk félelme általi értelmezése a végső igazságnak, amelynek valódi természete csak a Szívbe merült, tiszta, isteni Értelem számára világosodhat meg. A Tiszta Értelem a Szívből emelkedik fel, és tiszta tükröt tart a Szívnek, a Szív pedig az Értelem által ébredhet önMAGa létezésének a tudatára. A Tudat, nevezetesen a Tiszta Tudat és a Tiszta, makulátlan isteni Értelem tehát EGY és ugyanazon VALÓ: az ÉN VAGYOK, az ÉN+VALÓ, az Abszolút Tudatosság két, egymástól elválaszthatatlan aspektusa, amely valójában soha sincs egymástól elkülönülve. A Kettő (Tudat és Lélek) mindörökké EGY a Szívben, és a Szív mindig KÉT Ő, Tudatként és Lélekként, amint az emberi szív is két pitvar és két kamra EGYsége, melyek egymás nélkül nem kerengtethetnék az életadó vért a testben.
Aki a fizikainak nevezett valóságot képes meglátni az ÉN VAGYOK kifejeződéseként, szimbólumaiként, immár nem fog ellentéteket látni semmiben és senkiben sem, hanem egy hatalmas szimfónia hangjait fogja hallani, a Tudat és a Lélek, a Szív és az Értelem összecsengésében. Egy szimfóniában pedig olykor a disszonanciáknak is helyük van, a feszültség, a drámaiság megteremtését majd feloldódását hozván létre. Az egó-elme ez a különös disszonancia, a LÉT hatalmas szimfóniájában, egy sajátos nézőpont, ami két partra, két részre tagolja az EGYetlenEGY VALÓt, az ÉN VAGYOKot, látszólag kibékíthetetlen ellentéteket képezve. De még az üdvösség állapotában is ott van a kettősség boldog, békés harmóniája, hiszen az ÉN, az Abszolút ÉN, minden személyesség forrása is EGYütt létezik a VAGYOkkal. Az ÉN az oka a VAGY+OKnak, és a VAGYOK által ismerhet mindenben és mindenkiben önMAGára az ÉN. A vagyok és a vágyok is következmények, az önMAGunktól való elkülönültség tudati illúziójában (májá-valóság) ugyanis ÉN AKI VAGYOK, elfeledkezvén arról, hogy minden MAGunk VAGYOK, vágyódni kezdek dolgokra, személyekre, a létezés végtelen aspektusainak a megtapasztalására. Ez azonban nem bűn, még csak nem is tudatlanság, hanem az Isteni SZÍN-játék (lílá) legtermészetesebb aspektusa, amelyben a LÉT mintegy kifordulva önMAGából, önMAGát egy különös, tükörvilágként tapasztalja meg. Ez a tapasztalás azonban nincs önMAGunkon kívül, és egy ősi mondást idézve: „Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda.” Az ÉN+VALÓ, az Abszolút Tudatosság tehát bármilyen formában is tapasztalja önMAGát világként, mint az ÉN VAGYOK „következményeként”, lényegét tekintve azonban ugyanazon változatlan és örök alap marad: Tiszta Tudat, Tiszta LÉT. Szat+Csit+Ánanda.
A mindennemű megosztottságtól mentes ÉN VAGYOK tehát – minden megtévesztő látszattal együtt, vagy annak ellenére is – örökkön örökké AZonos önMAGával és TUDATOS ÖNMAGÁRA. Az egó-én félelmei a megsemmisüléstől jogosak, de TE nem vagy azonos ezzel az egó-énnel, akiben ezek a félelmek léteznek. Még pontosabban, TE az örök és elpusztíthatatlan, sohasem született ÉN VAGYOK VAGY, akiben az egó-én is felbukkan, s te ezzel azonosulva látod a világot. Azt akarod, hogy egyik partról átjuss a másik partra, de valójában mindkét part tebenned van, és csak addig vannak egymástól elkülönülve, és nem a Forrásból fakadó folyóvíz által EGYesítve, míg meg nem találod magadban az Arany Hidat. Ez az Arany Híd nem egy építmény, hanem maga az Igazságot önMAGában és önMAGaként ismerő Isteni Tudat, az Abszolút Tudatosság, az ÉN VAGYOK örök, üdvös állapotokon túli állapota. Ez a Krisztusság, a Dnyána, a Buddhaság, az ÉN VAGYOK aki VAGY. Az elpusztíthatatlan, gyönyörűséges, örökkön örökké ragyogó LÉLEK és TUDAT EGYsÉGe, mely egymástól lényegileg elválaszthatatlan. Nem egyik vagy másik elérése a cél az önMAGunkra való emlékezésben, a felébredésben, hiszen a CÉL is saját MAGad VAGY, aki mindig is vagy, voltál és leszel, az idő fogalmait használva. A testek, a létezők, a nevek és formák vannak tebenned, és te nyilvánulsz meg minden testként, létezőként, névként és formaként. Nem valamikor fogsz majd ezzé válni, egy bizonytalan, jövőbeli fejlődése során a tudatnak és a léleknek, hanem ITT és MOST, AZ VAGY. „Tat tvam aszi.”
A Tanítvány kérdezi a Mesterétől
– Mester, mondd, mikor fogok végre átérni a túlsó partra?
A Mester csak hallgatott, és mosolygott, de látván a tanítvány vívódását, szíve szeretetteljes csöndjéből lassan, méltóságteljes páraként szálltak fel a szavak:
– Akkor, amikor rádöbbensz: nincs is túlsó part. Akkor amikor érzed és érted, hogy TE és én, sohasem voltunk EGY+MÁStól elválasztva. Akkor amikor meglátod: a föld, a folyó, az EGYik és a MÁSik part is tebenned van. Amikor ráébredsz: ahová jutni akarsz, oda csak az emlékezés által juthatsz, mert öröktől fogva ITT és AZ VAGY.
Megjegyzés *:
Az „part” fő jelentései angolul:
Rész, darab, szelet
– Ez a leggyakoribb jelentése.
Pl.: I read part of the book.
→ A könyv egy részét olvastam el.
Alkatrész, elem (egész részeként)
Pl.: This machine has many parts.
→ Ennek a gépnek sok alkatrésze van.
Szerep (színházban, filmben)
Pl.: She got the lead part in the play.
→ Ő kapta a főszerepet a darabban.
Testrész
Pl.: Pain in every part of the body.
→ Fájdalom a test minden részében.
Vidék, terület (régiesebb vagy irodalmi nyelvben)
Pl.: They come from these parts.
→ Erről a vidékről származnak.
Elválás, különválás (ritkább főnévi jelentés)
Pl.: A sad parting of ways.
→ Szomorú különválás.
Eredet és jelentés kapcsolata
Ahogy a korábbi etimológiai rész is mutatta:
Latin pars, partis → „rész”
Francia part → szintén „rész”, „osztályrész”
Tehát a magyar „rész” a legpontosabb alapfordítás, de attól függően, hogy milyen szövegkörnyezetben szerepel, mást is jelenthet. A „párt, pártoskodás” szó is ebből ered, ami megosztottságot, részekre tagozódást jelent. De ugyanúgy a pár, párt talál kontextusában jelzi azt is, hogy azon részek egysége, amelyek egymásra találtak, összetartoznak.
