
– Mester, meg akarom érteni Istent! – szólt indulatosan a tanítvány, egy rongyosra olvasott szent könyvet szorongatva a kezében.
Az őszes hajú, egyenes tekintetű, mosolygó szemű férfi, akinek nekiszegezték a kérdést így szólt:
– Milyen Istent akarsz te megérteni? – mondta nyugodt, derűs arccal.
– Ne válaszolj kérdésre kérdéssel! Már számtalan gurunál jártam, és mindegyik csak össze vissza beszélt, hogy Istent nem lehet megérteni, meg hogy az emberi elme számára felfoghatatlan…. Volt aki azt mondta nekem, hogy Istent nem látta senki, más azonban azt mondta, hogy ő majd megmutatja nekem, de végül csalódottan kellett tudomásul vegyem, hogy csak a pénzem kellett neki. Erre te válasz helyett újabb kérdést szegezel nekem? Értsd meg, teljesen ki vagyok már ábrándulva ebből a sok mellébeszélésből. Az az érzésem, hogy a spiritualitás egy végtelen labirintus, amibe ha bemegy az ember, életeket tölthet majd azzal, hogy valahogy kikecmeregjen azon az ajtón, ami felett ez áll: Igazság. Hogy hogy milyen Istent akarok megérteni? Hát hány Isten létezik? Isten nem EGY? Te papolsz folyton róla, hogy így az EGY meg úgy az EGY, meg hogy minden és mindenki AZ, erre azt kérded, hogy „Milyen Istent akarsz te megérteni?”. Az agyam elszáll, hogy ilyeneket kell hallanom… Te voltál az utolsó reményem, erre tessék…
A tanítvány elhallgatott, kicsit szégyenkezve sütötte szemét a földre, némi döbbenettel vegyes arckifejezéssel. Maga is meglepődött, hogy az általa szeretett mesterének ilyen indulatos kérdéseket tett fel, de ami kimondatott, az ki volt mondva. Látta, hogy a Mester meg sem rezzent, csak változatlan, derűs arckifejezéssel tevékenykedett valamit a kertben. Átérezve azonban a tanítvány kétségbeesését, leült egy fa alá, és pár perc csönd után – amelyben a virágok balzsamos illata ugyanúgy benne volt, mint a madarak éneke, és az emberi tevékenységek egymásba mosódó zaja, amit a szél sodort feléjük – végül megszólalt:
– Ha az Életben meglátod az Igazságot, és az Igazságban az Életet, érteni és érezni fogod Istent a szívedben. De ha egy mások által elképzelt, kivetített, betűkbe, dogmákba, kánonokba merevített Istent akarsz megérteni, akkor meg kell kérdezzem: „Milyen Istent akarsz te megérteni?” Amikor az emberi elme alkotja meg Istent, akkor csak azt az istenképet értheted meg, ami ezen kreatúrákban jött létre. Ezért vitatkoznak egymással az emberek Istenről, mert elfeledték, így nem ismerik fel azt az EGY+SZERű VALÓságot, hogy Istent nem lehet azon fogalmakkal megközelíteni, megérteni, amelyek pont hogy eltakarják őt, az emberi elmék végtelen elképzeléseiben.
– De hát az értelem mire adatott akkor az embernek? Ha Istent nem lehet megérteni értelemmel, akkor minek ez az egész spirituális bohózat, amibe egyre jobban belegabalyodik az, aki keresi az Istent? Guruk százezrei hirdetik a megváltó módszereiket, egyházak, spirituális irányzatok, mindenféle magukat megvilágosultaknak hirdető mesterek ígérnek egyedül általuk elérhető üdvösséget… és magam is megjártam őket, már az is csoda, hogy közben nem őrültem meg. Te vagy az utolsó, akihez még eljöttem, a maradék reménnyel a szívemben. Azt reméltem tudod a választ a kérdésemre, ami nem bonyolult: Hogyan érthetném meg Istent?
Érteni akarom, mert nem tudom miért játssza ezt a fura játékot velem. A világ egy kiszámíthatatlan, sokszor veszélyes, ijesztő hely, telve gonoszsággal és sötétséggel. Meg akarom érteni Isten, miért nem teremtett jobbat helyette? Mi értelme ennek a botorkálásnak, ha még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy az életünk végén eljuthatunk az üdvösségre. Nekem hiába prédikálnak erről olyanok, akikből szintúgy hiányzik a boldogság és a béke, és az üdvösség nektárját maguk sem ízlelték meg. Azért jöttem hozzád, mert megfáradtam, és elegem lett ebből a végtelen keresgélésből.
Számtalanszor hittem azt, hogy már értem az Istent, hogy többet tudok másoknál, hogy én már bejutottam az üdvösségbe, végül még nagyobb kiábrándultság lett csak belőle. Csalódtam a világban, a gurukban, Istenben, a vallásokban, a spiritualitás végeláthatatlan ösvényeiben. Olyan nagy kérés ez, hogy érteni szeretném Istent? Hogy érteni szeretném végre, mire ez az egész színjáték, mielőtt magam is belebolondulnék végleg?
Az őszes hajú, egyenes tekintetű, mosolygó szemű férfi megvárta, míg kissé lecsillapodnak az érzelmi hullámok a kérdezőben, majd megtörte az együttérző csöndet:
– Hogyan akarhatnánk megérteni Istent, ha MAGunkat sem értjük? Hogyan akarnánk megismerni Istent, ha MAGunkat sem ismerjük? Az emberi elme, bármilyen választ is adjon nekünk a kérdéseinkre, ezen válaszok újabb kérdéseket szülnek majd benne. Ördögi kör ez, amit újabb és újabb kérdésekkel próbálunk megtörni, de csak a bizonytalanságot, a tudás látszatát növeljük eközben. A Tiszta Értelem és a Tiszta Érzés – bár mindenek alapja a létezésben – mégis pont az emberi elme, azaz az egó-én által vannak elrejtve. A megértés, amit keresünk nem valakinek vagy valaminek a megértése, amint azt az egó-elme hiteti velünk, sokkal inkább annak a gyermeki ártatlanságnak, ős bizalomnak az újra felfedezése, ami a gondolatok folyójának a hordalékával lett betemetve. Az egó-elme Istent a megértés tárgyává teszi, de Isten nem válhat tárgyává semmilyen megismerésnek sem. Isten MAGunk a Megismerő, az örök Alanya a megismerésnek, az az Alany, aki MAGad vagy, és önMAGáról elfeledkezve most kérdéseket szegez nekem.
– Azt akarod mondani ezzel, hogy Isten megismerhetetlen? De hát magad állítottad egyszer, hogy „Isten minden, bármire és bárkire tekintesz, Ő ragyog fel benne.” Azt már megértettem, hogy a világban nincs jó és rossz abszolút értelemben, mert ha Isten valamiféle polaritások feletti, ellentétek nélküli jóság – akkor a világban tapasztalt ellentétek, nem léteznek benne. Így bármit is tapasztalok, Isten megnyilvánulását kell kutatnom benne, függetlenül attól, hogy mindez jó-e vagy rossz-e a számomra, emberi tekintetben. Bár az emberi énemnek ez még mindig csak egy elmélet, pont ennek okán: meg akarom érteni Istent! De az általad mondottak szöget ütöttek a fejembe… Ha igaz amit mondasz, akkor nem is Istent kellene megértsem, azaz megismernem, hanem saját MAGamat? Tényleg ez lenne a kulcsa mindennek?
– Mi emberi lények mindent megteszünk azért, hogy megismerjük a világot, holott ennek a megismerésnek nincs határa, amit elérve kijelenthetnénk: megismertem a világot! A világhoz képest parányinak, már már jelentéktelennek hisszük MAGunkat, holott minden eme MAG által lehetséges: a megismerés, a megismerő és a megismert hármassága ebből a Létből fakad, ami az ÉN VAGYOK tiszta, kondicionálatlan VALÓsága. Ha a megismerés a Megismerőre irányul, akkor a megismerésnek immár nem tárgya van, hanem Alanya. A tárgy mindig az Alany viszonyában létezhet csak, az Alany azonban megelőz mindent. Ha meg akarod érteni egy kerék forgását, meg kell találnod először a tengelyt, ami körül forog. Ha meg akarod érteni a világot, meg kell találnod AZt, ami/aki által létezhet. Ez utóbbit nevezzük Istennek, de az egó-elme Istent önMAGunktól különbözőnek, önMAGunkon kívülinek láttatja az értésben és érzésben. Istenről tehát az egó-elme egy projekciót hoz létre, majd el akarja érni azt, megismerés néven. Továbbá Istent olyan külső hatalommá teszi, amivé sohasem válhat egy ember, így a kör bezárul.
– De hát a Napnál világosabb, hogy egy ember nem tud egy újabb Napot teremteni, vagy megváltoztatni a gravitáció törvényeit…
– Miért kellene egy ember ezt tegye? Miért kellene ilyen értelemben „megistenülnie”?
– Hát nem ez az Isten lényege? Mindenható, mindentudó, mindenek teremtője, fenntartója és elpusztítója. Hogy lehetne már az ember egylényegű ezzel az Istennel, mikor nem képes ezekre a dolgokra?
– Jogos kérdések ezek, de mi van akkor, ha ezek a kérdések csak az egó-elme általi feltételek, amelyek kondicionálják önMAGunk megismerését, ismét egy olyan külső isten-képet kreálva, amely ily módon elérhetetlen, mint a guminyúl az agárversenyen?
– De hát Mester, ez nem egy ördögi kör akkor? Meg akarom érteni Istent, de te azt sugallod, hogy a megértés maga az akadálya annak, hogy megérthessem?
– Nem a Tiszta Értelem az akadálya annak, hogy megérthesd Istent, hanem az a képzet, hogy Isten valami tőled idegen, tőled elkülönült, tőled különböző entitás, akit ráadásul azért nem érhetünk el, mert az egó-elme különféle attribútumokkal ruházta fel, amelyeket nem, vagy csak töredékeiben birtokolhat egy ember. Ez az ördögi kör: az egó-elme megteremt egy elérhetetlen isten-képet, majd arra törekszik, hogy elérje azt. Meg akarja ismerni Istent, de Istent eközben tudati objektummá degradálja, mindegy hogy ez alatt egy személyt, vagy tulajdonságokat értünk-e. Azonban a Tiszta Értelem és a Tiszta Érzés: Tudat és Lélek. Ez a kettő sohasem válik külön a létezésben, ezért EGY, és EZ VAGY TE. Ezért ha meg akarod ismerni Istent, el kell hogy engedd azt a feltételezést, hogy még nem ismered. Istent azért nem lehet megismerni, mert Ő a Megismerő, aki nem különbözik senkitől sem. Istent azért nem lehet megismerni, mert csak visszaemlékezni lehet arra a tudatosságra, amelyben nem létezik különbség a Megismerő és a Megismert, a Lét és a Tudat, az Igazság és az Élet között. Ezért mondom, ha meg akarod érteni Istent, legelőször is az a megismerő kell meghaljon benned, aki azt hiszi, hogy olyas valamit kell megismerjen, ami számára ismeretlen. Az egó-elme nem egy entitás, hanem egy olyan tudati erő, amely árnyékot vet az egyetlen tudásra, hogy „Ki vagyok én?” A Szívben az Érzés és az Értelem EGY, a valódi tudás pedig nem valami újnak a megismerését, elérését jelenti, hanem emlékezést arra, hogy „Ki vagyok én?”
– Azt akarod mondani ezekkel, hogy minden eddigi erőfeszítésem, ami arra irányult, hogy megértsem Istent hiábavaló volt? Hisz te azt állítod, hogy mindezek helyett inkább önMAGamat kellene újra felismerjem… hogy valójában csak emlékeznem kellene arra, aki mindig is voltam, vagyok és leszek?
– Semmi sem hiábavaló az úton, amit az ÉN VAGYOK jár be. De az akit meg akarsz érteni, akit el akarsz érni, azonos azzal, AKI már mindent „ért”, aki MAGod VAGY és aki önMAGában önMAGát keresi az emlékezésben. A földbe hullott MAGnak a héja fel kell hasadjon, meg kell repedjen, hogy a növény szárba szökkenhessen. Ez a szent emlékezés lassan áttöri az egó-elme burkát bennünk, hogy ismét nyilvánvalóvá lehessen: nincs mit megértenem, mert a színtiszta Értelem és Érzés sohasem volt kívül, sohasem volt távol tőlem. Ellenkezőleg, olyan közel, hogy pontosan ezért nem láthattam meg.
– De mit jelent akkor az emlékezés, és mit tehetek érte?
– Aki elfeledkezett, az fog „emlékezni” is. Ez nem emberi akarat, nem az egó-elme által irányított folyamat, amint a „felejtés” sem. Az örök Éberség szent játéka ez, amit nem az emberi személyünk irányít, és nem is lehet hatalma felette. A „legyen meg a Te akaratod” annak a felismerése, hogy „nem én vagyok a cselekvő”. Eddig is Isten cselekedett, akár meglátom ezt, akár nem a világ dolgaiban, az eseményekben, a formák és nevek világa mögötti Tiszta Tudat tükrében. Mindenki a felejtés és az emlékezés játékának a részese, és Isten akarata számunkra nem más, mint elfogadni, hogy mindez önMAGától megy végbe: mindenben és mindenkiben. Ha rádöbbenünk, hogy az „önmegvalósítás”, azaz az önMAGunkra való visszaemlékezés spirituális terheit sem kell viselnünk többé, hogy nem kell megismerjük Istent sem, csak hagynunk kell, hogy az önMAGunk igaz VALÓjára emlékezzen bennünk a LÉLEK AKI VAGYUNK, akkor ez az iga könnyű, ez a teher édes lesz.
– Akkor csak üljek karba tett kézzel, és ne tegyek semmit sem?
– Csak ismerd fel, hogy eddig is Isten cselekedett az életedben, és fogadd el, hogy mindent Ő tett. Azt is amit hibának, azt is amit dicsőségednek könyveltél el. Azt is amit bukásnak, azt is amit felemelkedésnek éltél meg. Mindent Isten tesz, de legvégső, személy feletti VALÓságkÉNt, minden látszat ellenére, Te sohasem lehetsz ettől a VALÓtól elkülönülve.
– De miért játszom magammal ezt a pokoli színjátékot? Miért akarna szenvedni Isten? Miért akarna önMAGától elkülönülni?
– Meg akarod érteni Istent. Igen, ez természetes vágya az embernek… miért van szenvedés, Isten miért teremtett egy ilyen világot, amiben a gonoszság egy Nap alatt létezhet az igazsággal, és a szeretettel… Jogos kérdések ezek, de ismét Istent akarod megérteni, és nem önMAGadat megismerni, ami a valódi válasz lehet mindenre.
– Mi a garancia arra, hogy ez nem csak egy újabb önbecsapás lenne, nem csak egy újabb, képzelt „önMAGom” elérése, ami szintúgy nem vezetne el Isten megértésére?
– Isten nem egy termék, bármit is adjon el az elménk számunkra „belőle”, így a garanciális kérdések nem vethetőek fel vele szemben. Azonban van valami ami sokkal jobb ennél.
– Mi lenne az?
– A figyelem. Ne hagyd elkalandozni, tartsd folyamatosan azon a vágyadon, hogy „meg akarom érteni Istent”. De most ne az elméddel, hanem a szíveddel figyelj. Ne a gondolataidon és az érzelmeiden keresztül, hanem a gondolataid közötti Csendben. Hagyd, hogy ez a Csend vezessen. Ez Isten másik neve.
– De hogyan figyeljek, mikor az elmém tele van gondolatokkal, a szívem pedig érzelmekkel és érzésekkel? Olyan, mintha nem én irányítanám őket.
– Csak figyeld, de ne akard megszüntetni őket. Tarts egyetlen gondolatot, egyetlen érzést mindenek felett: az ÉN VAGYOK örök valóságát. A LÉT tiszta érzése szavakként tükrözve, az ÉN VAGYOK. Ehhez kapcsolódik hozzá minden, a gondolatok és érzelmek folyója sem létezhetne nélküle. Kezdd el tapasztalni, hogy te ezzel a tiszta, mindenek alapját képező LÉTtel, a VAGYOKkal vagy azonos, nem a gondolatokkal és az érzésekkel. A figyelem, MAGunk a LÉLEK, a TUDAT tiszta lámpása és fénye. Mindent feltár bennünk, a megfelelő módon és megfelelő időben, csak mindennél jobban kell bíznunk ebben.
– De hogyan csináljam ezt?
– Maradj csendben, és csak válj figyelemmé. Ne engedd, hogy a gondolataid és az érzelmeid elkalandozzanak. Ebben a figyelemmel teljes Csendben minden sugallat megjelenik benned, ami vezetni fog, amiképp eddig is vezetett. A kEGYelem MAGunk a Szívből felemelkedő figyelem, a lámpás és a fény, amely önMAGunkba visszavezet.
Rövid összefoglaló hanganyag az írásról: