A közvetett szádhana útja (olyan szellemi ösvényeké, melyek az exoterikus vallásoknál tudatosabbak a cél iránt, ám kevésbé közvetlenek, mint az Ön-kutatás): különféle technikák segítségével megerősíteni, megtisztítani és harmonizálni az elmét, és rögzíteni azt az Önvaló keresésében. Itt az Önvalót gyakran mint Atyát, Anyát vagy Kedvest képzelik el. Bhagavan sohasem tagadta az ilyen módszerek hatékonyságát. Egy ízben, amikor egy hölgy azt állította, hogy az Ön-kutatás nem segíti őt, és megkérdezte, nem követhetne-e valamilyen más ösvényt, Bhagavan a következőket felelte: „Minden ösvény megfelelő.” Emellett – minthogy kegyelme által megnyitott egy közvetlenebb és hathatósabb utat, mely a modem élet követelményeinek jobban megfelel – következetesen helytelenítette, ha az ember más, kevésbé közvetlen Ösvényt részesített előnyben. Úgy utalt arra, aki így tett, hogy „olyan, mint a pandúrrá vált rabló, aki azért vált pandúrrá, hogy elfogja a rablót, azaz önmagát.” A tolvaj nem más, mint az ego vagy az elme, amely bitorolja az Önvaló valódiságát, mivel a szádhana ezen közvetett módszereivel pandúrrá képezzük az elmét, hogy elfogja és elítélje önmagát.
Egy ilyen ösvényen fennáll a veszély, hogy a rendőrré vált rabló rendőri erőket fog megszerezni, majd ezután rablószerű természete újra érvényesíti magát, és sokkal nagyobb bajt okoz, mint amilyet azelőtt valaha képes lett volna. Az ego esetleg olyan erőkre és érzékekre tesz szert, melyek meghaladják a fizikai szférát. Ezután meggyőzi önmagát és másokat, hogy ez az Önvaló, és azzá válik, ami a legnagyobb csapás: hamis guruvá. Így elpusztítja a többieket, hogy táplálja be nem vallott hiúságát. Az is megeshet, hogy az ego magasra helyezve önmagát elszigetelődik, s erről az állapotról azt gondolja, hogy a végső, ám amely, még ha talán gyönyörű is, nem végsőbb a fizikai testnél. Mindenesetre az elmének végül meg kell szűnnie az Önvalóban (ami egyedül létezik), így hát egyszerűbb és közvetlenebb, ha mindjárt a kezdetektől erre törekszünk annak segítségével, hogy felébresztjük az Önvaló Ön-tudatosságát, és elcsendesedünk ez előtt a tudatosság előtt.
S ez a közvetlen ösvény, amit Bhagavan tanított: elfeledni az egót és felfedezni az Önvalót, de nem úgy, ahogyan az egyik én ismeri fel a másikat, hanem azáltal, hogy felébresztjük az Önvaló Ön-tudatosságát; azáltal, hogy elkezdünk az Önvaló lenni. Először csak alkalomadtán és tökéletlenül, majd egyre folyamatosabban és erőteljesebben. Ebben az értelemben jelenthetjük ki, hogy a tudás létezést jelent.
Bhagavan instrukciója szerint fel kell tennünk magunknak a kérdést: „Ki vagyok én?” Én nem ez a test vagyok, amely változik, miközben én ugyanaz maradok. Nem is ezek a gondolatok, melyek átsuhannak elmémen, miközben én nem változok. Tíz évvel ezelőtt gondolataim, érzelmeim voltak, melyek rég elmúltak már, de én ugyanaz vagyok. Ki vagyok hát?
Ez távolról sem egy fejtörő. Bhagavan utasítása az volt, hogy miközben meditálunk, tudatosságunkat összpontosítsuk a szívre — nem a mellkas bal oldalán elhelyezkedő fizikai, hanem a jobb oldalon található spirituális szívre. Bhagavan különösen ragaszkodott a tudatosság e legfőbb központjához. Az itt következő egyike az egyszerűbb magyarázatoknak, amit ezzel kapcsolatban adott: „Amikor egy iskolás gyermek kijelenti: »Én adtam össze a számokat«, vagy amikor felteszi a kérdést: »Én szaladjak a könyvért?«, akkor a fejére mutat, ami elvégezte az összeadást, vagy a lábára, amin a könyvért rohan? Nem, mindkét esetben teljesen természetesen mellkasa jobb oldalára mutat, így fejezve ki ártatlanul azt a mély igazságot, hogy az én-ség forrása ott található benne. Egy csalhatatlan megérzés az, hogy ily módon utal magára, a Szívre, mely az Önvaló. E mozdulat egészen önkéntelen és egyetemes, úgy is mondhatnánk, mindenki esetében ugyanaz.”
Részlet Arthur Osborne – “A szent hegy bölcse” c. könyvéből.
