Sok száz oldal gondolat megírása után, őszintén be kell ismerjem mindmagunknak: szinte semmit sem tudok a világról. Ahogy az évek múlnak, az a felismerés, hogy „egyre kevesebbet tudok a világról” azért is van, mert a tudás fogalma eleve meg lett hamisítva számunkra a vaskorban. Meg lett hamisítva az oktatás és a hivatalos tudomány által, mely két meghatározó monopóliuma és irányító központja a tudásról alkotott fogalmaknak, meghatározásnak. Eltöprengtem azon, hogy miért volt megalázóan sikeres a „Okosabb vagy-e mint egy ötödikes?” című paródiaműsor. Azért, mert elsősorban az okosság fogalma össze lett mosva a tudás fogalmával, és mindkét fogalmat meghamisította az a rendszer, amelynek az az érdeke, hogy az emberi lény okosságnak és tudásnak higgye azt az információhalmazt, amit egy ötödikes diákkal bebifláztatnak, ám maga soha nem tapasztalta azt meg, soha nem kutatott utána, így tulajdonképpen a fent jelzett műsorban egy felnőtt nem mással versenyzett, mint egy frissen kondicionált elmével, akinek a memóriája nyilván frissebb, mint egy felnőtté, aki már sok információt elfelejtett, mivel ezen információknak semmi relevanciája nem volt azzal, amit ma a közbeszédben és felfogásban sokan okosságnak, és/vagy tudásnak neveznek.

Eleve az információ nem egyenlő a tudással, mivel tudásnak – szigorúan véve – csak azt nevezhetnénk, ami kipróbált, személyesen leellenőrzött, gyakorlatban megtapasztalt és elsajátított. A valódi tudás nem okosság, és ha megnézzük az OKosság szavunkat, annak a valódi jelentése az, hogy valaki képes az okok láncolatának a megértésére, rendszerbe helyezésére és értelmezésére, illetve, hogy az illető bizonyos okkal rendelkezik valamire, hisz okos. Az okosság tehát inkább fed logikai, analitikai, és egyéb képességet, mintsem memorizáláshoz fűződő képességet, a kettő inkább kiegészíti, mintsem feltételezi egymást. Aki okos, az hozzájuthat a tudáshoz, mivel a megtapasztalás által a megtapasztalás anyagát, tárgyát képes olyan ok-okozati hálóba (absztrakció) helyezni, amely aztán mint információ is továbbadható. Ám a továbbadott információ, annak absztrakt jellegéből fakadóan újfent nem nevezhető tudásnak. Ez a jelenség a mai kor fiataljainál figyelhető meg, amikor „okoskészülékeiken” hozzáférhető információhalmazból szemezgetett információkat tudásnak hisznek, és például ezzel kérkedve lenézik saját szüleiket, nagyszüleiket, akik adott esetben nem rendelkeznek az interneten fellelhető információkhoz való hozzáféréséhez, különböző okokból kifolyólag. Itt máris tetten érhető az a hamis képzet, melyet az oktatásügyben szívnak magukba, hogy ugyanis a tudás nem más mint információ, és aki több információ birtokában van, az okosabb, és nagyobb tudású mint az, aki nem. Természetesen nem az információ értékét vagy annak továbbadásának a fontosságát kérdőjelezem meg eme írásban, hanem azt az egyszerű tényt, hogy az információ birtoklásának a fogalmát nem szabad egybemosni, összekeverni a tudás fogalmával. A való életben ugyanis kétségtelen, hogy a tanulás folyamatában az információ ismét tudássá lehet, ám nem szükségszerűen következik be mindez. Jó példa erre ama rengeteg információ, melyet az iskolapadokban ülve az elménkbe sulykoltak, majd pár évtized múlva szinte alig emlékszünk már valamire azokból, mivel nem alakultak át megtapasztalássá, azaz valódi tudássá bennünk. Ez nem jelenti azt, hogy az információk hamisak voltak, pusztán azt, hogy nem kerültek leellenőrzésre, és végképp elkerülték a tudássá alakulás folyamatát.

Tudásra azonban nem csak az absztrakt információk tapasztalássá alakítása során tehetünk szert, hanem közvetlen megtapasztalás által, a való élet folyamatában. Ez a tudás elsajátításának a legközvetlenebb, hagyományos módja, amit régen például úgy neveztek, hogy „a szakmát nem lehet könyvekből megtanulni, azt lopni kell.” Azaz a való élet sodrában tett közvetlen tapasztalás és megfigyelés az, ami egyfajta utánzással karöltve a készségek tudássá alakulásában jelentős szerepet játszik. Hány és hány kiváló mesterember volt a régebbi korokban, aki csak viszonylagosan kevés elméleti információval rendelkezett egy adott mesterség területén, ám annál jelentősebb valódi, kipróbált, megpróbált, közvetlen megtapasztalásból fakadó tudással, mely tudást évtizedekig finomított és mélyített a saját mestersége területén. Hatalmas ma a szakadék az elméleti tudományok és a gyakorlati élet, valóság között, és mindezzel szembesülni sem szeretnének azok, akik „Virtuália” elméleteinek elefántcsonttornyaiba zárulva, magukat tudóknak, tudósoknak nevezik. Sokszor elméleteket kezelnek valóságként, és a valóság pusztán elméletté válik ezen berkek lakói számára. Félreértés ne essék, én nem a tudományosság módszertanát kérdőjelezem meg, pusztán arra hívnám fel a figyelmet, hogy az úgynevezett tudományosság területeit már rég megfertőzte az a jelenség, hogy az elméleti sík nem föltétlenül van fedésben a gyakorlatival, és ezekre a dogmákká merevedett légvárakra épül a valóságláttatás, például az oktatás folyamatában.

Az egyik legjellemzőbb példa erre, az „ősrobbanás” elmélete. Bár senki sem volt jelen, hogy mindezt megfigyelje, tehát senki sem rendelkezik közvetlen megtapasztalással, így valós tudással ezzel kapcsolatban, az iskolákban dogmaként van tálalva egy bizonyítatlan elmélet, amely csupán az elméleti fizikusok valóságában létezik tényként kezelve, bár ez sem igaz feltétlenül, hisz nem minden elméleti fizikus híve ennek, pusztán a korszellem sulykolja azt, hogy igen. A tudományosság pedig rengeteg hasonló elmélet tényként kezelésétől terhelt, ami sajnos a valódi tudomány számára igen nagy károkat okoz. De mit is nevezhetnénk valódi tudománynak és tudományosságnak? Előre bocsájtom, hogy az általam közreadott meghatározás igencsak önkényes lesz, de talán nem alaptalan. Valódi tudományosságnak azt a törekvést nevezem, amely az emberi lény által IS megismerhető valóságnak a megismerésével foglalkozik, minden materialista prekoncepció, dogma, társadalomirányító, tudatformáló és hatalmi koncepciótól mentesen. Jelenleg a hivatalosnak nevezett tudomány nem felel meg ennek a meghatározásnak, mivel súlyosan terhelt a materializmus megismerést és értelmezést bénító tudatmérgeitől. Nem arról van szó, hogy a tudomány ne rendelkezhessen axiómákkal, azaz olyan alapvetésekkel, melyek kiindulópontként szolgálhatnak egy elképzelés bizonyítását illetően, hanem arról, hogy egyetlen axióma sem szabadna dogmává merevedjen, főleg nem azért, hogy sokszor a valóssággal szembemenve kizárólagossá tegye a valóság más aspektusainak a vizsgálatát, akár végül az alap axióma megdőlésének a kockázatával is. Itt lép a színre azonban az a tudománybénító erő, amely a tudományt és a tudományosságot elsősorban az aktuális hatalmi paradigma bebetonozására, a materializmus mindenek fölé való emelésére, és ezáltal a valódi, szabad, materialista prekoncepciótól mentes valóságkutatás és megismerés ellehetetlenítésére használta fel, és teszi ezt tendenciózusan, megfojtva ezzel minden olyan lehetséges megismerési utat, kezdeményezést, amely az emberi megismerést magasabb rendű tudományos összefüggések meglátásához és megtapasztalásához vezethetné.

Fontos példa erre, hogy hajdanán a tudomány, az úgynevezett spiritualitás és a művészet kéz a kézben járt, hiszen ezek mind a valóság megismerésének a módszerei. Ma ezt nevezik egyesek „holisztikus” látásmódnak, ám én kerülném ezt a kifejezést, mivel túlontúl terhelt már az áltudományosság és álezotéria szennyeződéseitől. A valóság fogalmának a fizikainak nevezett, azaz a fizikai érzékszervek világára való redukálása vezetett oda, hogy a materializmus megfertőzte, kisajátította majd végül kiszakította a fenti hármasságból a tudományt, ellene fordítva annak az egységnek, amelynek hajdan része volt. Ez a szakadás katasztrofális következményekkel járt, és a mai világban ez ma jól megfigyelhető. A valódi spirituális tudás, ugyanis a materialista tudomány számára érdektelen, nem képezi tanulmányozás tárgyát, és minden olyan tudati tapasztalás, amely nem mérhető, nem absztrahálható a materialista tudomány eszközeivel, végül is nem létezőnek van bélyegezve. Így a valóság jelentős része ki lett zárva a tudományosság érdeklődési köréből. Van egy másik súlyos hozadéka is a materializmussal megfertőzött és lebutított tudományosságnak, és ez az etika területe. Mivel a materialista tudomány a világot önmagától elkülönült tárgyként kezeli, ezért egyre kevesebb olyan etikai elvet tart szem előtt, amely a tudományosság életközpontú műveléséhez elengedhetetlen lenne. Így történhet meg az, hogy tudományosság néven olyan élet és emberellenes tudások szabadulhattak fel az utóbbi évszázadokban, melyekért semmiféle erkölcsi felelősséget nem vállal a magát „szabadnak és pártatlannak” nevező materialista tudomány. Sokszor takaróznak azzal tudósok, hogy egy-egy felismerést ugyanúgy lehet „jóra” mint „rosszra” fordítani, és itt van is némi igazság, hogy a jó és a rossz kategóriáit most ne is vegyük górcső alá, hisz ennek a materialista tudatformában amúgy is relatív megközelítése létezhet csak. A legeklatánsabb példák egyike az atombomba esete, amikor egy magasabb rendű „jó” érdekében fejlesztették ki azt a tudósok, holott a cél eleve, egy súlyosan életellenes pusztító erő elszabadítása volt. Nincs szándékomban ítélkezni senki cselekedetei és nézetei felett, ám egy dolog kétségtelen, hogy a fenti esetben a materialista tudományosság semmiféle magasabb rendű etikai elv által nem volt korlátozva, amely megakadályozhatta volna eme iszonyatnak az emberiségre való zúdulását. Az is jó takaró, hogy ha nem ők, akkor mások fedezték volna fel. Igen, lehetséges, ám azokra is a fentiek érvényesek. Itt pedig elérkeztünk egy olyan problémához, amely már nem tudományos jellegű, hanem emberi, azon belül is etikai. Itt lepleződik le, hogy a materializmusnak tulajdonképpen semmiféle életközpontú etikai elve sincsen, és pontosan emiatt lehet a tudományosság álcájában, a legelképesztőbb borzalmakat rázúdítani az emberiségre tudományos kutatás, felfedezés és technikai fejlődés néven.

A materializmus az emberi szellem, lélek és a kozmikus etika zsákutcája, mivel semmiféle magasabb rendű, a lét és a létezés egységében gondolkodni képes koordináló erő, elv, törvény nem uralja ezt. Tudományosság néven épp olyan elfogadott, hogy „tudósok” pénzt kapnak biológiai és vegyi fegyverek megalkotásáért, mint más, hasonlóan pusztító találmányok létezésbe hozásáért. A pénz, a rang, az elismertség, továbbá a „magasabb érdek” elegendő motiváció, hogy a tudományosság obskúrus erők kezébe jutva, végül az emberiség ellen fordítható dolgok felszabadítója lehessen. Ez természetesen nem a tudomány hibája, hanem elsősorban a tudományt koordinálók hibája, akik sokszor képtelenek, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy tevékenységük milyen okozatot jelent, az egészre nézve. A materialista tudatformába zárult tudományosság úgy szerez egyre több relatív tudást a részről, hogy közben egyre jobban megfeledkezik az egészről, ami addig a pontig nem lenne veszélyes, amíg a rész tanulmányozásából nyert eredményekkel nem lát neki, az egész átformálásához. Ez olyan beavatkozást jelent az egészbe, amely katasztrofális következményekkel járhat, és ma már világosan látszik, hogy ennek meg is van az eredménye. Tudományos alapokon nyugvó technikai civilizációt, életközpontú, spirituális etika nélkül létrehozni: katasztrófához vezet.

Mit jelent az életközpontú etika? Azt, hogy semmit sem zúdítunk rá az élet egészére, semmit sem szabadítunk fel és tesszük tömegek számára elérhetővé, amely bármilyen technológiává alakítva a környezetünk és benne mindmagunk pusztítójává lesz. Mert jelenleg már nem a laborok jelentik sok esetben a megismerés, a kísérletezés színtereit, hanem maga a Föld, és rajta minden élet. Ez pedig csak akkor lenne lehetséges, ha a tudományosság rendelkezne egy olyan, egységes, felsőbbrendű, irányító erkölcsiséggel, amely eleve kizárná, hogy a tudomány művelésének alapfeltétele a materialista meggyőződés legyen. Bár ez nincs teljesen nyíltan kimondva, tudjuk jól, hogy a hivatalos materialista tudomány berkein belül kizárt, hogy bármiféle spirituális megközelítés labdába rúghasson, vagy bármiféle magasabb rendű, életközpontú szellemiség jelenleg meghatározó szerepet tölthessen be. Ez azonban nem a tudomány hibája, hanem elsősorban annak a vaskori, dominánsan meghatározó materialista tudatformának a jellegzetessége, amely eleve elvágja az emberi lényeket, a valóság bármilyen másfajta, tudományos igényű megközelítésétől, a valóság alternatív, életközpontú kutatási és értelmezési lehetőségeitől. Itt pedig visszakanyarodhatunk az írás elejére, hogy egy tudós feltétlenül OKosabb-e mint egy ötödikes? A választ nem tisztem megadni, rábízom mindenki meglátására.

Zárószóként azonban egy nagyon fontos aspektusát szeretném megvilágítani annak a ténynek, hogy a hármasság egységéből kivált tudomány miként vált pusztítójává az életnek. Úgy, hogy a materializmussal megfertőződött emberiség, a materialista tudományt Isten helyére emelte, és elkezdte istenként imádni azt. Természetesen a szintén materialista vallásossággal szemben, amely ugyanúgy képtelen volt az emberiséget a VALÓ ismeretéhez közelebb vinni – és amely jelenséget bőségesen tárgyaltam más írásaimban, ezért most erre nem térnék ki részletesebben – a tudomány technomágiát felszabadító és támogató eredményei lebilincselőek voltak, és többnyire ma még inkább azok az emberiség nagy része számára. Így tulajdonképpen a materializmussal karöltve egy olyan lélektelen, lélektagadó és lélekpusztító erő és erőtér szabadult fel tudományosság néven az utóbbi pár száz évben, amelynek „gyümölcsei” a jelen helyzetben igencsak keserűek. A megváltó szerepében tetszelgő tudományos-technokrata elit, ugyanis a materialista tudomány „vívmányait” egyszerre használja fel önmaga uralmának korlátlan kiterjesztésére, és az emberi faj és szellem végső leigázásának és teljes rabszolgaságba való züllesztésére. Ezzel párhuzamosan mint a valódi spiritualitás, spirituális tudás, mind a valódi művészet pusztulásra lett ítélve, és a materialista-technokrata tudatterekben, gyakorlatilag semmi érdemleges szerepet nem is játszanak már azon tudatformák, melyek a valóság közvetlen megismerésére törekszenek.

Az emberiség krízisekből krízisekbe vándorol, és a krízisek legfőbb oka, a valódi szellemi látását vesztett ember, amely a nihilizmus ingoványába ragadva, a materialista tudományt tette megváltójának, és most ki van szolgáltatva, a tudományt uraló erők kénye-kedvének. A kör bezárult, a folyamatok saját törvényszerűségükön belül pedig egyre mélyebbre rántják az emberi tudatot, a vaskori megtapasztalás mélységeiben. Valóban elérkezett a „nagy újraindítás” ideje, ám ez az újraindulás csak a materialista szemlélet dominanciájának a megszűnésével, az emberi szellem tudatosságának a felemelkedésével, és nem valamiféle materialista-technokrata, armageddoni „messiás” eljövetelével lenne lehetséges, jelen sorok írója szerint. Természetesen ezen szavak sem bírnak és nem is bírhatnak abszolút érvénnyel, pusztán arra hivatottak rávilágítani, hogy a probléma forrása az író szerint merre keresendő, és hogy a materializmus szintjén nem lehetséges semmiféle valódi megoldása a jelen kor történéseinek, mivel az egyik legfőbb probléma magában a materialista tudatformában, és annak mindent meghatározó, hipnotikus, mágikus erejében lelhető fel. A tudomány igenis szolgálhatná az emberiséget, a valódi spiritualitással és a VALÓs, transzcendes LÉNYegünkre mutató művészettel EGYetemben, de ehhez a materialista tudatformától meg kellene szabadulnia a tudományt művelő embereknek, így elsősorban magának az emberiségnek. Istent az őt megillető helyre kell emeljük tudatunkban, lelkünkben és szellemünkben, ez azonban egy másik értekezés tárgya lehetne, mert erre a jelen kor fősodratú spiritualitása és vallásossága javarészt alkalmatlan. Az emberi faj teljes és sürgető szellemi megújhodására van szükség, MOST, azzal a valódi spirituális tudással, amelyet itt hagytak nekünk a Zarathusztrák, a Buddhák és a Krisztusok. Nincs szükség semmiféle „új tudásra”, mert ÉN-VALÓnkra vonatkozóan soha, semmiféle „új” tudás nem születhet, nem létezik és nem is létezhet. A probléma kulcsa MAGunkban van elrejtve, csak keresnünk kell. Belátással, a megismerés iránti odaadassál, őszinte, mély törekvéssel, VALÓnknak való igaz önátadással. A nemtudás sötét, démoni hatalma csak így érhet bennünk véget.

Keressétek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket!”

Béke, béke, béke!