(rövid tanmese)

Kezdetben a Sem MI és a Mind ÉN – EGY VALÁNK.

EGY-ÉNként figyelmem önön, EGYetemes Elmémbe helyezem. Azt KÉPzelem, hogy általam és bennem világot, valóságot KÉPezve teremtek. Kezdetben EGY vagyok mindennel és mindenkivel MAGomban, bennem. Mind-ÉN-s-ÉG s Mind-ÉN-KI: VAGYOK, a KI VAGYOK. Aztán elmém KÉPzeletében belendül a teremtés kereke, melyben megjelenik az idő négy küllője, hogy VALÓm, örök boldogságom osztatlan KÖRének egészségét KOR-szakokra szeljem, mindezt ÉN MAGomtól különböz-Ő-nek s el-külön-ültnek képzelve, érzékelve, átÉLjem.

I. Aranykor – még tudom és érzem, hogy minden Isten, s ÉN AZ VAGYOK.

II. Ezüstkorelfeledtem, hogy AZ VAGYOK, de minden létezőhöz szeretettel viszonyulva, minden létezőt tiszta Szellem- és Lélekvalóként tekintek, mert mindenben Isten-MAGam látom. Szeretem az Istent, lelkemben az Atyai Ház örök boldogságának érzésével.

III. Bronzkorrég elfeledtem, hogy AZ VAGYOK, már nem látom a létezőket Isten-MAGomként. Imádom, félem az Istent, Isteneket és szent-ÉJeimbe zárult vallásosságom alapja ÉN-MAGamtól való félelmem: IS-TEn-fél-elem. Tudatom fénye belezuhan a tudat(om)tól függetlennek hitt, és akként tapasztalt valóságba.

IIII. Vaskor – EGY-ÉN-MAGomról már semmire sem emlékszem, s kiüresedvén a vallásokból, izmusokba tévedek és révedek. Megöltem az Istent, s az Új Kórban, új mítoszként az Anyagot imádom és arctalan tömeggé válok. Tudatom fénye belezuhan az űrbe és az ürességbe, géppé, lélektelen bio-robottá válok, majd végül átveszik a hatalmat felettem saját teremtményeim: a gépek.

Ezután újból felébredek.
ÉNem örök éberség
üdvösség s boldogság,
a korszakok létét és múlását,
az álom álmodását,
ÉN, az örökkön-örökké VALÓ:
Éber Álmodóként KÉPzelem.