Mester, mondd el nekem az igazságot a világról és a valóságról!
Az igazság az, hogy nincsenek mesterek, nincs tanítás és nincsenek tanítványok.
Ezt nem értem. Sokat utaztam, hogy beszélgethessek veled, mert azt hallottam, birtokában vagy a tudásnak, ami megszabadíthat engem a szenvedéstől, a félelemtől, az elmúlás körforgásától. Erre te azt mondod, nincsenek mesterek, nincs tanítás és nincsenek tanítványok? Mire való akkor a keresés, mire szolgál ez a sok spirituális bölcselet, tudás, könyv, a szent iratok amit felhalmozhat az ember?
Az igazság ami kimondható, már nem igazság, csupán a Valóság visszfénye. A mestert – aki „kívül” jelenik meg – végül önMAGodban, önMAGodkÉNt kell felismerned. Nincs tanítás, ami megtaníthat önMAGodra, hogy az lehess, aki mindig is VAGY. Végül mindaddig, amíg tanítványnak képzeled magad, szükséged lesz mesterre, akit önMAGadtól elkülönült létezőnek hiszel. Ameddig nem ismered fel, hogy a mester, a tanítás és a tanítvány még mindig az elmédben léteznek, nem láthatod meg, hogy el kell engedned őket ahhoz, hogy valóban önMAGad lehess.
Ezt egyre kevésbé értem. Azt akarod mondani, hogy az a sok-sok év, évtized, amit spiritualitással töltöttem, mind-mind felesleges? A mesterek szavainak olvasása, hallgatása, az azokon való elmélkedés, az igazság kutatása mind elvesztegetett idő az életemből? Ne haragudj, de ez teljesen összezavar mindent. Hogyan tudhatjuk meg akkor az igazságot a világról, a Valóságról és Istenről, saját magunkról, ha nincsenek mesterek, tanítások és tanítványok? De hisz akkor elvész az igazság, és mi marad nekünk, amibe kapaszkodhatunk? A világ sokszor olyan kegyetlen, olyan érthetetlen és értelmetlen, muszáj, hogy megtaláljuk az értelmét, az okát, a célját, hogy miért van mindez. Egyébként hogyan békülhetne el az ember?
Létezik-e végső magyarázat, ami elbékítheti a folyton vizsgálódó, folyton újabb és újabb szempontokból szemlélődő elménket? Amit ma végső igazságnak hiszünk, holnap nem válhat-e áldozatává egy újabb kérdőjelnek? Kérdésre kérdésekkel hogyan felelhetne az ember? Megvizsgáljuk-e egyáltalán valaha is, hogy ki az aki kérdez?
Dehát nem pont ezért van szükségünk mesterekre és tanításokra, hogy ez az ördögi kör véget érjen?
Ki az akinek mesterekre van szüksége? Ki az aki azt hiszi, nincs birtokában a tudásnak és a bölcsességnek? Ki az aki azt hiszi, hogy a tudás olyas valami, amit bárki átadhat neki, mert ő nem rendelkezik vele? Megvizsgáljuk-e valaha ezt?
Ki az az „én”, aki azt hiszi, hogy az igazság el van titkolva, el van zárva, el van rejtve előle, így keresnie, kutatnia kell, másoktól kérdezősködnie? Ki az akinek mások által hirdetett utakra, igazságokra, vallásokra, szertartásokra, spirituális gyakorlatokra és még ki tudja mire van szüksége ahhoz, hogy önMAGát elérje?
A keresés kezdetben ígéret, hogy találni fog az ember, ám később akadályává válik annak a felismerésének, hogy az, amit és akit keresünk, még nem találtuk meg. Ha azt mondom neked, a kereső az, akit ő maga keres, elmondtam mindent, és nem mondtam semmit sem, ami kielégíthetné, a folyton kutakodó elmédet.
Azt akarod mondani ezzel, hogy hagyjam abba a keresést? Hogy adjak fel mindent, amit eddig követtem? De hisz mire való akkor ez az egész spirituális „bohózat”, amibe egyre jobban belemélyedünk, s végül amikor azt hisszük, hogy már tudunk mindent, mindig kiderül, hogy csak délibábot kergetünk az elménkben?
Tudod, az úgynevezett spiritualitásnak a túlnyomó többsége nem más, mint az elme világában lévő magyarázat a világ, a valóság, Isten és a szentség, valamint a gonoszság természetéről. Csak kis része mutat rá arra, hogy a legfontosabb a bennünk lévő „gondolónak” (az egó elmének) a leleplezése. Annak a „gondolónak” az átvilágítása, aki a világot valamilyennek látja, gondolja és folyamatosan megítéli, nem tudván, hogy nem a világ a valódi probléma, hanem az azt eltorzító egó-elme.
Ez nem egy újabb elmélet? Mi van akkor, ha elfogadom amit mondasz, és elhatározom, hogy megismerem ezt az egót, individuális elmét, a gondolót magamban? Csak kell valami tanítás, valami módszer ehhez, nemde?
Az igazság önMAGában túl egyszerű az elménknek, ezért érthetetlen. Ezért gondoljuk azt, hogy szükségünk van mesterekre, tanításra és módszerekre, hogy megismerhessük ezt. De végül rádöbbenünk, hogy semmi új nincs a Nap alatt, amit megtalálhatunk, amit felfedezhetünk, csak AZ amiről/akiről elfeledkeztünk.
Ameddig fennáll az elkülönültség képzete a kereső és a keresett között, léteznek mesterek, tanítások, tanítványok, utak és módszerek. Ezek azonban – paradox módon – pont azt a képzetet táplálják, tartják fenn és erősítik meg, hogy el kell érnünk valamit, hogy „realizálnunk kell” valamit/valakit, ami annak előtte nem létezett.
Kezdem sejteni és érezni a lényegét annak, amire a szavaid mutatnak. Ezek szerint meg kell haladnunk a mester és a tanítvány, a tudó és a tudatlan, a tudás és a tudatlanság kettősségét is? Mert ameddig azt hisszük, hogy van valaki, aki a tudást átadhatja, aki olyan bölcsességgel rendelkezik, amihez mi nem férhetünk hozzá, mindaddig a bennünk lévő „gondolkodó” nem lepleződhet le?
Tényleg igaz lenne, hogy az, amire a legbüszkébbek vagyunk, a szerzett tudásra, a spirituális ismeretekre, a gyakorlásra, az elmélkedésre és ezek vélt vagy valós gyümölcseire – megakadályoznak bennünket hogy alámerüljünk a Csendbe? Abba a Csendbe, ahol nincsenek többé kérdések, így válaszok sem szükségesek?
A spiritualitás, mint elképzelések összessége amely a világot, a valóságot, Istent és az embert, a létezést magyarázza – bármennyire magasztos és szent – de még mindig az elme, a „gondoló” terméke. Az igazság lényegét tekintve kimondhatatlan és átadhatatlan. Mégis meg kell járjunk valamilyen utat ahhoz, hogy rádöbbenhessünk: az Út MAGunk vagyunk és végül megláthassuk, hogy csak a saját, egyéni utunkon juthatunk vissza önMAGunkhoz.
Csak akkor érhet véget a keresés, ha a Szívünkben felismerjük, mindennél mélyebben átérezzük az Igazságot, hogy a kereső azonos a keresettel. Ekkor a kereső visszaolvad a keresettbe, és nem marad más csak a Szív Csendje. Ez a Csend azonban mindennél intenzívebb, a Lét kimondhatatlan gyönyörűsége, a Béke és a Boldogság szavakkal átadhatatlan teljessége, amely önMAGunkkÉNt ragyog.
Ezt hogyan képzelhetném el? Érzem amit mondasz, de nem tudom, hogyan tudnám elképzelni mindezt, hogy elérhessem. Vagy pont ezt a „gondolót”, ezt a „képzelőt” kellene hozzá elengednem? Hol találom Istent, hol találom meg a mindent önmagában foglaló szentséget amit mindeddig kerestem?
A spiritualitás még mindig egy akadály az ÉN és MAGunk, a keresett és a kereső között. Ameddig azt érezzük, hogy önMAGunkat el kell érni, nem tudunk valódi csöndben maradni. Csak a Csend az, amely felfedheti, hogy sohasem volt különbség Isten, és a valódi ÉN-MAGunk között, a keresett és a kereső között. A különbséget az elme teremti, és az elme az is, aki a spiritualitás táncába vezet bennünket.
A valódi szentség nem szertartásokban, templomok mélyén, a világtól elvonultan tárulhat fel. A szentség mindenütt jelenvaló, csak az elménk zaja, az egónkkal való azonosulásunk képzete takarja ezt el. Végül tehát minden mentális képzetnek, ami önMAGunkra, Istenre, a világra, a valóságra, a mesterre és tanítványra, a tanításra és a tudatlanságra vonatkozott – mennie kell.
De hogyan juthatok el ide? Érzem az igazságát a szavaidnak, de az elmémmel nem értem, mit kellene tennem, hogy mindez számomra is élő, megtapasztalható valóság legyen.
Meg kell halnod annak a képzetnek, hogy én vagyok számodra a mester, hogy létezhet bármilyen mester, aki téged hazavezethet. A valódi Mester az, aki mindenben és mindenkiben megjelenni képes – sosem volt tőled elkülönülve. Tekints rám úgy, mint egy halottra. „A Mester meghalt, nincs itt.” Ne keresd a halottak világában, azaz az elme világában, az egó világában. Ekkor a Szív Csöndjében megérzed végre, hogy a mestert a te tudatod formálta meg, és az egód fátylába burkolózva azt hitted, hogy el van különülve tőled.
Azt hitted, hogy át kell adja neked a tudást, hogy valamivé válhass, ami még nem voltál annak előtte. Azt hitted hogy át kell adja neked az utat, a módszert ami a bölcsességhez vezet. Azt hitted, hogy a Mesternek kell élned, az ő útján kell járnod, és nem a saját életed útján kell eljuss az emlékezéshez. Elfeledted, hogy AZ VAGY, aki önMAGát elfeledte. A Mesternek meg kell halnia, hogy AZ, AKI a Mestert is életre hívta – végül önMAGára visszaemlékezhessen.
A Mester aki meghal – még mindig az elme világának része. AKI ezek után fennmarad, AZ VAGY TE. A szavakon, szimbólumokon, képzeleten túli VALÓ, a Szív örök teljessége, a Lét teljessége. Az örök önMAGából fakadó és önMAGára irányuló, önMAGába visszatérő SZERetet. Mindenek Forrása vagy, mely örökké láthatatlan marad az elmének. Mert nem az elme, nem a gondolat, nem a képzelet teremtette, hisz ezek már mind belőle erednek. De a Forrás, a Szív, a Csend – nevezzük bárhogyan ezt az időtlen jelenlétet ami vagy – nem ered semmiből sem.
Engedd hát el a Mestert, hagyd hogy meghaljon végre benned, azért, hogy AZ aki valójában VAGY – a nemszületett – ismét felragyoghasson MAGodban, MAGodkÉNt: a SZÍVedben. Nincs több titok, amit tudnod kellene. Titkok csak az elmében léteznek, amint azok megfejtései is csak abban létezhetnek. Te nem egy titok vagy, amit meg kellene fejtened. Te AZ VAGY, akinek sohasem volt semmi sem titok, csak elfeledted mindezt.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
