Volt egyszer egy ember, akinek volt egy vízzel teli fazeka. Ott lakott benne az ő lelki-békája. Amíg a víz kellemesen hűvös volt, a lelkibéka békés, csendes megelégedettségben lakott őbenne, emberünk és mindenki más nagy örömére.

Egy zavaros napon, azonban valaki alágyújtott a fazéknak, s a víz hevesen melegedni kezdett. A lelki-béka azonmód érzékelte eme drámai változását a körülményeknek, s mielőtt a víz forrani kezdett volna, nemes egyszerűséggel kiugrott belőle. Odaugrott emberünk elé, és azt mondta neki: Kedves gazdám, én vagyok a te lelkibékád. Míg nyugalomban volt a te vized, örömmel laktam a fazekadban, de most, hogy felfőzted azt, el kell hagyjalak téged. Ha majd lecsillapszik, visszahűl a te vized, meglásd visszatérek! Így szólt a lelkibéka, s elindult a közeli tóba, egy nyugalmas fürdőre.

Tanulság: a lelkibéka érzékeny jószág, s hogy kinél marad meg békességben (békaságban) az mindenki, saját vizének a függvénye. Itt a vége, fuss el véle, lakjon benned, lelki béke 🙂