Amikor egy Lélek önMAGa EGYetemességének tudatára ébred, az egész világ felébred benne. A teljes és tökéletes tudati ráébredés, a kettőségektől mentes VALÓságra: ez a felébredés, az önMAG+VALÓsítás, az újjászületés Lélekben és Tudatban, a Lélek+Tudat, amikor a „kettőt EGGYé tettük.” A LÉT időtlen, változatlan, örök, érzékek feletti TeljességÉNek (Abszolútum) önMAGunkként VALÓ tapasztalása, végleges és visszavonhatatlan megállapodás minden létezés Forrásában, MAGunkban a Lélekkel EGY, Tiszta Tudatban. A LÉT szavakon, gondolatokon, képzeteken és szimbólumokon túli, érzékek feletti, minden kettősséget meghaladó VALÓsága, amely a hazaérkezés az Atyai Házba, az Önvalóba, azaz minden létezés Forrásába. Itt pedig következhetne bármennyi kijelentés, bármennyi szó, bármennyi szimbólum, a lényeg úgyis elmondhatatlan, kifejezhetetlen volna. A fenti szavak is csak utalások a mi legbelső Lényegünkre, de általuk a szavakon túli EGYetlÉN VALÓság: örökre megfoghatatlan, kimondhatatlan marad.
Az egyik leggyakoribb csapda, amibe a legtöbben beleesünk az, hogy az istenkeresés folyamatában olyannyira belekapaszkodunk, beleragadunk a szavakba – melyeket legjobb esetben is csak szimbólumként hagytak maguk után az önMAGukra ébredt Lelkek – hogy azokból bálványt faragunk. Így válhatnak a tudatunkban, a valaha fizikai testben is köztünk járt Felébredettek (a Buddha, a Krisztus) szavai lassan és fokozatosan megbéklyózó kötéllé, a kötelékeket elmetszeni képes Igazság pengéje helyett. Így válnak a szentnek tartott iratok végeláthatatlan magyarázkodások, értelmezések tárgyaivá, a tudat megelevenítő Vize helyett. Így válunk végül mi magunk is szánalmas rabokká, saját szabadulásunk keresése közben az írások, és azok magyarázóinak celláiban, dogmák, tézisek, hitelvek börtönében. Így lesznek a könyvek, a magyarázatok és az értelmezések bálványok, magunk pedig bálványimádók, ha nem azok Forrásának a felkutatására törekszünk önMAGunkban, hanem csupán naiv, jóhiszemű, gyermeki hittel elhisszük, hogy minekünk elég, ha pusztán mások „igazságával” élünk, ahelyett hogy azt MAGunkban kutatnánk fel. Így válnak végül a könyvek s azok magyarázói tekintélyekké, melyek maguk alá gyűrik a kutató, kereső, az Igazságra vágyó Lelket. Mert a szó, a betű önmagában halott és élettelen, az élő Lényegre a legjobb esetben is csupán rámutatni, arra hivatkozni, azt szimbolizálni képes. Eme szimbólumokat pedig soha, semmilyen körülmények között sem szabad egyenlővé tegyük azzal, amire vonatkoznak. A legvégső, az Élő Igazságot szavakkal senki sem magyarázhatja el nekünk, pusztán utalhat arra, mert annak Forrását mi magunk kell felkutassuk önön tudatunk erdejében.
A szentnek mondott iratok, a legjobb esetben is – vagyis amennyiben azok valóban egy Felébredett és önMAGában megVALÓsult Lélek által lettek kinyilatkoztatva – pusztán rámutathatnak arra az EGYetlÉN VALÓságra, melyre sorsa folytán minden elhivatott rátalálhat, illetve az ehhez vezető Út egyetemes sajátosságaira, melyek azonban saját egyéni és megismételhetetlen utunkon ismerhetőek csak fel. Magyarán Út csak EGY van, de ahány ember létezik, úgy ez annyiféleképpen nyilvánul meg, így az egyedi, egyéni íz, azaz a személyes megtapasztalás kikerülhetetlen és elengedhetetlen. Nincsenek ugyanis abszolút sablonok, melyek révbe vezethetnek bennünket, pusztán legjobb esetben is csak kiindulási pontot, útmutatást, iránymutatást nyújthat nekünk az, amit a megvalósult tudatok itt hagytak a számunkra, írott formában. A legnagyobb probléma a szentnek mondott írásokkal az, hogy túl azon, hogy az időben és az egók birodalmában ki vannak téve számtalan torzulásnak és értelmezésnek, de a legsúlyosabb csapást mégis az jelenti a számunkra, amikor avatatlan tudatok magyarázzák azt avatatlan tudatoknak, azaz a vak vezet világtalant esete forog fenn tekintélyek, egyházi hivatalok, gyülekezeti vezetők és önjelölt térítők, próféták személyében. A Könyv által ugyanis a hamis-ének birodalmában számtalan törekvés létezik az azt magyarázó tekintélyek körében, melyek bújtatott célja nem más, mintsem a szellemi hatalom elnyerése az emberi lelkek felett.
A probléma a szentnek mondott iratokkal és könyvekkel kapcsolatban tehát a hamis-én(ünk)ben gyökerezik, és megnyilvánulásukat tekintve kettős jellegű.
1. A szentnek nevezett iratok és könyvek melyek vélhetően a megszabadulást elértek ránk vonatkozó szavait hordozzák, általában nem azok által íródtak vagy lettek ellenőrizve, akik ténylegesen eljutottak a megszabaduláshoz, így a legnagyobb jó szándék ellenére is tartalmazhatnak, és sok esetben tartalmaznak is félreértéseket, önellentmondásokat, tévedéseket. Mindezekkel együtt és/vagy ezek ellenére azonban még sincs okunk attól félni, hogy az Igazság elveszhet, vagy elpusztulhat emiatt, mivel az Igazság ÉLŐ VALÓság, mely elsősorban is nem könyvekben, iratokban, írásokban lakik, hanem minden emberi lény legbenső MAGvában: a Szívben. A minden kettősségektől azaz nézőpontoktól mentes Igazság mindenkor fel- és megismerhető azon tudatok számára, akiknek ez a sorsa, akik mindennél jobban óhajtják ezt, mint életük egyetlen igaz célját. Az Igazság ugyanis az Életben lett kinyilatkoztatva, így lényegét tekintve elrejthetetlen azok számára, akik mindennél jobban vágynak önMAGuk megismerésére.
2. A hagyományok továbbvivői, mivel többnyire pusztán csak formális beavatással rendelkeznek, így ők maguk is avatatlanok az írások helyes értelmezésére, magyarázatára, mások felé történő nem pusztán mechanikus, száraz, értelmi megértést tükröző közlésére. Az avatatlanság elleplezésére ugyanakkor kiváló eszközzé válik maga az a spirituális tekintély, egyházi és egyéb szervezet, amely aztán végül kisajátítja magának az írások, a könyvek interpretálásának a jogait Isten, azaz a Legfelsőbb Tekintély nevében. A „Vak vezet világtalant és mindketten gödörbe esnek.” esete itt pedig törvényerőre emelkedik méghozzá úgy, hogy mindaz észrevétlen marad az évezredek alatt felépült vallási tekintélyek dogmatikus, hagyományelvű szellemi struktúráinak építményeiben. (Ennek egyik eklatáns példája az, amikor a katolicizmusban a pápai intézmény önmagának alkot olyan egyházi dogmát, mely által kinyilvánítja, hogy a mindenkori pápa, Szent Péter utódjaként hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen.)
Félreértés ne essék, a fentiek nem azért íródtak, hogy mindenkit egy kalap alá vegyenek, magyarán az egyházi struktúrák kebelén belül minden korban voltak olyan Lelkek, akiket végül is mindaz, amit azokban tapasztaltak arra ösztönöztek, hogy önMAGukra ébredjenek, ám értelemszerűen ezen tudatok szellemi értelemben törvényszerűen elszakadtak azon spirituális hatalmi struktúráktól, valamint dogmatikus elképzelésektől, melyek annak előtte meghatározták őket. Igen ritka volt azonban, hogy egy önMAGára ébredett tudat tovább tevékenykedjen ezen egyházi berkekben az önMAGára ébredése után, és ha így is történt, annak mindig az isteni sors által vezérelt motívuma volt, mely rejtve maradt a kívülállók előtt, egyébként nem tevékenykedhettek volna tovább ezen területeken.
Elérkeztünk tehát a lényegi mondanivaló összefoglalásához és konkretizálásához, a kereszténység területére fókuszálva. A kereszténység szent könyve a Biblia – bármennyire fájdalmas és megbotránkoztató legyen sokak számára – nem kivétel a fentiekben feltárt jelenség tekintetében. „A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” – írja a Saulból lett Pál az Újszövetségben, és ettől az a dogmatikus, teologizáló, keresztény szemlélet sem mentes, amely önmagát a Biblia kizárólagos, tévedhetetlennek beállító magyarázójává tette. A megelevenítő LÉLEKre hivatkozva ugyanis immár majdnem kétezer éve magyarázzák eme tekintélyek a Bibliát, diszkvalifikálva mindazon tudatokat, akik mást és máshogy láttak meg abból, sőt, az isteni kEGYelem által végül ténylegesen is eljuthattak a valódi újjászületésre, az önMAGukra való ráébredésre, a megszabadulásra. A tekintély és hatalomelvű spirituális szervezetek ugyanis saját sötétségüket vetítették a világba azon hitelvek és dogmatikus elképzelések által, melyek spirituális-koncentrációs táborként működtek az emberi történelemben az eretnekség, a kárhozat rémével fenyegetve mindazon tudatokat, akik az Igazság keresésekor nem ismertek kompromisszumokat az emberi kreatúrák tekintetében, még akkor sem, ha azok Istenre hivatkozva, paradox módon pont eme lelkek „megmentése érdekében” tevékenykedtek.
Az Életben kinyilatkoztatott Igazság, az Élő Igazság felette áll minden szimbólumnak, írásnak, betűnek, szentnek mondott könyvnek, az pusztán a legjobb esetben is csak részlegesen tükröződhet ezekben. Amikor valaki a betű tekintélyével akarja megerőszakolni az Életben kinyilvánított Igazságot, és az önMAGunk lényegében megismerhető VALÓságot akarja alávetni egy könyvnek, előbb utóbb azzal fog szembesülni, hogy önellentmondásba került önMAGával, az Élő Igazsággal, mindannyiunk legbensőbb lényegével: Istennel. Ez a katarzis azonban szükséges és elkerülhetetlen, minden Úton járó Léleknek, az önMAGunk igaz VALÓjának a megismerése, az önMAGunkra való ráébredés érdekében. A halottak hadd temessék csak halottaikat akiket a halott szó tetszhalottá tett, hisz előbb utóbb mindnyájan az Élet Vizére szomjazókká válunk majd, pont a szellemi és lelki halál eme keserű megtapasztalása okán, melyet a könyvek, a szavak és a betűk tekintélyelvű magyarázóinak a fogságában szenvedtünk el.
Egyetlen könyv sem pusztíthatja el az Életet, mely az Igazságból fakad, és az Igazságot mely az Életben elevenedhet csak meg. Az egyéni Út megtétele pedig mindenkinek elkerülhetetlen, hogy az Igazság önMAGunkban való felkutatása és megismerése által eljuthassunk a VALÓ, igaz Életre, melyben végül ÉN VAGY+OKkÉNt felismerhetjük, hogy mindenek okokon túli Forrása magunk vagyunk, MAGunk a VAGY+OK. A LÉT MAGunk a LÉLEK és a TUDAT oszthatatlan EGYsÉGe, az üdvös Boldogság örökkéVALÓ LÉTéBENN: a szavaktól, gondolatoktól, viszonylagos, megosztó emberi érzelmektől, és minden hamisságtól megtisztult ISTENI SZÍVben.
