A kereszténység megtisztítása

A kereszténységet nem lehet megtisztítani. Az, aki magát kereszténynek mondja kell hogy megtisztuljon. De mitől és miért, és hogyan veheti a bátorságot bárki is, hogy egyáltalán ilyen dolgokat gondoljon és kijelentsen? Előre bocsájtom tehát, hogy e sorok írója nem szándékszik semmilyen tekintélyre hivatkozni, az alábbiakban kifejtettek alátámasztása érdekében. Kinek nem inge, kérem ne vegye magára, és ne is olvassa tovább mindezt. Azon tudatoknak ugyanis, akik megérteni és átérezni képesek az itt közölteket, már eleve nem lehet igényük arra, hogy egyházi, spirituális struktúrák, élettelen dogmák és ezeket képviselő tekintélyek által legyen igazolva az a valóság, melynek megismerésére törekednek. Istenre évezredek óta hivatkoznak emberek, Isten nevében évezredek óta nyilatkoztatnak ki tekintélyek olyan dogmákat, hittéziseket, melyek gyümölcsei igencsak férgesek, s amelyek nem az emberi lélek felemelkedését, hanem annak hiányában inkább a szellemi sötétségbe, a félelembe, az istentelenségbe való alásüllyedését segítették elő és támogatták meg. Ezen írás írója tehát nem hivatkozik senkire és semmire sem, mindössze egy belső, az évtizedek alatt megérlelődött látást és látványt tár az Olvasó elé, aki ennek megvizsgálására időt áldozni képes.

Sohasem gondoltam volna, amikor még a vallás berkeit jártam, hogy valaha a „súlyosan istentelennek” bélyegezett Nietzsche soraiban egyezést fogok találni, az általam meglátottakkal. (Az írásban közölt idézetek ugyanúgy nem valamiféle tekintélyre való támaszkodás igényével, sokkal inkább bizonyos lényegi felismerések, mások által is meglátható volta miatt kerülnek közlésre. Azért mert valakire hivatkozom, nem jelenti azt sem, hogy annak mindennemű meglátásával kritikátlanul egyet is értek.)

Csakis a keresztény gyakorlat nevezhető kereszténynek, egy olyan élet, ahogyan az a valaki élte le, aki meghalt a kereszten… Egy ilyen élet még ma is lehetséges, bizonyos emberek számára pedig egyenesen szükséges: a valódi, az eredeti kereszténység lehetséges lesz minden korban…” F. W. Nietzsche – Antikrisztus 1888.

A kereszténység – mint izmus, lásd krisztianizmus – már mint fogalom is téves. Magyar megnevezése a kereszttel van összefüggésben, és ez még félrevezetőbb a tekintetben, hogy a Jézusként megjelent Krisztus lényegi tanítása, pusztán a keresztre és annak szimbolikájára nem egyszerűsíthető le. A krisztianizmus már jobban megragadja a lényeget, mert itt a Krisztus izmusa, azaz a Krisztus(ság) „megvalósítása” van nevesítve, vagyis az ember Krisztussá válásának az útja és módja kellene a krisztianizmus középpontjában legyen. A kereszténységen belül azonban fel sem vethető annak a gondolata, hogy az egyszerű hívő, egyháztag, istent követő egyáltalán eljuthat, sőt legvégső célként el is kellene jusson, a maradéktalan és teljes krisztusságra, annak a minőségnek tudati és lelki megvalósítására, amit maga Jézus Krisztus képviselt, és aminek legvégső kinyilatkoztatása az „Én és az Atya EGYek vagyunk” továbbá maga az újjászületés és a feltámadás misztériuma. Nem arról van ugyanakkor szó, hogy a kereszténység által ide automatikusan, pusztán valami hitet gyakorolva bárki is eljuthatna, hanem arról, hogy amennyiben sorsa által errefelé van vezetve, legvégül azzá kellene váljon, ami/aki a Jézusként megjelent Krisztus: az Abszolútummá, a Teljességé, a Legfelsőbbel teljesen és tökéletesen EGY Tudattá és Lélekké.

A dogmatikus kereszténységben tehát nincs nevesítve, sőt tagadva van az emberi lélek és az Isteni Lélek EGYlényegűsége, így az emberi lélek legjobb esetben is csak egy olyan „üdvösségre” juthat el, amelyben továbbra is elkülönült létezőként élhet tovább Isten valóságában, az általa tételezett Istennel. Ebben az a legnagyobb probléma, hogy egy kereszténynek nem lehet az a célja, hogy maga is, az Atyával EGYlényegű Krisztussá válhasson, természetesen az ahhoz szükséges Út megtétele által, azaz teljes és tökéletes tudati és lelki megtisztulás, az „újjászületés” elérése által. Ez az ábrahámita vallásokban nem létező opció, nevezetesen hogy a hívő végül teljesen eggyé válhasson, hite tárgyával, sőt ezen túl is Azzá válhasson, aki/ami VALÓjában az az Isten, ami/aki túl van azon elképzeléseken, amelyeket pusztán vallásos tézisekként, dogmákként ismerhetett meg. Mert még legjobb esetben is, egy keresztény csak a saját elméje által létrehozott istenképet érheti el, amint ezt már több írásomban is tárgyaltam. Az „Abszolútum realizálása”, azaz az önMAGunkra való teljes és tökéletes ráébredés, a felébredés, az üdvös boldogság elérése a kereszténységben lehetetlen, sőt már az Írások is úgy lettek „behangolva”, hogy azokkal azon dogmatikák, egyházi hittételek legyenek alátámaszthatóak, melyek csak egy Istentől elkülönült „végső állapot” elérésére vezethetnek. De mi van akkor, ha a Jézusként megjelent Krisztus pont erről a legvégső VALÓságról, azaz az emberi, individuálisnak mondott Lélek és az isteni, azaz EGYetemes LÉLEK EGYsÉGéről jött bizonyságot tenni?

Ezen esetben az egész keresztény alapállás évezredes, spekulatív hamisságokra épült, így az maga is hamis, és akik maradéktalanul elhitték, magukévá tették ezen spirituális szemléletet, azok értelemszerűen a foglyaivá váltak eme hamisságnak, avagy azon részigazságok hálójának, melyeket a keresztény teológiák, dogmatikák, hitelvek megtestesítettek. A kereszténység a tanítás lényegét tekintve egy valós középpont nélküli céltáblához hasonlít, ahol a célzó csak a külső célmezőket láthatja és célozhatja meg, de a céltábla abszolút középpontjáról még elvi szinten sem tudja, hogy az önMAGában VAN, és ez a középpont, minden személyességet és tudati relativitást meghaladandóan: ő MAGa. A keresztény úgy keresi Istent, hogy nem is sejti, hogy Akit keres az nem egy elvont térben és bizonytalan időben létező, tőle elkülönült entitás (Isten) hanem önMAGa legbensőbb, legelidegeníthetetlenebb, igaz, való lényege: A LÉLEK.

„Amikor megismeritek önMAGatokat, akkor megismertettek, és fölismeritek, hogy az Élő Atya gyermekei vagytok. De ha nem ismeritek meg önmagatokat, akkor szegénységben vagytok, és ti vagytok a szegénység.” Tamás evangéliuma 3, 4-5.

„Én és az Atya EGYek vagyunk.” János 10, 30.

„Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jő el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el.

Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott [van]; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” Lukács 17, 20-21.

Az Újszövetség kanonizálása során – bár a Tamás Evangéliuma bizonyosan ismert volt az akkori, főleg a Gnózis útját járó Krisztus-követők előtt – csak elvétve maradtak utalások az Írásokban az emberi Lélek és az Isteni LÉLEK EGYlényegűségére vonatkozóan, illetve arra vonatkozóan, hogy a legvégső cél semmiképp sem egy külső, elvont, elme által bemutatott és elképzelt Isten elérése. Sokakban felmerült már a kérdés, hogy itt az igazság szándékos eltitkolásáról, részbeni vagy teljes meghamisításáról volt-e szó, vagy pedig sima emberi tudatlanságról, Jézus Krisztus tanainak meg nem értéséről, félreértelmezéséről? Vegytisztán nem állapítható meg, hogy pontosan mi is történhetett, de mivel a kereszténység államvallássá vált, így ezen státusz mindenképpen csakis egy külső, az embertől elkülönült istenkép megerősödésének, és tudatos, dogmatikus megerősítésének kedvezett. Ez utóbbi abból is szembeötlik, hogy a konstantini fordulat után spirituális hatalomra jutott és/vagy juttatott korabeli egyházban – a hivatalos zsinati dokumentumok szerint – még igencsak léteztek eltérő nézetek, megközelítések a krisztusság lényegét tekintve, ezek azonban fokozatosan eretneknek lettek bélyegezve, majd mind szellemi mind fizikai erővel kivetve, üldözve és végül megsemmisítve.

Jézus Krisztus sohasem üldözte azokat, akik vele szemben gyökeresen más nézeteket, álláspontokat képviseltek, pláne nem tört azok életére, sőt, legfensőbb tanításként azt mutatta be, hogy az általa megismert és megismertetett Igazság nevében inkább vállalja a fizikai értelemben vett halált, mintsem hogy bárki életét elvegye, a saját életének a megmentése érdekében. A kereszténységben – már a korai római államegyházban is – ez pont fordítva valósult meg, az egyházi tanítóhivatal erőnek erejével tört minden másként látó, gondolkodó és érző életére, akik végső soron akár csak bújtatott formában is, de ki merték mondani azt, amiről maga Jézus Krisztus is bizonyságot tett, nevezetesen hogy az individuális emberi Lélek célja az „igazság megismerése általi megszabadulás”, az eljutás az Istennel való tökéletes EGYsÉGre, az „Én és az Atya EGYek vagyunk” János 10, 30. (a Védanta tanítása szerint Tat tvam aszi – Te AZ VAGY).

Az EGYetemes EGYség elérése Istennel, és az abban való megállapodás a krisztusi tanítás valódi célja, mindennemű etikai tanítás is csak ennek az érdekében lett kinyilatkoztatva a Jézusként testet öltött Krisztus által. Természetesen ezen tanítások nem értelmetlenek és feleslegesek, de semmiképp sem jelenthetnek abszolút célt a spirituális önismeret tekintetében. A céllá tett eszköz – ez maga a kereszténység történelme. Jézus Krisztus ugyanis mindennemű erkölcsi tanítása pusztán azt a célt szolgálja, hogy a törekvő egyre beljebb juthasson önMAGában, megérezve azt, hogy a jóra való törekvés a lélekben azonnal gyümölcsöket terem, nem pedig valamikor és valahol egy bizonytalan térben és időben, amint azok a keresztény üdvösségtanban és a „pokol és mennyország-képzetben” megjelenik.

„Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” Máté 7, 12.

„Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg egygyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.” Máté 25, 45.

Ez a két mondás együttesen nyer értelmet, nevezetesen hogy mindent MAGunkkal és MAGunknak teszünk vagy nem teszünk az életben. Ha Isten nem kívül van, hanem az emberi lény legbensőbb, elidegeníthetetlen lényege, akkor minden ember, minden létező az EGYetlÉN Lényeg megnyilvánulása. Minden amit mással teszünk, azt MAGunkkal tesszük, legyen ez bármilyen irányultságú cselekedet is. Itt pedig egy egészen más perspektíva tárulhat fel, az EGYetemessÉG tudati valósága. Mivel minden létező EGY+SZERre és EGYaránt az Élő Atya gyermeke, így lényegében minden látszólagos különbözőségünk ellenére, ÉLŐ LÉLEKként nem csak Atyánkkal de egymással is EGYek vagyunk, amint azt Jézus is kinyilatkoztatta: „Én és az Atya EGYek vagyunk.” Ez az egység mindenkoron fennáll, még akkor is, ha a tudatlanság (az ős bűn) fátyla borult a tudatunkra, és ezért önmagunkat mind igaz VALÓnktól Istentől, mind Testvéreinktől (Isten teremtményeitől) független, elszakadt, elkülönült valóságként értelmezzük és érezzük, éljük át- és meg.

A dogmatikus kereszténység – mint izmus – egy valójában élettelen, halálos szellemi kreatúra, olyas valami, ami ugyanakkor mégis létezni látszik, amikor megfertőzi az emberi szellemet. Az emberi egók által pontosan ugyanazon tüneteket mutatja, mint amely tünetekre az Isteni Gyógyító, azaz Jézus Krisztus hívta fel a figyelmet, a júdaizmus Istentől való elhajlásával kapcsolatban.

„Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” János 8, 44.

Dőreség lenne azt hinni, hogy Jézus ezt pusztán a zsidó farizeusoknak címezte. Ezen egetrengető és megbotránkoztató mondás ugyanis rám és minden olyan emberre is vonatkozik, akik az egó-én által eltorzított Istent, és annak „törvényeit” követi, így az egyházi dogmák, hitelvek, tekintélyek és hatalmasságok csapdájában rekedve egyedül azt az istenképet tartja valósnak, mely hamis, és ennek tudatában szellemi, lelki és testi értelemben is emberölővé válik, Isten és a vallás nevében. Itt pedig nem csak akkor vagyunk emberölők, ha a szent inkvizíció nevében máglyán megégetünk embereket, hanem akkor is, amikor tévhiteink, téves vallási orientációink nevében megbélyegzünk, kirekesztünk, szellemi koncentrációs táborba zárunk olyanokat, akik Istent másként látják, érzik és tapasztalják, mintsem amit a vallási tekintélyek, Istenre hivatkozva kívánatosnak, szükségesnek, elengedhetetlen igazságként hisznek, tudni vélnek. Ez ugyanis az az emberi mentalitás, ami a farizeusság maga, és ilyen értelemben bárki válhat „fehérre meszelt sírrá, amely mindenféle undokságokkal van telve” aki Isten nevében kirekeszt, üldöz, elpusztítani igyekszik másokat. Erről a romboló, igazságtalan, emberölő mentalitásról pedig Saul rabbi, a később Pálként önMAGában Krisztust felismerő lélek is tanúságot tett, saját életében.

„Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (az ige további része azonban önellentmondás az elsővel: „Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” Elsősorban is akiben Krisztus él az már nem hiszi, hanem önMAGakÉNt tapasztalja a Krisztust, Istent. Másodsorban Jézus Krisztus az „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot” kijelentésével értelmetlenné tette, hogy az Ő halálát bárki áldozatként értelmezze, amint eme – Pálnak tulajdonítható mondásból is – később megszületett az „áldozati teológia”, amely nem más mint az Ószövetségi áldozati rend továbbvitele, továbbéltetése, pusztán annyi különbséggel, hogy az áldozati állatot (pld. bárányt) Jézussal helyettesítették be. Így jött létre a kereszténység legnagyobb és legsúlyosabb dogmatikai tévedéseinek egyike, mely szerint Jézus az Ő keresztáldozatával elvégezte a „munkát” helyettünk. Nekünk csak hinni kell benne, betartani az egyházak által előírt erkölcsi normákat, és már kész is az út az üdvösséghez. ÖnMAGunk megismerése, az Igazság megismerése saját legbensőbb Szobánkban immár felesleges, nem kell felismerjük, hogy mindnyájan az Élő Atya gyermekei vagyunk, nem kell felvegyük a keresztet mi is, hogy végül a keresztre feszítve meghaljunk saját egó-énünknek, amint a Jézusként megjelent Krisztus tette, elegendő pusztán csak hinni abban, hogy Ő már mindent elvégzett helyettünk. Ez a hit azonban nem más, mint Jézus Krisztus egész életművének és élő kinyilatkoztatásának a tagadása, pusztán dogmatikus hitelvekre való leegyszerűsítése.

Egy profán hasonlattal élve, nem elég ha csak elhiszem, hogy az én Mesterem tud valamit, amit én nem, és ő már megalkotta nekem a legtökéletesebb festményt, ami csak lehetséges, mert az én festményemet akkor sem festheti meg helyettem. Jézus Krisztus tehát nem helyettünk tette amit tett, hanem egész egyszerűen az általa felismert Igazság miatt, nem is cselekedhetett volna másként, mintsem hogy annak szellemében éljen és haljon meg, bemutatván ugyanakkor a LÉLEK halhatatlanságát, pont a test halála által. Így a dogmatikus kereszténység „örömhíre”, mely arról szól, hogy „Jézus elvégezte helyetted a munkát, mert kereszthalálával megváltott téged, neked csak hinned kell eme üdvözítésben és betartani az erkölcsi alapelveket”, teljes mértékben hamis, nem más mint egy olyan hit – mely hitként természetesen megkérdőjelezhetetlen, hiszen eme írásban nem a személyes, dogmatikus keresztényi hitek megkérdőjelezése a cél, hanem eme hittárgyak abszurditásának, azaz a valódi krisztusi örömhírrel való összeférhetetlenségének a bemutatása.

A kereszténységet azért sem lehet „megtisztítani” mert a hamisságot nem lehet valósággá tenni pusztán hittel, ám a látszatok világában mégis úgy tűnhet, hogy bármiben is higgyünk, ha abban elég erős a hitünk az megvalósulhat. Ez igaz a kereszténységre is, mert a hamis hitelveken alapuló egyházi struktúrák ma is léteznek, és a hamis hitelvek talaján képes volt, egy teljesen hamis létszemlélet is szárba szökkenjen, azonban fát a gyümölcséről ismerjük meg, és mindenki maga döntse el, hogy az ITTben ÉS a MOSTban lehetséges szellemi és lelki üdvösség elérésének a tekintetében, hova és merre vitte az emberi tömegeket az, amit dogmatikus kereszténységnek ismerhetünk. Fontos ugyanakkor tisztázni, hogy rengeteg olyan irányzat, közösség, vagy egyéni megnyilvánulás is létezik, amely nem tartja magát dogmatikus alapokon nyugvónak, de szintúgy kritikátlanul elfogadja a Bibliát alapként, abban semmit sem megkérdőjelezve, így az üdvösség és a valódi önismeret tekintetében sokszor semmi lényegesben sem tér el mindattól, amit a dogmatikus kereszténység hirdet. Nehéz ugyanis túlhaladni azon hiten, hogy az Írás tökéletes, abban semmi emberi tévedés, betoldás, beleerőltetett magyarázat, fordítási pontatlanság stb. sincs, és ehelyett ténylegesen is elindulni azon Igazság felismerésére, amely valóban szabaddá tehet bennünket, azaz eljuttathat bennünket az önMAGunk megismerésében feltárulkozó, megszabadító VALÓság, szavakon túli, önMAGunkkÉNt való felismerésére, és az abban való elmélyülésre.

A kereszténység megtisztítása tehát úgy lehetséges, hogy a kereszténységet nem akarjuk megtisztítani, hanem a saját tudatunkat és a saját tudatunk foglyává vált Lelket – aki vagyunk – óhajtjuk megtisztítani, a VALÓdi, Krisztus által kinyilatkoztatott, fel- és megszabadító Igazság önMAGunkban való fel- és megismerése által. Ebben az igazságban való megtisztító, üdvözítő elmélyülés pedig fokozatosan elvezethet bennünket azon tudatpontok elérésére, melyeket Jézusként a Krisztus bemutatott nekünk. A tanítvány nem lehet különb az ő Mesterénél, és ez arra is érvényes, hogy a lényegi dolgok tekintetében, a tanítvány is mindenen keresztül kell menjen ahhoz, hogy végül ő MAGa is Mester lehessen. Ez pedig a kereszténységben maga az istenkáromlás, hisz ebben az értelemben minden Krisztust követőnek, önMAGának és önMAGa felismerése által szintén Krisztussá kell válnia. A kereszténység tehát pont a leglényegesebb dolgot takarja a mai napig el, nevezetesen azt, hogy a krisztusi tanítás lényege az, hogy a tanítvány maga is Mesterré váljon, azonban nem valamiféle „spirituális vadromantika” keretében, mely elérhetetlen magasságokba helyezi Istent és a Krisztust, hanem nagyonis valós, megtapasztalható és megélendő valóságként, Istent önMAGunkban, önMAGunk EGYetlÉN és igaz VALÓjakÉNt felismerve.

Természetesen eme szellemi kinyilatkoztatások a maguk természeténél fogva mindaddig rejtve maradnak a tudatunkban, míg azokra nem válunk a MAGunk Útján éretté, hogy az Igazság végül az Életre vezessen bennünket, arra az örök életre, amely ITT és MOST, és midig is csak ITT és MOST létezik, és csak önMAGunk legbensőbb lényegeként tárulhat bennünk fel. Ezért nem az a legfőbb probléma, hogy léteznek vallások és dogmatikus hitek, hanem az, amikor egy vallás vagy hit önmagát egyedül üdvözítőnek állítja be, majd a Legfensőbb Tekintély nevében jogot formál ennek a kizárólagossá tételére, a szellemi, a lelki és végül akár a fizikai hatalom mások felett való erőszakos érvényesítésével. A vallás annak legtisztább formáját tekintve arra szolgál, hogy megsejtesse a legvégső, az emberi lét középpontjában álló Igazságot, melyeket a felébredett tudatok, minden korban kinyilatkoztattak, elsősorban is nem szavak, nem hitelvek, nem kultuszok, vallási attitűdök formájában, hanem saját létükkel és életükkel, mely a megismert Igazság isteni megnyilvánulásaként jelent a világban meg.

A kereszténység megtisztítása újabb izmusokkal, dogmákkal, hitelvekkel és vallási frakciók létrehozásával nem lehetséges. Valódi kereszténnyé válni ugyanis annak a Kereszténynek az önMAGunkban és önMAGunk lényegeként való fel- és megismerésével lehetséges, Aki meghalt a Kereszten, hogy a LÉLEK halhatatlanságáról, dicsőségéről és elpusztíthatatlanságáról tanúságot tegyen. A kereszténységet úgy lehet megtisztítani, hogy legelőször is nem másokat akarunk megtisztítani, megtéríteni, hanem magunk vesszük fel a keresztet, és végül mi is megfeszíttetünk a testnek, az egó-énnek, amint azt a Krisztus tette, és nem helyettünk, nem áldozatból, hanem irgalmasságból, pontosabban az Igazság és az Élet iránti olthatatlan szeretetből. A kereszténység akkor fog megtisztulni, és a Krisztus Ékességeként ragyogni, ha az, aki magát kereszténynek vallja engedi, hogy az Isteni Igazság őt az Élő Vízbe bemerítse, abban megtisztítsa és megelevenítse. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” Jézus SZABAD volt minden értelemben. Az, hogy az Atya akaratát cselekedte, és nem a saját egó-énjének a vágyait élte, ez az a felfoghatatlan szabadság, mely az egók világában szolgaságnak, rabságnak, alávetettségnek tűnik, ezért senki sem vágyik rá őszintén, lelke legmélyében mindaddig, míg ennek valódi értelme fel nem tárul benne.

Mert mi is a VALÓdi, kondicionálatlan szabadság? Az, hogy az embernek nincs múltja, amiből egy folyamatosan kondicionált jövőt épít az elméje. Ehelyett az örök JEL+ÉNben él, amely a Tiszta Tudatnak azon üressége, amelyben egyes-egyedül férhet csak el a LÉT felhőtlen Teljessége. „Elég a mának a maga gondja.” „Legyetek olyanok, mint az egészen kis gyermekek.” „Az én igám édes, és az én terhem könnyű.” „A Mennyek Országa tibennetek van.” „Én és az Atya EGYek vagyunk.” Érthetetlen kijelentések ezek az egó-énnek, nem csoda, hogy addig lettek magyarázva, míg ezek csakis egy rajtunk kívülálló Isten számára érthetőek és teljesíthetőek. Így az Írásokban is minden úgy lett „hangolva”, kommentálva, toldva és faragva, hogy MAGunkra mindez ne lehessen vonatkoztatható, mindez csak egy az embertől elkülönült, egy az emberen kívül létező Istenség számára lehessen valóság, az ember számára azonban csak ködös, homályos ígéret, elérhetetlen, megközelíthetetlen ideál, olyan szentség, melyet az emberi Lélek sohasem érinthet meg, vagy ha mégis, semmiképp sem válhat újra EGGYÉ Vele, saját önMAGa lényegeként. Egyébként hogyan felelhetnénk meg az alábbi krisztusi mondásnak:

„Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” Máté 5, 48.

Ha az ember elmerülhet a tökéletességben, az csak úgy lehetséges, hogy mint Szellem és Lélek eleve tökéletes, pusztán azon tudati és lelki szennyeződéseket kell önMAGunkról levetnünk, melyek eme tökéletesség nyilvánvalóságát akadályozzák. A tökéletes csak a Tökéletessel forrhat EGYbe, önMAGában önMAGa lÉNyEGét, AbszolútumkÉNt, TeljessÉGkÉNt felismerve. A Jézusként megnyilvánult Krisztus ennek a módját mutatta be az embernek, megmutatva ugyanakkor azt is, hogy az Út – bár a lényegét tekintve EGY – mégis minden létezőnek EGYedi, EGY+ÉNi, és eme utat mindenkinek önMAGakÉNt kell megtennie, hogy ismét visszajuthasson a Teljes, Tökéletes, önMAGával VALÓ EGYsÉGre: a Boldog Üdvösségre.

Tartalom ajánlása

egy-én

Ha azt kérdezed „Ki vagyok én?” azt felelem, hogy a legjobb amit tehetsz, ha ezt a kérdést önmagadban önMAGunknak teszed fel. Kitartó, elmélyült figyelemként rájöhetsz arra, hogy a válasz ott van MAGodban, a mindenek alapját képező Csendben. ÖnMAGadat önMAGadban önMAGunkként felismerve, véget ér minden keresésed. A Csend az ÖrökkéVALÓ LÉTezése.