Hogy mi is az, amit a mértékadó, a VALÓ bölcsességén nyugvó ősi, spirituális hagyományok (védikus, buddhai, krisztusi stb. hagyományok) más-más elnevezésekkel illetve, de a lényeget illetően EGYbehangzóan „hamis énnek” neveznek, és hogyan ismerhetjük meg ezt, erről fog szólni ez a gondolatsor.

A magyar nyelv a „hamis én” spirituális megfelelőjét ékesen fejezi ki a személyiség szavunk által, ami az emberi egyén teljes személyes valóságának, úgy mint annak egyénisége, szellemisége, gondolatisága, lelkisége és testi megnyilvánulását egyesíti egyetlen fogalomban. A személyiség szavunk kissé másként írva: szem-ÉJiség, azaz ama bizonyos szem, amely nem rendelkezik világossággal a dolgok valódi természetének a látásához, hiszen ÉJben, azaz sötétben van, híján a látáshoz szükséges fénynek, a spirituális értelemben vett éberségnek, látásnak, amely már nem „tükör által homályosan” lát, hanem közvetlenül, EGY-ÉNünk mindent látó szemével. De mi is ad valódi fényt, azaz látást az emberi lénynek? A Szívünkben lakó EGY-ÉN, ÉN-VALÓnk, azaz a minden kettősség világán túli, a relatív világ illúziója által meg nem tévesztett és téveszthető Teljesség, Abszolútum. Miért nem tudunk arról, hogy mi is a „hamis én”? Pont a „hamis én” azaz a szemÉJiségünkkel való azonosulása miatt, azon lélekszikrának, tiszta, egyetemes tudatnak, ami/aki a kettősségek világán túl: MAGunk vagyunk, a tiszta lét, tudat és boldogság EGYetlen VALÓjaként, amely VALÓ túl van a formák és nevek világán, ám magában foglalja azt is, Aki/Ami a tér-idő által nincs meghatározva, hanem a tér-idő van Őáltala meghatározva.

Egy időtlen hasonlat által így ragadhatnánk meg a hamis én, azaz a szemÉJiségünk lényegét: amennyiben az EGY-ÉN VALÓ (Önvaló) szimbóluma a Nap, úgy a hamis én a Holdnak feleltethető meg, amelynek nincs saját fénye, pusztán a Nap fényét képes visszatükrözni, azonban a tudatlan szemlélőt eme fény azzal az illúzióval áltathatja, hogy a Hold egy saját fénnyel rendelkező égitest. Mint minden hasonlat ez sem tökéletes, de a lényeget jól érzékeltethetjük vele. Mi emberi lények, addig a pontig, amíg rá nem döbbenünk arra, hogy a Hold, a Nap fényét kölcsönzi ahhoz, hogy világíthasson, addig hasonlóak vagyunk ama szemÉJiséghez, aki önmagát, önmaga vélt fényével felruházott valóságként, és nem egy nála mérhetetlenül magasabb rendű: VALÓ fÉNyéből való kivetülésként ismeri fel. De miből is áll egy emberi lény személyisége? Mi az, amivel az Örökké-VALÓ figyelem azonosul, az emberi létezésben? Az „én a test vagyok” és az „én a gondolataim, az elmém, a gondolkodás és az emlékezés által teremtett és teremtődő valóság KÉPzete” vagyok, továbbá az „én az átélt érzelmek összessége” vagyok érzése az, amivel ÉN-VALÓnk, azaz lényünk valódi MAGva a figyelem által, a figyelemben azonosul, és életre kelti a személyiségünk illúzióját önálló, önmagából forrásozó valóságként, és ennek megvilágosodásáig pedig egyetlen, kizárólagos valóságként élve át- és meg tudatunkban: a Lélek által, a Lélekben.

Egy csecsemő szemeibe tekintve, sokáig csak a boldog ürességet láthatjuk, mivel ez a „hamis én” még pusztán csak csíráiban van jelen egy ideig, a gyermeki személyiség alapját képezően. Még nincs jelen a figyelem azonosulása azzal a test-elme jelenséggel, melyet később személyiségünkként határozunk meg. „Legyetek olyanok mint a gyermekek…” mondja Krisztus, mert csak akkor mehettek be a Mennyek Országába. Gyermekként, főleg csecsemőként tehát jó ideig – egyéni életpályától függően – az öntudatlan Szamádhi, a Nirvána, azaz a Mennyek Országának a „lakói” vagyunk, és azért öntudatlanul, mert nincs jelen a felnőtt tudatossága, és az az önMAGára tudatos Tudatosság, aki/ami tudatos lehetne erre. A felébredett tudat abban különbözik ettől a csecsemői-gyermeki tudattól, hogy a felébredés kegyelmében a felébredett tudatossá válik, önMAGára, azaz a személyiségének, és a jelenségvilág minden aspektusának a létezését jelentő szubsztrátumra: EGY-Énünkre, ÉN-VALÓnkra. A felébredésben ÉN-VALÓnk örök fénye, eloszlatja a személyesség(ünk) világának, saját egónk önfényűségéről alkotott téves képzeteit, és a test-elme jelenséggel való azonosulásunkból fakadó minden nemtudást, minden KÉPzetet, tévhitet.

A felébredett tudat felismeri az ÉN-VALÓ kegyelme által önMAGa valódi természet feletti természetét, azaz a kondicionálatlan Boldogságot, amely a Szívben honol, és akár a Nap fénye, mindig ragyog, pusztán a szemÉJességbe burkolózott figyelem, azaz a jelenségvilágban és az emberi tudatosságban rögzült én-tudat az, ami eltakarja előlünk mindezt. Ezen a ponton válik érthetővé, hogy mi és/vagy ki is ennek az illúziónak a létrehozója? Aki/ami létrehozza az illúziót az maga a figyelem. Ez a figyelemaz EGYetemes Elme valóságának (Isten VALÓságának, a világEGYetemnek, a formáknak és a neveknek)a kettősségek, a viszonylagosságok világaként való szemlélésekor, a szemÉJiségemben megjelenő képzeteimbentéved meg, varázsolódik el, válik hipnotizálttá. Ezután már csak saját teremtményeimet, azaz ÉN-VALÓnk fÉNye elé helyezett gondolataimat látomvalóságként, valóságnak, s azok kivetüléseivel, árnyjátékával azonosul a figyelmem: a tiszta tudat, azaz a makulátlan, kettőségektől mentes ÉN-VALÓnk kondicionálatlan Boldogságának a közvetlen élése, az Abszolút Tudatosság örök éberségében való létezés helyett.

Ezt hívják bizonyos hagyományok „rávetítésnek, ráfilmeződésnek”. A rávetítés az, amikor személyként, a saját elmém gondolatait, a kettősség képzeteit, benyomásait, érzelmeit, ítéleteit vetítem rá Isten, azaz EGY-ÉNünk, ÉN-VALÓnk OSZTATLAN valóságára, és az így létrejövő személyes illúziót élem meg kizárólagos valóságnak. De mi is az egyedi (individuális) elme? Egy hatalmas, mágikus, hipnotikus erő, amely az ÉN-VALÓból származik, és közelebbről megvizsgálva nem más, mint a hamis énhez kötődő gondolattömeg, egy állandóan változó, állandóan formálódó gondolatfelhő, gondolat gomolyag, amely eltakarja előlünk a Napot, azaz az ÉN-VALÓ közvetlen „látását”, annak felismerésének a lehetőségét: a Szívben, ÉN-VALÓnk „lakhelyében”. A Szív nem más, mint az ÖrökkéVALÓ téren és időn túli „középpontja”, amely fogalmakkal nem leírható, és nem megragadható az elme számára, mert a Szívünk MAGa a Lelkünk JELEN-VALÓságaként feltárulkozó EGYetemes Lét, és Tudat örök Boldogsága. Ezek azonban még mindig csak szavak, melyek nem vihetnek közelebb Hozzá, ám a legegyszerűbben a Lét tiszta érzése az, ami feltárhatja Szívünkben, az elménk számára érinthetetlen Tökéletességet és Teljességet, aki/ami végső, azaz eredendő VALÓként, minden szemÉJességen túl: MAGam VAGYOK.

Az emberi valóság maga a „hamis én”, amelynek valódi természete emberi erőfeszítés által nem tárható fel, mivel az individuális elme képzetei által létrejövő képzet, az elme által nem leplezhető le. Az elme nem képes elpusztítani saját magát, nem képes saját teremtménye hamisságának a felismerésére, ám a beléje zárult figyelem, azaz Örökké-VALÓ EGY-ÉNünk képes a kEGYelem, azaz az ÉN-VALÓ fénye, örök ragyogása által ráébreszteni szemÉJes tudatunk az illúzióra, a hipnózisra, és az így létrejött tükörvilág természetére. A téves azonosulás, a figyelem tárgyakkal-formákkal, nevekkel-személyekkel való azonosulását jelenti, mely illúzió ÉN-VALÓnk szemÉJünk felett gyakorolt kEGYelme által lepleződhet csak le. Ez nem a személyes elme érdeme, ez nem az emberi lény műve, mivel ebben az aktusban nyilvánvalóvá válik, hogy az emberi lény – akár a Hold – semmiféle önmagától létező, önmaga által ragyogó fénnyel, lényeggel nem bír, és nem is bírhat. Az emberi lény különálló szemÉJességének a képzete ugyanis nem más, mint az ÉN-VALÓ fénye által kivetített kép, képzet, amelyet az eme képzettel azonosuló Örökké-VALÓ figyelem kelt életre és tart benne a kettősségek világában való létezésben. Ez a figyelem örökkévaló, az Örökké-VALÓ, így EGY és EGYetlen, EGYedül VALÓ figyelem VAN csak és kizárólagosan JELEN minden létezŐben. A figyelem személyem VALÓdi lényege. Ezt szavakkal és fogalmakkal megragadni nem lehet, eme figyelem valódi természete csak a közvetlen, mindennemű személyességet meghaladó átélésben, azaz a tiszta tudat, a tiszta lét kondicionálatlan Boldogságában való tartózkodásban „ragadhatjuk meg”, ám valójában ebben az állapotban már nincs senki és semmi jelen, ami a „hamis én” számára létezik, és személyességként megragadni lehetséges. Ez ama bizonyos „túlsó part (1)”, amiről a buddhai tanításban is szó van: „Menj, menj, menj át a túlsó partra, köss ki a túlsó parton, Bodhi szvaha.” Ez ama krisztusiIsten Országa, (amely) tibennetek van (2)”. Ez az örök Szamádhi, amiről a Védanta igazságait ránk hagyományozó Bölcsek, a VALÓ EGYetlenségében felébredett dnyánik nyilvánítottak meg számunkra, EGY és EGYetlen ÉN-VALÓnk, minden szónál és képnél ékesebben valló CSENDjében.

Ha nagyon tömören és egyszerűen akarnánk megvilágítani, hogy mi is a „hamis én”, akkor így fogalmazhatnánk azt meg: a hamis én az „én a test és az elme vagyok gondolata, amely elválaszt minket az ÉN-VALÓnkkal való feltétel nélküli, eredendő EGYsÉGünktől. A „hamis én” maga az emberi egó, annak minden tartozékával egyetemben. Ez egy képzettömeg – emlékek és érzelmek összessége – amely nem rendelkezik önmagától való fénnyel, létezéssel, erővel, sőt, abszolút értelemben véve még akarattal sem, pusztán relatív értelemben véve a személyes akarat illúziójával. Ezért nem képes az individuális elme önmaga leleplezésére, mert eme hamisság, csak a VALÓ fényében lepleződhet le, azaz a figyelem önMAGa, önMAGunk forrására, az ÉN-VALÓra való irányulásával, és az ebben való elmerülésben. A felébredett tudat számára EGYetlen abszolút VALÓ létezik, amelyben minden létezés relatív valósága megjelenik, és ennek valósága csak a Szívben tárulhat fel, amikor az elme visszatér saját forrásába, majd a formák és nevek világa átvilágítódik a Tiszta Tudat, az ÉN-VALÓ fényében. Ez a fÉNy már semmit sem rajzol ki és meg, csak önMAGában, önMAGaként és önMAGával ragyog, önön forrásával EGY, semmiből nem vetül ki, hanem belőle vetül ki minden ami valóságként, azaz a kettősség birodalmában tapasztalható meg.

A VALÓ ÉN túl van a fogalmak, formák és nevek világán, Ő az öntudatlan élvezője az örök, önmagától létező, kondicionálatlan Boldogságnak, minden létezés EGYetlen VALÓjának. Azért öntudatlan, mert nincs jelen semmilyen személyesség, mégis Ő a Tudatosság Teljessége, az EGYetlen, önMAGával, önMAGában és önMAGa által azonos Teljesség. Minden létező EGY benne. „Te AZ VAGY.” Mind-ÉN-KI AZ, a Mind-ÉN-s-ÉGben. A világ valósága az EGYetemes Elme teremtménye, szemÉJként ezt szemlélem, magamtól különbözőnek, magamtól MÁSnak érzékelve. A VALÓ EGYetlensége ezért van túl az érzékek világán, s az érzékek világában ezért van elrejtve minden létező EGYsÉGe a „hamis én” által. SzemÉJünk az a KÉPződmény, ami csak és kizárólag az el-külön-ülés tudati mágiájában, a májában, a kozmikus illúzió hipnózisában és megtévesztettségben létezik és létezhet. A Bölcs, a Buddha, a Krisztus számára ezért a test és az elme a „hamis én” része, mert Ő szilárdan megállapodott saját, EGYedüli és Igaz természeten túli természetében: a Szamádhiban, a Nirvanában és a Mennyek Országában. Csak „abból szemlélve” tárulhat fel a valódi természeten túli természete a megnyilvánult létezésnek, és a megnyilvánult létezés örök forrását jelentő VALÓnak, EGY-ÉNünknek, ÉN-VALÓnknak vagy ahogy a legtöbben nevezik: Istennek.

(1)

A szív-szútra

„A tiszteletreméltó Avalokitésvara bódhiszattva amikor az észt meghaladó tudás gyakorlásában elmélyedt, ezt tapasztalta:

A világnak öt alkotóeleme van, és ezek természetük szerint üresek. Sáriputra, szólt, az alakok üresek itt, és úgy mondom, hogy az üresség alak. Az üresség az alaktól nem különbözik, és az alak az ürességtől nem különbözik. Ami alak, az üresség, és ami üresség, az alak.

Nem mondhatsz mást sem az érzékelésre, sem a névre, sem a megértésre, sem az ismeretre.

Minden dolog természete, Sáriputra, hogy üres, nincsen sem kezdete, sem vége, nem hibátlan, és nem nem hibátlan, nem tökéletlen és nem tökéletes. Éppen ezért, Sáriputra, ebben az ürességben nincs alak, nincs érzékelés, nincs név, nincs megértés, nincs ismeret. Nincs se szem, se fül, sem orr, se száj, se test, se lélek. Nincs sem alak, se hang, sem illat, sem íz, sem érintés, se tárgy.

Nincs itt sem ismeret, se nem tudás, sem az ismeret lerombolása, sem a nem tudás lerombolása. Nincs lehanyatlás és nincs halál, és nincs a lehanyatlás lerombolása és a halál lerombolása. Nincs itt a négy nagy igazság, nincs szenvedés, nincs szenvedés keletkezése, nincs a szenvedés megszüntetése és nincs a szenvedés megszüntetéséhez vezető út. Nincs ismeret és nincs megérkezés.

Ha valaki a bodhiszattva észt meghaladó tudása felé indul, tudatába bezárva marad. De ha a tudat fátyla eloszlott, minden félelmet levet, túl minden tévelygésen a végső megszabadulást eléri.

A múlt, a jelen és a jövő minden felébredettjében, mikor az észt meghaladó tudás felé indul, a legmagasabb tökéletes tudás világosodik meg.

Ezért kell tudni az észt meghaladó tudás nagy versét, a Nagy Tudás versét, a meghaladhatatlan verset, az összehasonlíthatatlan verset, amely minden szenvedést megszüntet. Igaz, mert nem téved, amit az észt meghaladó tudás mond:

Menj, menj, menj át a túlsó partra, köss ki a túlsó parton, Bodhi szvaha.

Hamvas Béla fordítása 1955, nyomtatásban: 2003
Az ősök nagy csarnoka I., Medio Kiadó, 2003, 381-382. oldal

(2)

Isten országa

“Megkérdeztetvén pedig a farizeusoktól, mikor jő el az Isten országa, felele nékik és monda: Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, vagy: Ímé amott van; mert ímé az Isten országa ti bennetek van.” Mk 17, 20-21 (Károli Gáspár fordítása)