Egy beszélő baba, egy kis horror és egy nagy felismerés
Aki látta az X-akták című sorozat ötödik évadának Chinga / Igéző szemek című epizódját, talán még emlékszik arra a különös, hátborzongató babára, amelynek egyetlen, újra és újra elhangzó kívánsága van:
„JÁT-SZA-NI A-KA-ROK!”
A történetben egy kislány babája korántsem hétköznapi játék. Valamilyen megmagyarázhatatlan erővel képes befolyásolni a környezetében élő embereket, és a játék iránti vágyát meglehetősen sajátos módon érvényesíti. Aki nem úgy viselkedik, ahogyan ő szeretné, annak könnyen rémálommá válhat a mindennapja. A baba tehát játszani akar – csak éppen senkitől sem kérdezi meg, hogy van-e kedve hozzá.
Az epizód alapötlete önmagában is remek horrorhelyzet: egy ártatlannak tűnő gyermeki játékból fenyegetés lesz, a játék öröme pedig félelemmé változik. A nézőben pedig ott marad a kellemetlen gondolat: mi van, ha egy játékbaba egyszer csak megszólal?
De mi történne, ha ezt a történetet egy kicsit másképpen folytatnánk?
Mi lenne, ha a beszélő baba egyszer találkozna valakivel, aki nem megsemmisíteni, elhallgattatni vagy legyőzni akarná, hanem megpróbálná megértetni vele, mit is jelent valójában játszani? Mi lenne, ha a kényszer helyét lassan átvenné a szabadság, a félelemét a bizalom, az egyedüli akaratét pedig a közös öröm?
Egy képzeletbeli beszélgetésből kiindulva megszületett egy egészen másfajta történet. Megérkezik BOB, a Belső Ontológiai Békeőr, Stephen King is visszatér, előkerülnek a homoktorták, az elveszett ontológiai tejszínhab, és természetesen a metafizikai rendfenntartás sem maradhat el.
Aztán lassan kiderül, hogy a történet talán nem is a babáról szól.
Hanem rólunk.
Arról, hogy vajon tudunk-e még együtt játszani, ha nem ugyanúgy gondolkodunk. Hogy képesek vagyunk-e elfogadni a másik szabadságát anélkül, hogy feladnánk a sajátunkat. És arról, hogy talán a valódi közösség nem ott kezdődik, ahol mindenki egyetért, hanem ott, ahol senkinek sem kell feladnia önmagát ahhoz, hogy helyet kapjon a többiek között.
Nos, akkor irány a homokozó!
JÁT-SZA-NI SZE-RET-NÉK… VE-LE-TEK!
A mennyei homokozó
avagy Chinga, BOB és az elveszett játszótársak története
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös homokozó. Nem volt nagyobb egy átlagos kerti homokozónál, nem állt körülötte aranykerítés, nem őrizte mennyei kapu, és még csak különleges belépőjegyet sem kellett váltani hozzá. Egyszerű homok volt benne, néhány vödör, lapát, egy-két műanyag forma és néhány fenyőgally, amelyekből időnként egészen kiváló házikókat lehetett építeni.
Mégis volt benne valami különleges.
Aki leült a homokba, annak egy idő után eszébe jutott, hogy nem feltétlenül kell mindig komolynak lennie. Nem kellett minden kérdésre tudnia a választ, nem kellett minden vitát megnyernie, és nem kellett feltétlenül egyetértenie a többiekkel. Elég volt, ha hajlandó volt játszani.
Csakhogy a homokozó egyre üresebb lett.
Az emberek felnőttek. Legalábbis ezt állították magukról. Komoly arccal jártak-keltek, véleményeket gyűjtöttek, elveket építettek, álláspontokat védelmeztek, és időnként hosszú vitákat folytattak arról, hogy melyik homokvár képviseli helyesebben a lét egyetemes alapelveit.
A homokozó mellett pedig egyre több tábla jelent meg:
„Ide csak megfelelő világnézetűek léphetnek be!”
„Aki nem ért egyet velünk, az nem játszhat!”
„A homokvárak építésének kizárólagosan helyes módszere!”
Végül már senki sem mert leülni.
Egy napon azonban különös vendég érkezett.
Egy baba.
Nem volt rajta semmi különös, legalábbis első pillantásra. Csak egy kissé merev mosoly ült az arcán, és amikor megszólalt, a környéken mindenki megdermedt.
– JÁT-SZA-NI A-KA-ROK!
A baba neve Chinga volt.
Chinga nagyon szeretett volna játszani. Csakhogy volt egy apró problémája: nem tudta, mit jelent a játék.
Szerinte játszani annyit jelentett, hogy mindenki azt csinálja, amit ő akar. Ha valaki másként gondolta, Chinga mérges lett. Ha valaki nem engedelmeskedett, megpróbálta megijeszteni. Ha pedig valaki nem akart játszani, azt addig gyötörte, amíg végül már senkinek sem volt kedve semmihez.
A homokozóban hamarosan kitört a teljes káosz.
A résztvevők elkezdték enni a homoktortákat, mert azt hitték, talán így jutnak hozzá az elveszett boldogsághoz. Egyre idegesebbek lettek, mert sehol sem találtak ontológiai tejszínhabot.
Ekkor előkerült Stephen King, aki egy félreérthetetlen vigyorral az arcán végignézett a társaságon.
– Hölgyeim és uraim, az élet nem egy habostorta!
A jelenlévők csalódottan néztek rá.
– Akkor minek építettünk tortát?!
King vállat vont.
– Én csak az író vagyok. A tejszínhabért nem én felelek.
Ekkor valaki felvetette, hogy talán rendfenntartóra lenne szükség.
Így született meg BOB.
BOB egy különleges baba volt. Teljes neve: Belső Ontológiai Békeőr. Feladata az volt, hogy megakadályozza Chinga túlkapásait, megőrizze a homokozó békéjét, és szükség esetén emlékeztesse a résztvevőket arra, hogy másoknak is van szabad akaratuk.
BOB első intézkedése az volt, hogy megkérdezte Chingát:
– Mondd csak, miért szeretnél mindenkit arra kényszeríteni, hogy azt tegye, amit te akarsz?
– MERT JÁT-SZA-NI A-KA-ROK!
– Értem. De szerinted a többiek is szeretnének?
– AZ NEM ÉRDEKEL!
– Akkor talán nem a játékkal van baj, hanem azzal, ahogyan játszani szeretnél.
Chinga elhallgatott.
Ilyet még senki sem mondott neki.
BOB pedig folytatta:
– Tudod, a játék nem attól játék, hogy mindenki ugyanazt csinálja. És nem is attól, hogy mindenki ugyanazt gondolja. A játék attól lesz közös, hogy mindenki szabadon részt vehet benne.
– DE AKKOR MI LESZ, HA VALAKI MÁST AKAR?!
– Akkor meghallgatjuk.
– ÉS HA NEM ÉRTEK VELE EGYET?!
– Attól még játszhattok együtt.
– ÉS HA TÉVED?!
BOB elmosolyodott.
– Akkor talán te is tévedhetsz vele együtt.
Chinga erre már végképp nem tudott mit mondani.
A következő napokban valami különös változás kezdődött.
Chinga először csak figyelte a többieket. Látta, hogy az egyik homokvárat épít, a másik lerombolja, aztán együtt építenek egy még nagyobbat. Látta, hogy valaki egy egészen furcsa formájú tornyot készít, amelyről a többiek azt állítják, hogy inkább egy krumplira hasonlít.
Chinga nem értette, miért nevetnek ezen.
Aztán egyszer csak ő is nevetni kezdett.
Megpróbált saját homokvárat építeni, de az összeomlott. Először mérges lett. Aztán észrevette, hogy senki sem nevet rajta. Az egyik résztvevő odalépett hozzá, és segített újraépíteni.
Chinga ekkor valami egészen különöset érzett.
Valaki segített neki, pedig nem kellett volna. Nem parancsra, nem félelemből, nem azért, mert Chinga kényszerítette rá.
Egyszerűen csak azért, mert kedve volt hozzá.
– BOB – kérdezte halkan –, ez most mi volt?
– Barátság, Chinga.
– ÉS EZT IS LEHET JÁTSZANI?
– Nem egészen. A barátság nem szerep, amit felveszünk. Inkább valami, ami két ember között megszületik.
Chinga sokáig gondolkodott.
Aztán megszólalt:
– JÁT-SZA-NI SZE-RET-NÉK… VE-LE-TEK!
És most először nem azért mondta, hogy mindenki engedelmeskedjen neki.
Hanem azért, mert valóban együtt szeretett volna lenni velük.
BOB ekkor levette a rendfenntartó sapkáját.
Nem volt többé szükség a beavatkozására.
Stephen King elégedetten figyelte az eseményeket. Végre úgy érezte, hogy befejezheti a horror műfaját.
– Azt hiszem, nincs több dolgom – mondta. – A babám végre megnyitotta az utat a békéhez.
Chinga közben egy újabb házikót épített. Most már nem egyedül. A többiek is hoztak hozzá fenyőgallyakat, kavicsokat, leveleket.
– És kié lesz ez a házikó? – kérdezte valaki.
Chinga körülnézett.
– MINDANNYIUNKÉ!
BOB bólintott.
– Akkor most már érted.
– MIT?
– Hogy a játék nem attól szép, hogy mindenki azt teszi, amit te akarsz. Hanem attól, hogy mindannyian szabadon örülhettek annak, amit együtt alkottok.
Chinga elmosolyodott.
– AKKOR HOLNAP IS JÖTTÖK?
– Ha kedvünk lesz – válaszolta BOB.
– ÉS HA NEM LESZ?
– Akkor majd máskor.
Chinga egy pillanatra elgondolkodott, aztán bólintott.
– JÓ. AKKOR VÁROK RÁTOK.
És ekkor történt valami, amit senki sem tervezett.
A homokozóban ülők egyszer csak felismerték, hogy nem kell ugyanúgy gondolkodniuk ahhoz, hogy együtt lehessenek. Nem kell mindenben egyetérteniük, nem kell ugyanazt a világot látniuk, és nem kell egymásnak bizonyítaniuk, hogy kinek van igaza.
Lehet közöttük hívő és ateista, filozófus és kertész, komoly gondolkodó és örök gyermek. Lehetnek egészen különbözőek, mégis építhetnek közös házikót.
Persze nem mindenki játszhatott velük. Aki másokat bántani, kényszeríteni vagy elpusztítani akart, annak előbb meg kellett tanulnia tiszteletben tartani a többiek szabadságát. A játék ugyanis nem jelentette azt, hogy bármit szabad.
De aki hajlandó volt erre, annak mindig maradt egy hely a homokozóban.
És akkor BOB ünnepélyesen kijelentette:
– Hölgyeim és uraim, a mennyei homokozó nem egy távoli hely. Nem kell érte meghalni, nem kell megvásárolni, és nem kell hozzá különleges világnézeti belépő.
Chinga közbevágott:
– AKKOR HOL VAN?!
BOB körülnézett, majd a résztvevők szívére mutatott.
– ITT ÉS MOST. TIBENNETEK.
Chinga elgondolkodott, majd szélesen elmosolyodott.
– JÁT-SZA-NI SZE-RE-TÉK… VE-LE-TEK!
A homokozó azóta is ott van.
Néha sokan ülnek benne, néha csak néhányan. Van, aki homokvárat épít, van, aki csak figyel, és van, aki még mindig azt próbálja eldönteni, hogy a homokvár metafizikailag vagy építészetileg megfelelő-e.
BOB időnként körbejár, de már ritkán kell intézkednie.
Chinga pedig megtanulta, hogy nem mindenki akar vele játszani. És ez nem baj. Aki nem akar, annak meghagyja a szabadságát. Aki viszont csatlakozik, annak örül.
Stephen King néha még visszatér, de már csak vendégként. Azt mondja, végre talált egy történetet, amelyben senkit sem kell megölni ahhoz, hogy valami fontos történjen.
A homokozó bejáratánál pedig egy kis tábla áll:
„Itt nem kell egyformán gondolkodnod. Csak bánj emberként a másikkal, és hagyd, hogy ő is emberként bánjon veled.”
Alatta egy másik, kisebb felirat:
„A homokvárak lerombolása csak közös megegyezéssel engedélyezett.”
És ha valaki megkérdezi, hol található ez a különös hely, a válasz egyszerű:
A mennyei homokozó bennetek van.
Csak néha le kell ülni egy kicsit a homokba, és újra meg kell tanulni játszani.

Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle