1. Mit is jelent a belső munka és miért fontos?
Spirituális berkekben nagy divat manapság a belső munkáról, a belső alkímiáról, mágikus praxisokról folytatott eszmecsere. Rögtön az elején tisztáznánk, hogy a jelen műben megfogalmazott gondolatok nem ebben az eszmei térben fognak mozogni, és bárminemű áthallás nem szándékos a jelenleg divatos irányzatok java részével.
A belső munka nem egy kéjutazás, nem olyas valami amit jól meg lehet tanulni egy hétvégi tanfolyamon, végképp nem egyszerűsíthető pusztán különböző elméletekre és módszerek gyakorlására. A valódi belső munka lényege a tudat mentális és emocionális rétegeinek megismerése, felfejtése, a benne jenlévő mechanizmusok átlátása és megértése, majd azon kötőerők, tudati „ballasztanyagok” elengedése, amelyek már nem szolgálnak, csak hátráltatnak minket.
Mit is nevezhetünk tudati „ballasztanyagoknak”? A tudat tudatos és tudattalan tartományaiban lévő olyan mentális képeket, emlékeket melyek konkrét érzelmekhez kapcsolódva kondicionálnak bennünket, beakadásokat, megrögződéseket, blokkokat, és végső esetben akár konkrét fizikai betegségeket is okozhatnak. A traumák kiemelt szerepet kapnak ezen tudati mechanizmusok „fűtőanyagát” illetően, mivel maga a trauma fogalma szinte teljes mértékben kimeríti és egyesíti a fent említett kategóriákat.
A spirituális úton járó emberi lények egy adott ponton szükségszerűen elérhetnek ahhoz a mély, gyökérszerű felismeréshez, hogy a befelé fordulás, a befelé fordított figyelem elengedhetetlen az emberi psziché átvilágításához, és a bennünk lévő mentális és emocionális tartalmak, traumák felfejtéséhez, és a tőlük való megszabaduláshoz, az ezeken történő valós és végleges felülemelkedéshez. Ezen felismerések történhetnek spontán módon, egy hirtelen jött belső megértésből fakadóan, de többnyire – tapasztalataink szerint – mély pszichológiai értelemben vett válságok, életkrízisek és katartikus élmények adják a legmélyebb, legsürgetőbb, legégetőbb motivációt mindehhez.
2. Fejlődés vagy kibontakozás?
Az evolúció központú szemlélet a jelen kor spiritualitására is egyre nagyobb hatást gyakorol. Gyakran találkozni a spirituális evolúció, a spirituális fejlődés gondolatával különböző spirituális rendszerekben. Jelen írás nem foglalkozik semmilyen módon sem a biológiai értelemben vett evolúció elméletével, hanem annak spirituális „vadhajtásával”, amely azt sugallja az embernek, hogy a spirituális úton a legfontosabb dolog az állandó, folyamatos, szakadatlan fejlődés, aminek érdekében az egyed mindet el kell kövessen. Ezen nézetek szerint módszerek, praktikák tömegét kell elsajátítani ahhoz, hogy az ember spirituálisan egyre fejlettebb lehessen.
Tisztáznunk kell eme írás metafizikai alapállását ezen a téren. A kiinduló pontunk az a metafizikai értelemben vett axióma, ami szerint az emberi lény a legbenső lényegét tekintve nem töredékes, nem elszigetelt, nem elkülönült Tudat és Lélek, hanem az EGY és oszthatatlan VALÓság megnyilvánulása, a Lét egy szükségszerűen önmagát korlátozó fókuszpontja, a tapasztalás végett. Ilyen értelemben mivel az ember mint Tudat és Lélek maga is a Teljesség lokális, a tér-idő kontinuumában létező megjelenése, így nincs szüksége semminemű evolúcióra, fejlődésre mivel ez a fentiek okán nem is lehetséges. De akkor hogyan közelíthetjük meg azt a jelenséget, amikor az ember a spirituális útját járva mégis eljut bizonyos felismerésekhez, a tudat pedig ezek következtében egyre „tágabb” egyre „befogadóbb” lesz a valóság rétegeivel, „dimenzióival” szemben?
Ezt a jelenséget leginkább a kibontakozás fogalmával ragadhatjuk meg, a fenti nézetünk szerint. A Teljesség önmagát a tér-idő kontinuumában lokális fókuszpontra korlátozó megnyilvánulása, mint ember egy kibontakozási folyamaton megy át, ami egy adott sors, életcél, megtapasztalások realizálását jelenti. Az emberi lény tehát nem egy magasabb tudatosságot kell „realizáljon”, hisz ő maga eredendően a határtalan, korlátok nélküli Tudat és Lélek, így egyetlen élet sem teheti sem többé sem kevesebbé ezt a nemszületett VALÓt. Ami látszólag evolúciónak, fejlődésnek tűnik tudati értelemben, az valójában egy adott sors kibontakozása, és az ebben való elmélyülése az ezt átélő figyelemnek.
Mindezek rövid, esszenciális tisztázása azért lényeges, mert a fentiek okán a spiritualitás lényege jelen szemléletben nem egy jövőbe irányult, megfoghatatlan cél elérése, hanem ennek szöges ellentéte: a most, a jelen valódi értelmének, tartalmának a megismerése és a teljességnek a látszólagos korlátok közötti újra felismerése, a figyelem önMAGunkra való visszairányítása, annak fókuszálásának a segítségével.
3. Az homokra épített ház esete
Szólnunk kell a manapság oly divatos és sokat hangoztatott „önismeret” kérdéséről, amelynek a spirituális úton központi szerepe van. Mit is értünk önismeret alatt, mi is az amit az ember ilyen értelemben megismerhet? A metafizikai értelemben vett önismeret semmiképp sem jelenti valami új, addig ismeretlen valóság felfedezését, mivel az Önvaló – ami a mi legbenső MAGunkat jelenti – az ismeretelméleti és pszichológiai értelemben nem megismerhető, hiszen ez a Megismerő, AZ Alany MAGunk, aki és ami semmilyen értelemben sem válhat tárgyává semminemű megismerésnek.
Az önMAGát a létezés, az élet tudati valóságára, a tapasztalás érdekében fókuszáló Önvaló pusztán csak az önfelejtés, a „májá fátylát” lebbenti fel, az önMAGunkra való „visszaemlékezés” tudati aktusában. A hagyományok ezt nevezik metafizikai értelemben vett felébredésnek, ami által valójában semmi újat nem ismerünk meg, csak mintegy „visszaemlékezünk” önMAGunk eredendő, kezdet és vég nélküli, születetlen ontológiai VALÓságára, ami nem az elme és nem is a tudat terméke. Ez tehát nem jelent önismeretet, hanem sokkal inkább önfeltárulkozást. De akkor mit is nevezhetünk önismeretnek? Egyáltalán hogyan használható ez a fogalom a fentiek függvényében az emberi lény spirituális útjának a tekintetében?
A megismeréshez szükséges egy Megismerő és valami, amit meg tud ismerni. Az emberi létezésben látszólag önkorlátozásban lévő Tudat és Lélek számára tehát elsősorban maga a világ, mint a tudat tartalma és az emberi lét mint szubjektív valóság képezheti a megismerés tárgyát. Ennek a tisztázása azért létfontosságú, mert enélkül a spirituális út hasonlatossá válhat a homokra épített házhoz, mely a szilárd alapok hiányában újra és újra összedőlhet. Magyarán a spirituális kereső úgy szeretne magasabb rendű igazsághoz, valósághoz jutni a megismerésben, hogy ignorálja az emberi létezés alapját képező külső és belső világ alapos felfedezését, átvilágítását, megértését.
4. A nyúl ürege – az edény belseje
A valódi, metafizikai értelemben tételezhető önismeret tehát nem az Önvalóra vonatkozik, mivel az Önvaló számára nincs senki és semmi aki és ami az Önvalót megismerhetné, hisz Önvalóként MAGunk vagyunk a megismerő. Amit megismerhetünk az tehát a létezés valósága, ami az emberi tudatban az elkülönültség tudati „mágiájában” külső és belső világra tagolódik. A külső világ megismerését itt most nem taglaljuk, mert az nem tartozik az értelmezésünkben szigorúan vett önismeret tárgykörébe. Továbbá az úgynevezett külső világ megismerése amúgy is teljes mértékben korlátozva és meghatározva van, attól a teljességgel szubjektív „én”-től, amit emberi személynek, emberi egónak nevezhetünk.
Az spirituális úton járó emberi lény figyelme kezdetben a külső világ megismerésére irányul, és ez az a pont, ahol megjelennek a különböző „spirituális” praktikák, mágikus, „ezoterikus” praxisok, amelyek célja a külső, azaz a világ valóságának a manipulálása. Ez abból a vágyból fakad, hogy az ember kezdetben még nem látja, hogy az úgynevezett külső valóság, valójában nem egy objektíve megismert valami, hanem a belső valóság projekcióján keresztül, mintegy közvetett módon észlelt szubjektív tapasztalás. Amikor a belső, feltáratlan világunk összeütközésbe kerül az úgynevezett külső világgal, konfliktusaink keletkeznek. A legkézenfekvőbb törekvés ilyenkor nem a figyelem befelé fordítása, hanem annak kifelé irányítása, hogy a világot olyan módon próbáljuk befolyásolni, megváltoztatni különböző praktikákkal, hogy az harmonizáljon a belső világunkkal.
Az általunk szigorúan spirituálisnak vett útnak nem része semmilyen, a valóság befolyásolását célzó praktika, praxis és módszer. Ezt fontos kristálytisztán kinyilvánítsuk, mindennemű további félreértés elkerülhetősége végett. Ez az írás elsősorban azon keresőknek szól, akik már felismerték, hogy a valódi értelemben vett spirituális út nem a világ mágikus befolyásolására törekszik, hanem a metafizikai értelemben vett önismeret elmélyítésére, azaz azon tudati és lelki mechanizmusok feltárására és megismerésére, amelyek eleve meghatározzák a személyes tapasztalást és tapasztalatot, és amelyen keresztül érzékeljük, látjuk, felfogjuk és értelmezzük az úgynevezett „külső” valóságot is.
Ismeretelméleti szempontból tekintve tehát az emberi lénynek nincs közvetlen hozzáférése a valósághoz, mert számunkra a világ megismerése az egó-elme, a személyiség sajátos lencséjén keresztül történhet csak meg. Amíg tehát ezen megismerő mechanizmus nem kerül feltárásra, addig az ember nincs is tudatában annak, hogy a világról alkotott mindennemű benyomása, valóságérzete, pszichés benyomása milyen mértékben van meghatározva eme szubjektív nézőpont által. Amit objektív valóságnak hívunk, ilyen értelemben az sem több mint a szubjektumok által egyeztetett inter-szubjektív valóság tudati konvencióinak összessége.
Minél mélyebbre merülünk tehát a fenti felismerésekben, annál inkább látni fogjuk, hogy milyen mély is a nyúl ürege pszichológiai értelemben. A valódi önismeret alapját tehát magának a megismerő nézőpontnak, azaz az emberi psziché mechanizmusainak és belső tartalmainak a megismerése szükséges hogy képezze. Miért ennyire fontos ez? Azért, mert a különböző valóság-befolyásoló technikák mind elfedik előlünk annak a fontosságát, hogy az az ember akarja a valóságot befolyásolni, aki saját működését sem ismeri. Úgy akarunk tehát a saját résszerűségünk szempontjából beleavatkozni a nagy egész szövetébe, hogy nem tudjuk, ki és miért látja egyáltalán a valóságot olyannak amilyen. A tükörképet akarjuk megváltoztatni ahelyett, hogy megismernénk a tükröződést és annak természetét. Az edény belsejét próbáljuk megtisztítani úgy, hogy érintetlenül és felfedezetlenül hagyjuk annak tartalmát a belsejében.
5. A pszichológiai jellegű önfeltárás integrálása a spirituális ébredésbe
A fenti vizsgálódásunk során tehát világossá válhatott, hogy a spirituális út nem valami új elérését jelenti, hanem annak a mechanizmusnak a mély, kíméletlen és részletes feltárását, amit emberi pszichének nevezhetünk. Ez ugyanis az az „álarc, szemüveg” az Önvaló „arcán”, amelyen keresztül mind a külső mind a belső valóság megjelenik, megjelenhet a számunkra. Ugyanakkor tisztában kell legyünk azzal, hogy maga az emberi lény lényege semmiképp sem egyszerűsíthető le pusztán a pszichológiai értelemben vett megismerés szintjére, de ebben az értekezésben most a pszichológiai értelemben vett önismeret nélkülözhetetlen fontosságára irányul a figyelem.
Az emberi lény élete során átmegy a kondicionálás különböző folyamatain. Azonosulunk egy identitással, sőt különböző identitásokkal is, társadalmi és egyéb szerepeink révén. Ez egy teljesen természetes folyamat, ami magának a tapasztalásnak a része. Az ilyen módon felvett szerepeinkkel való azonosulásunk, azonban egyre inkább beleragaszt minket azokba a sajátos, személyes nézőpontjainkba, amelyekből aztán identitás képződik. Az ilyen módon megszilárdult identitás nem jó vagy rossz kérdése, egész egyszerűen egyfajta lokalizált nézőponttá válik a tudat számára, amiből a Lélek a valóságot látja, érzékeli, érzi, átéli. A pszichológiai jellegű önfeltárás jelen értelmezésben arra hivatott, hogy az így létrejött valóságot létrehozó tudati-lelki mechanizmusokat feltárja.
Az emberi szenvedés igen sokrétű lehet, de gyökerét tekintve egyetlen közös pontra vezethető vissza, és ez az azonosulás jelensége. Amikor a Lélek azonosul a Tudatban megjelenő tartalmakkal (identitás, szerepek, emlékek, érzések) akkor egy sajátos kötelék jön létre, amit az ezen tartalmakhoz való ragaszkodás hoz létre. Egy élet folyamán az embert rengeteg hatás érheti, és ezen hatások, benyomások, élmények lenyomatokat hoznak létre a tudatban, amelyekhez hozzákötődik aztán a Lélek. Itt a Lélek fogalma azonos az Önvalóval. Nem beszélünk tehát individuális lélekről, mert ez alatt jelen okfejtésünkben magát az emberi pszichét értjük.
A valódi probléma a spirituális úton akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az ember szembesül a szenvedéssel. Az elszenvedett hatások, tapasztalások, átélések sokszor traumaképző, traumatizáló hatással vannak az emberre, és ezen lenyomatok eltárolódnak az emberi pszichében, részben tudatosan részben a tudattalanban. A pszichológiai értelemben vett lenyomatok tehát olyan konkrét tudattartalmakhoz (pl. történések, események stb.) kötődő érzelmi benyomások, érzések amelyek szoros kötést alakítanak ki a pszichénkben, mintegy a tudatos tudat számára láthatatlan módon. Egy trauma átélése során az adott esemény mentális lenyomatainak a képe (emlékek) szorosan összekötődnek érzésekkel, érzéki benyomásokkal, érzelmekkel. Nem a trauma maga okoz tehát problémát, hanem maga az emlék és az érzelmek közötti kötelék, asszociáltság létrejötte és létezése.
A spirituális úton az egyik legerősebb hajtóerő egyébként paradox módon maga a szenvedés. Mert a szenvedés a Lélek számára sohasem cél, pusztán egy adott megtapasztalás mellékterméke. Azonban amikor eme „melléktermék” egyre inkább meghatározóvá válik valaki életében, úgy a traumák átveszik az uralmat az emberi pszichében, és mintegy rejtett hajtómotorjává válnak az emberi cselekvésnek, továbbá teljes mértékben képesek kondicionálni azt, ahogyan saját valóságunkat átéljük. A Lélek valódi természete tehát nem a szenvedés, de a szenvedéstől való megszabadulás viszont nem lehetséges, ha a belső világunk nem kerül feltárásra, az emberi pszichénk és annak tartalmainak az átvilágítása és megértése nélkül. A szenvedést természetesen megpróbálhatjuk megkerülni, elnyomni különböző eszközökkel, de amíg annak az emberi pszichénkben megbújó gyökereit nem vagyunk képesek feltárni, és az érzelmi kötelékeinket megszakítani ezekkel, addig a szenvedés valódi okai nem szüntethetőek meg.
Ezért nem hiszünk semmilyen olyan mágikus, ezoterikus és egyéb praktikákban, amelyek úgy próbálják a szenvedést felszámolni, hogy a fenti értelemben vett önismeretet elhanyagolják, mellőzik, vagy egyenesen lényegtelennek tüntetik fel. Ugyanakkor fontos hangsúlyoznunk, hogy bizonyos módszerek használata segíthet mintegy „időt nyerni” a szenvedés időleges enyhítésében, de azok semmiképpen sem válhatnak céllá, spirituális értelemben vett kerülőutakká. Egy fájdalomcsillapító jól jöhet egy begyulladt, gennyes fog esetében, de a gyökérkezelést nem helyettesítheti semmilyen esetben sem.
A pszichológiai értelemben vett önfeltárás integrálása a spirituális ébredés folyamatában nem egy újabb praktika elsajátítását jelenti, hanem elsősorban egy mély, egyéni, belső felismerés gyümölcseként érkezhet el minden úton járó életébe. Amikor valaki még nem képes felismerni és megérteni azt az egyszerű tényt, hogy ameddig nem ismerjük a szemüveget, annak tulajdonságait amin keresztül a világot nézzük, addig hiába próbáljuk meg retusálni az általunk nézett kép vélt vagy valós „hibáit”, mert valódi, minőségi változás csak ezek után történhet az életünkben. Az ilyen mély, belső felismeréseket tehát nem csak elősegítik, de egyenesen katalizálják azon krízisek, belső kataklizmák, amelyek szenvedést okoznak az életünkben, és amelyek adott esetben láthatatlan mintázatként vannak jelen bennünk a mélyben.
A szenvedés ignorálása, nem a gyökérproblémák feltárására irányuló „kezelése” tehát hosszú távon még több szenvedést eredményezhet. Ez adott esetben végül teljes kiábrándultsághoz is vezethet a spirituális úton járóknak, de a jó hír az, hogy ez a fajta kiábrándultság kapu lehet a bennünk rejtőző belső világba való belépéshez. Ez azonban minden félreértés elkerülése végett nem csupán valami pszichoterápiát jelent. Az általunk pszichológiai értelemben vett önismeretnek a lehetséges pszichológiai módszerek pusztán eszközei lehetnek, a végső cél túl van a pszichológiai értelemben vett önismereten. Ez ugyanis a tudatosságnak a jelenlegi, alapértelmezett emberi tudatosságot meghaladó, ám azt is magában foglaló tudatossághoz való visszajutást jelenti. Ekkor az emberi psziché a maga árnyékaival együtt nem csak feltárásara kerül, és így nem csak bizonyos traumák feloldásához jutunk el, hanem végre feltárulkozhat bennünk mindennemű traumánk, szenvedésünk gyökere: a ragaszkodás. Így végül mindez fokozatosan meghaladásra kerülhet, a tudatosság mélyebb, önfeltárulkozás réven.
6. Itt és most – a megszabadulás valódi jelentősége
Fontos hangsúlyoznunk tehát, hogy a jelen értekezésünkben bemutatott pszichológiai értelemben vett önismeret nem az egó önmagára irányuló megismerése, hanem az Önvaló fénye általi feltárása és feltárulkozása az emberi tudatnak, az emberi pszichének. Így tehát nem a „tolvajjal akarjuk nyakon csípni a házunkban sötétben rejtőzködő tolvajt” hanem az Önvaló egyszerűen csak felgyújtja a villanyt a Belső Szobánkban.
Meglátásunk szerint a pusztán pszichológiai értelemben vett hagyományos önfeltárás, terápia, traumaoldás önmagában sem nem elégséges, sem nem vezethet a fentiek bekövetkeztéhez, mivel ezt nem az emberi én, nem az emberi egó hajtja végre, hanem az Önvaló. Ezt az aktust nevezik a hagyományok „kegyelemnek”. Itt azonban nem arról van szó, hogy egy emberen kívül álló entitás „haragszik ránk”, és megkegyelmez nekünk látván szenvedéseinket, hanem arról, hogy az EGY és EGYetlen Önvaló, minden létezés alapja, mintegy az egyéni sorsok szintjén önMAGát feltárja ÖnMAGunkban, mely feltárulkozásnak a pszichológiai értelemben elért önismeret is az integrált, szerves részét képezi.
Sok naiv és romantikus elképzelés kering a felébredéssel, annak doktrínáival kapcsolatban, melyeket itt most nem célunk górcső alá venni. Azonban szükséges meglátnunk azt, hogy a kegyelem semmiképpen sem jelent valamiféle passzivitást az emberi én szintjén. Az ember nem dőlhet hátra, amikor szenved, és szenvedése mélyebb felismerések felé ösztönözheti. Ilyenkor a belső iránytűnkre kell figyelnünk, mert az élet és annak történései spontán módon vezethetnek minket, a megszabadulás felé. Azonban hogy ez miként következik be, arról az emberi énnek nem szükséges tudni, és ezt jelenti a spirituális értelemben vett ráhagyatkozást az Önvalóra.
A megszabadulás azonban mindig elérhető, és lényegét tekintve az ITT és a MOST, a JELEN-VALÓság önMAGunkban való feltárulkozása a figyelemben. Amikor a figyelem önMAGa forrására irányul, valójában még ha szenvedünk is, beléphetünk a mi valódi „ITT+HONunkba”. Az éberség ugyanis soha sincs egy rajtunk kívüli, bizonytalan térben, hanem az MAGunk a kondicionálatlan VALÓ, a JELEN+LÉT, a figyelem önMAGunkra való visszafordítása. Az emberi psziché egyaránt sajátos fókuszpontja a megtapasztalásnak, de ugyanakkor hasonlatos ama felhőhöz, amely eltakarja a Napot. Nem a felhőt kell tehát megsemmisíteni, hanem felismernünk, hogy a Nap akkor is ragyog, ha a felhők eltakarják azt.
Azonban hogy ebben az állapotban megszilárdulhassunk, elengedhetetlen hogy a „felhő”, és annak minden tartalma, átvilágításra kerüljön bennünk. Ezért nem felesleges, sőt elengedhetetlen az emberi pszichénk feltárása, akár már egyfajta „egós”, emberi törekvés által is, amely aztán később, egyéni sorsunk szerint becsatlakozhat az önMAGunkra való ébredés Önvalónk által irányított folyamatába. Valójában e két folyamat egy és ugyanaz, pusztán az emberi létezés, az elkülönültség szintjén tűnik egymástól elkülönültnek.
7. Lehetséges utak és módszerek
A fentiek elolvasása után jogosan merülhet fel a kérdés az Olvasóban, hogy „jó, jó, ez mind nagyon szép, és gyönyörű elmélet, de konkrétan mit kell tennem a fentiek érdekében?” Ez az a pont, ahol senki számára sem tehetünk abszolút értelemben vett ajánlásokat, kijelentéseket. A fentiekben az önMAGunkra ébredéssel kapcsolatos tudati mechanizmusok gyökerét és az ezzel szoros összefüggésben lévő valódi, metafizikai értelemben vett önismeret összefüggéseit próbáltuk megvilágítani.
Tapasztalataink szerint mindenkinek magának kell felkutatni azon lehetséges eszközöket, amellyel egyéni kibontakozását elősegíthetik, a fenti értelemben véve. Azonban mindenek előtt hangsúlyoznunk szükséges, hogy a legfontosabb a belső iránytűnkre való figyelés, azaz azon, az egó-elme által nem torzított mély belső megérzések, intuíciók figyelése, amelyek egyértelmű irányt képesek mutatni, a konkrét cselekvéseinkkel kapcsolatban.
Nem tehetünk tehát elnagyolt, általánosító kijelentéseket konkrét egyéni utakra vonatkozóan. Segítséget is bárkinek csak úgy nyújthatunk, ha egyrészt konkrét és meghatározott szerepünk lehet az illető életében, spirituális útját tekintve, másrészt az ajánlható módszer megfelelhet az illető lelki és szellemi alkatának. Ezért ebben az írásban nem ismertetünk konkrét módszert, módszereket, mert ezzel kapcsolatban csakis személyes kapcsolat lehet az alapja bármilyen ajánlásnak, meglátásnak, segítségnek. Tanácsként általánosságban véve tehát az mondható, hogy nyugodtan próbálkozzunk meg minden olyan módszerrel, amely a belső világunk mélyebb feltárását célozza meg, és próbáljuk kerülni azokat a felszínes, hangzatos ígéretekkel csábító, mágikus és rossz értelemben vett ezoterikus utakat, „beavatásokat”, melyek többnyire úgy szeretnék az embert megszabadítani saját szenvedéseitől, hogy a valódi önismeret nehéz, fáradságos, katartikus, de valóban üdvösségre vezető útját akarják „megspórolni” vele.
8. Záró gondolatok
A valódi önismeret a spirituális úton való haladás és a révbe érés szempontjából – meglátásaink és tapasztalataink szerint – elengedhetetlen. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, főleg nem abban a világban, ahol önjelölt guruk, próféták, papok és papnők úton-útfélen árulják a „megvilágosodást”, a „titkos tudást”. A valódi önismeret nem más, mint amikor lassan ráébredünk arra, hogy amit kerestünk az sohasem volt rajtunk kívül, és hogy a valódi tudás nem dolgokra irányul, hanem elsősorban arra, hogy kik is vagyunk valójában, és mi is az az álarc, amit magunkra öltöttünk.
Csak buzdítani tudunk mindenkit arra, hogy a szenvedést lehetőségként, de semmiképpen sem valamiféle célként vagy elkerülendő, abszolút értelemben vett „rosszként” értelmezze. Ha egy tüske megy a lábunkba, a fájdalom életmentő. Arra ösztönöz minket, hogy megvizsgáljuk a fájdalom okát, megtaláljuk azt és végül felszámoljuk. A valódi értelemben vett önismeretnek ez a szimbolikus lényege. Meglátni, a valódi összefüggéseket, amelyek automatizmusokként irányítanak bennünket, és hagyni, hogy az Önvaló megvilágítsa azokat, egy tágabb tudatosságba helyezve.
A fentiek eléréséhez úgy kell cselekednünk, hogy közben tudatában vagyunk, nem mi vagyunk a cselekvők, nem az emberi egó az aki cselekszik, hisz az nem egy entitás, pusztán egy árnyék amit a fény vetett. De a fény és az árnyék csak látszólag küzdenek egymással. Az örök ragyogás MAGunk az Önvaló, melyben mind a fÉNy mind az árny-ÉK létezik és létezhet. Ennek felismerése pedig már maga kegyelem.
Beszélgetés az írásról:
Powered by RedCircle
