1. A test félreértett szerepe a spiritualitásban
Több magyarázat is kínálkozik arra, hogy megérthessük, miért távoztak egy beteg testből olyan önMAGukra ébredett tudatok, mint az újkorban Srí Ramana Maharsi, Srí Niszargadatta Mahárádzs, Robert Adams, de a történelemben még sok egyéb példát is hozhatnánk arra, amikor egy felébredett megboldogulása nem egy ép testben történt meg.
Igyekeztem több írásban is tisztázni azt, a spirituális berkekben ma is létező félreértést, ami a testet okolja, minden nyomorúságunk forrásaként, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy betegségeinkért első sorban a jelen életünkben megnyilvánult karmikus hozadékaink (vászanáink és szamszkáráink) valamint a jelen életünkben elszenvedett, fel nem oldott traumáink a felelősek.
2. A test mint tükör: a psziché és a trauma megnyilvánulása
A testünk – az EGÉSZsÉGünk szempontjából tekintve – önmagában egy hűséges tükör, amely kifejezi és megmutatja mentális és érzelmi állapotainkat. A feloldatlan, gyógyítatlan traumáink, előbb utóbb törvényszerűen a fizikai testünk által kerülnek megnyilvánításra, ami miatt a testet hibáztatni nem csak felesleges, de egy öngerjesztő folyamat, melynek eredményeképpen végül hajlamossá válhatunk a testünket megutálni, végső megoldásképpen pedig a testtől való megszabadulást gondolni a valódi „gyógyulásnak”.
Miért is gyökerezett meg az évezredek folyamán a spirituális berkekben mégis ez a szemlélet, amely a testet okolja betegségeinkért, és amely végül olyan extrém testellenességben, testgyűlöletben is megnyilvánult, mint a középkorban önmagát korbácsoló szerzetes, aki abban a hiszemben gyűlölte és sanyargatta testét, hogy ez által üdvösséget nyerhet?
3. A testellenesség kialakulása: a két véglet csapdája
Sajnálatos módon a Bibliában, és azon belül az Újszövetségben a test, sokszor negatív konnotációban jelenik meg, de két véglet között. Az egyik véglet „a test nem használ semmit, a Lélek minden” míg a másik „a test a Lélek temploma”. A jézusi tanításban a test egy meghaladandó akadályként van sok helyen feltüntetve, amiben a Lélek nem lelhet tartós boldogságra, ugyanakkor Pál – aki bár több helyen szintén a testet ostorozza – mégis kijelent egy esszenciális igazságot, miszerint a test templom, nevezetesen a Lélek, más terminológiát használva pedig az Önvaló temploma.
Ha a test a Lélek temploma, akkor a templom megtisztítása is mélyebb dimenziókat nyerhet, hiszen akárcsak egy ház esetében, nagyon nem mindegy, hogy annak lakója milyen körülmények között tartózkodik benne. Amit tapasztalataim alapján a legfontosabb dolognak tartok a fentiekkel kapcsolatban az az, hogy eljuthassunk annak megértésére, hogy a testünkkel kapcsolatban az EGÉSZsÉG és az EGYensúly megtalálása lényegi fontosságú a szellemi úton való járásunk közepette. Magyarán, sem a test tagadása és gyűlölete, sem annak kóros istenítése (testkultusz, testimádat) nem szolgál bennünket, mert ezek azon végleteket jelentik, amelyeket bár nem árt megismerni, végül meg kell haladnunk őket, az egyensúlyra való törekvésben.
4. A metafizikai perspektíva: a test a Tudatban van
Tisztáznunk kell, hogy metafizikai szempontból, elsődlegesen a test van a Tudatban, és nem fordítva. Nincs a tudattól független semminemű anyagi valóság, amiben úgymond alászállhat a Lélek, hanem az anyagi valóság, a formák és nevek világa, így ennek tartozékaként a testek világa, így a saját testünk is az Egyetemes Tudatban van, annak a megnyilvánulása és kifejeződése. Amikor az egó-énnel azonosulunk és létre jön bennünk a testünkkel való azonosulás, a fentiekről mintegy megfeledkezünk, és a legtöbbünk csak a fizikai halál pillanatában ébred rá arra, hogy mi is az igazság a testünkkel kapcsolatban. A test önmagában tényleg nem használ semmit, amennyiben nem vagyunk képesek megfelelőképpen tudatosítani azt, hogy mi is valójában a test, és hogy a test a Tudat és a Lélek kifejeződése, így ténylegesen a Lélek minden. De ha a Lélek minden, és minden amit a Lélek megeleveníteni képes az végső soron az Egyetemes Tudatban van, akkor a jézusi mondás nem a test tagadására irányulhatott elsődlegesen, hanem talán azon igazság kifejtésére, miszerint elsődleges célként a forma Forrását (Önvaló, Lélek) kell megtaláljuk önMAGunkban, mert a forma önmagában élettelen, azaz „nem használ semmit” ha önmagától létező valaminek tartjuk azt.
A test tehát az EGYetemes Tudatban van, és az Önvaló, azaz a Lélek által elevenedik meg. Igaz, valódi természetünkben a Tudat és a Lélek nem válik ketté MAGunkban, így a test is – mint a formák és nevek világának a része – az Önvaló kifejeződése, amely egyaránt biztosít létteret a tapasztalásnak és „visszajelző rendszert” a Tudat és a Lélek, megnyilvánult valósága számára. Akár elfogadjuk akár nem, akár tudomásul vesszük akár nem, a testet öltött Lélek rendelkezik pszichével, ami nem más mint az Önvaló részleges megnyilvánulása elmeként és érzelemvilágként. Mivel semmi sincs és nem is lehetséges az Önvalón kívül, ezért az emberi psziché, ezen belül az ösztönvilág, az értelem, a gondolkodás, az érzelmek világának átvilágítása, megértése esszenciális fontosságú az önMAGunkra ébredés folyamatában. Miért is?
A „neti-neti” ősi védikus bölcselete nem cél, hanem eszköz. Nem az a cél, hogy megtagadjuk „sem az, sem ez” nem vagyunk, hanem hogy legelőször is mintegy visszaemlékezzünk arra, hogy mi akkor is vagyunk, ha az identifikációink nem léteznek. Magyarán a Tudat és a Lélek eredendő, az Önvalóban megbonthatatlan EGYsÉGében mi akkor is vagyunk a tér és az idő világát meghaladó (ám azt is önMAGunkba foglaló) Önvalóként, ha nem azonosulunk a formák és a nevek világával. Azonban ez pusztán az „isteni amnézia” állapotában fontos visszaemlékezés csupán, mert végső igazságként végül arra is fény kell derüljön, hogy mivel mi MAGunk vagyunk az Önvaló, és az Önvalón kívül nincs semmi és senki, így végső soron a formák és nevek világa is azonos az Önvalóval, azaz a Világ és az Önvaló lényegében nem különbözik egymástól.
5. Miért halnak meg felébredettek beteg testben?
Ezen fogalmak felelevenítése után térjünk rá az írásunk lényegi gondolatára: hogyan volt lehetséges, hogy a fent említett felébredett tudatok egy beteg, nyomorúságos testből távoztak, és nem egy egészségtől ragyogó testben boldogultak meg? Már az elején tisztázni szeretném, hogy itt erre a kérdésre nem tudunk egyértelmű választ adni, és nem is ez a cél, hanem annak a tévhitnek az eloszlatása, hogy senkinek sem kell követendő példa legyen spirituális szempontból a fenti, felébredett tudatok élete.
6. Egyedi utak és egyéni sorsok
Senki sem kell Ramanát, Mahárádzsot, Robertet, Jézust vagy Buddhát kövesse és fenomenológiai szempontból mintegy lemásolja az Ő életüket. Minden emberi lénynek ugyanis egyedi és megismételhetetlen útja van, egyedi és megismételhetetlen tapasztalás okán öltött testet, így mindenki azt az egyedi és egyéni célt, küldetést szükséges azonosítsa az életében, aminek okán ebben a létezésben megjelent. Magyarán az önMAGunkra ébredés folyamatában nem cél, hogy valaki végül valamilyen súlyos betegségben távozzon a testből, mondván „én nem a test vagyok”.
7. A test mint az ébredés segítőtársa
Az egészséges test nem csak hogy nem akadály az önMAGunkra ébredés folyamatában, de nagy mértékben a segítőtársunkká is válhat, a Lélek legbenső, boldogság-természetének a megtapasztalásában. Önmagában tehát a test tagadása, megvetése, sanyargatása, az „én nem a test vagyok” helytelen értelmezése, a betegségnek „spirituális céllá” való emelése nem vezethet célba bennünket. A test nem bűn, nem isteni tévedés, és nem is a tudatlanság kifejeződése, hanem a Lét egyik megnyilvánulása, amelyben a Tudat és a Lélek önMAGát tapasztalhatja meg. Ezért a test állapota – akár felismerjük akár nem – meghatározza a tapasztalatainkat, az életünket, és azon szellemi megismerésünket, aminek okán itt lehetünk eme megnyilvánult létezésben, létezésként is. A test betegségei – a legjobb esetben is – pusztán ösztönzést jelenthetnek arra, hogy a létezés mélyebb rétegeit önMAGunkban felismerhessük, átvilágíthassuk és tudatosíthassuk. A test megmutathatja nekünk, hogy mit jelent az EGÉSZsÉG és mit jelent ennek a hiánya, mert a mi VALÓdi Önvaló természetünk az EGÉSZsÉG, és nem a betegség. A betegség ebben a kontextusban nem más, mint az elfeledkezés ÖnMAGunkról, amely karmikus folyamatokat táplál, generációs hozományokat éltet és hagy felismeretlenül bennünk.
De mi a helyzet akkor azzal a tézissel, hogy elég csupán az Önvaló természetünk újra felismerése ahhoz, hogy a valódi EGYensúly (így egészség is) helyreálljon, és egyáltalán nem érdemes nagy hangsúlyt fektetni a test dolgaira? Például Srí Ramana Maharsi – tanítványai kérése ellenére is – látszólag miért nem akarta helyreállítani a fizikai teste egészségét, bár kétségtelen, hogy alávetette magát sebészeti beavatkozásnak, a bal karján kifejlődött daganat miatt. Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy egy felébredett ilyen súlyos betegségtől szenvedjen, ha egyszer felismerte és élte mindnyájunk alapvető, isteni természetét: a békés boldogságot? Bhagaván sokak elméjét és szívét világosította meg, így juttatva őket közelebb a valódi EGÉSZsÉGhez, de önmagát mégsem gyógyította meg. Miért volt ez lehetséges? És itt nem arról van szó, hogy örökre itt kellett volna maradjon a testben, hanem arról, hogy miért nem távozhatott egy egészséges, szenvedés és fájdalmaktól mentes testből?
8. A karma és a betegség kérdése a védikus szemléletben
A legegyszerűbb magyarázat – amit a védikus tanítások nyújtanak – az, hogy egész egyszerűen ez volt a sorsa, a karma lefutása még a Dnyánit sem kíméli, ha az be kell teljesedjen. Minden eleve el van rendelve, és az életben semmi más sem történhet, mint ennek a beteljesedése. Ez a szemlélet azonban több kérdést is felvet. Elsőként azt, hogy a betegségeink ilyen szempontból egy megváltoztathatatlan karmának vannak alávetve, tehát az is karmikus ha gyógyulnak, az is karmikus ha nem. Viszont az egyéni vágynak és akaratnak ebből a szempontból semmi jelentősége sincs, mert ha az a sorsunk, hogy egy súlyos betegség következtében hagyjuk el a testet, akkor semmit sem tehetünk ennek ellenében. Így mindennemű erőfeszítésünk, ami az emberi test és psziché összefüggéseinek a megismerésére irányulhat – mint a gyógyulás alapfeltétele – felesleges. Az ember ebben a szemléletben nincs ösztönözve arra, hogy feltárja a benne élő mélyebb rétegeket, megértse és a megértés által végre letegye azon sorsszerű, pszichogenetikai „hozományokat”, mintázatokat, amelyek a betegség okozói. Magyarán, a fenti megközelítésben nincs túlzott szerepe a test által feltárulkozó tükörkép megfejtésének, mivel a test úgyis csak egy átmeneti állapot, ami nem érdemel túlzott figyelmet.
Srí Ramana Maharsi esetében tehát az a tény, hogy ő érdemlegesen nem foglalkozott a teste betegségével, többféle üzenetet is hordozhat. Az első az, hogy amennyiben ténylegesen és mélyen felismertük isteni természetünket, valóban „megengedhetjük magunknak”, hogy ne foglalkozzunk a testünkkel, bár például Chadwick őrnagy (Bhagaván legelső, komoly, brit származású követője) emlékiratai szerint, Ramana teste bizony rengeteg fájdalmat okozott gazdájának, az utolsó évben. Az alábbiakban mindennemű deszakralizálás kísérletét mellőzve, azonban megkísérlünk mégis rávilágítani arra az egyszerű tényre, hogy Bhagaván esetében is, nyilvánvalóan a betegsége nem csak üzenet volt a méltósággal viselt szenvedésében, hanem vélhetően nagyon is konkrét okai lehettek, amelyek kifejeződhettek benne. Srí Ramana Maharsi bal karján jelent meg egy daganat, élete utolsó éveiben, amit bár többször is megműtöttek, kora kiváló sebészei Indiában, de végül a fizikai test halálának legvalószínűbb okát, mégis ez a betegség képezte. Mi lehetett eme betegség pszichológiai oka, ami az általunk ismert életéből feltárható lenne?
9. Ramana Maharsi betegsége – egy lehetséges értelmezés
Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül bocsátanék közre, egy lehetséges magyarázatot, ami egyáltalán nem kisebbíti a Mester földi érdemeit, pusztán számunkra lehet segítség továbbá ösztönzés bizonyos tekintetben. Srí Ramana Maharsi életéről sok adat elérhető életrajzi könyvekben, valamint kirajzolódik a jelleme a vele folytatott, feljegyzett beszélgetésekből is. Felébredése után sokáig nem kívánt beszélni sem, a belső béke és csend, az Önvaló boldogság-természete annyira kielégítette és betöltötte őt lelkileg. Az, hogy lassan emberek kezdtek köréje gyűlni az egyrészt ennek a belső vonzerőnek a kisugárzásának volt köszönhető, másrészt annak a küldetésnek, amit be kellett töltenie. A Lélek, az Önvaló számára, hangozzék bármilyen furcsán is, de Ramana Maharsi is egy szerep volt, egy olyan megnyilvánulás amelynek célja és küldetése volt. A körülötte kialakult ásramot is az egyre szaporodó látogatók, és azon emberek igénye hívta életre, akik vonzódtak a belőle sugárzó békéhez, boldogsághoz, mivel ez mindenkit – tudatosan vagy tudattalanul is – saját igaz természetünkre emlékeztetett.
9.1. A küldetés terhe: a csendből a szolgálatba
Ramana Maharsi élete azonban egyáltalán nem volt fenékig tejfel, hiszen emberi énjét, így pszichéjét és testét is teljesen alárendelte annak a küldetésnek, hogy másokat szolgáljon. Ez a szolgálat hosszú távon megterhelte a pszichét és a testet, és élete vége felé ezen hatások egészségügyi problémák formájában is jelentkeztek. Az ízületei megbetegedtek, járni is csak sajátos módon tudott, bár a körülötte lévő gyógyítók mindent elkövettek, hogy karban tartsák a testét, különböző ajurvédikus módszerekkel. Élete utolsó éveiben láthatóan fogyatkozott életereje is, az ásram vezetősége ekkor délutáni pihenőt rendelt el Bhagaván számára, bár ő ragaszkodott hozzá, hogy ajtaja sürgős esetekben mindig nyitva legyen a látogatók előtt. Világos volt tehát Ramana attitűdje a testéhez való viszonyában, így mivel ő felismerte Önvaló természetünket, és meg is állapodott benne, a testet eszköznek tekintette. Nem volt az ellensége, de nem is foglalkozott vele túl sokat, csak annyit, amennyit szükségesnek vélt. Ez a kép mindenki számára kirajzolódhat a róla szóló könyvek olvasása közben, illetve a másokkal folytatott beszélgetéseiből, ezért itt ezt tovább nem mélyítem.
9.2. Az érintés problémája és a személyes határok
Vizsgáljuk meg akkor a fentiek ismeretében, hogy vélhetően milyen konkrét összefüggések lehettek élethelyzete és a bal karján megjelent daganat között? Fontos adalék a megértés tekintetében, hogy egyes feljegyzések szerint Ramana Maharsi nem kedvelte bizonyos emberek érintéseit, és mindennek tetejében még, mivel Indiában szent emberként tisztelték, az ásramba látogatók egy része szerette volna megérinteni őt, vallási vagy egyéb meggyőződése okán. (Jézus környezetében is hasonló jelenségeket dokumentáltak.) Sokan hittek abban, hogy betegségeikre, nyomorúságukra pusztán az is gyógyír lehet, ha egy szent ember környezetében tartózkodnak, de még hatásosabb ha megérinthetik őt, sőt, annál is hatásosabb ha maga a szent ember érinti meg őket. Ezért az évek során Ramana Maharsi, testi valójában bizonyosan sok érintést kellett elviseljen. A teremben, ahol sok-sok évig tartózkodott a látogatókat fogadva, egy pamlagon ült, és a fotók tanúságai szerint ez úgy volt berendezve, hogy bal karja felől érkezhettek a látogatók, ezért valószínűleg ezt a karját többen megérinthették, sokszor vélhetően az akarata ellenére. Az ásram vezetősége ezt a helyzetet úgy próbálta kezelni, hogy egy idő után a pamlag köré fából készült rácsokat tett, hogy Ramana és a látogatói között megfelelő távolság legyen.
Próbáljuk meg összegezni az ismert helyzetet, ami vélhetőleg Bhagaván betegségéhez vezetett. Először is természetéből fakadóan szerette a csendet, a békességet, felébredése után évekig szinte alig beszélt az emberekhez. Ehhez képest amikor ismertté vált, egyre többen keresték fel, idejének egyre nagyobb része telt azzal, hogy emberek ügyes bajos dolgait hallgatta, beszélgetett velük, vagy írt a számukra. Ez az évek során egyre nagyobb terhet rótt rá, és pszichés szempontból bizonyosan lenyomatok keletkeztek, még akkor is, ha ő a jelenben élt. Az emberi psziché ugyanis nem szűnik meg a felébredésben, még akkor sem, ha a felébredett azt állítja, hogy „elpusztult az elméje”. Az emberi pszichét ért hatások bizonyosan másként működnek, egy a test tudatot meghaladott tudat számára, de azok akkor is léteznek, ameddig a test létezik, és ebben Ramana sem lehetett kivétel. A világ a felébredett számára is megjelenik, és azt nem tudja eltávolítani, így a benne létező hatásokat sem.
9.3. A kar szimbolikája: teher, erő, akarat
Most vizsgáljuk meg, a kar minek is a szimbóluma? A kar a cselekvés, az erő, a világba való kinyúlás jelképe. A felső kar különösen a „hordozás”, „tartás” és „erő” területe. A daganatot mint túlburjánzás lelki szinten sok hagyomány úgy értelmezi, hogy a daganat valami „túlzás” vagy „elnyomott energia” megtestesülése – például elfojtott harag, túlzott teher, vagy olyan erő, amit nem tudunk egészségesen kifejezni. A felső karon való megjelenés lehet szimbolikus üzenet arról, hogy az illető túl sok terhet cipel, vagy nehezen fejezi ki az erejét, akaratát, esetleg nem tudja „nyújtani a kezét” mások felé. A haragot leszámítva ezek a lelki okok szinte mind ráilleszthetőek Ramana élethelyzetére. Feljegyzések tanúsítják, hogy maga is viccesen panaszkodott arról, hogy „rácsok mögé lett zárva”, így nem mindig azt teszi, amit akar.
Srí Ramana Maharsi esetében tehát nem szükséges más életekből származó karmikus hatások vizsgálata ahhoz, hogy megláthassuk, még az ő teste is tükrözte azokat az életében jelenlévő hatásokat, amelyeket el kellett viselnie, szerepéből fakadóan. Az ásramban nem csak pozitív benyomások, energiák voltak jelen a környezetében, hanem sokszor ezek ellenkezője, amit az emberek vittek magukkal, és mintegy Rámanára akarták helyezni azokat, saját problémáik megoldása, vagy egészségük visszanyerése érdekében. A feljegyzésekben természetesen nem beteg emberekről van szó, fizikai értelemben, de sok párbeszédből kiderül, hogy lelki értelemben igenis sok ember fordult hozzá, aki például el volt keseredve saját spirituális útjával kapcsolatban, vagy belső harcok dúltak benne stb. Olyan eset is feljegyzésre került, amikor valaki annyira indulatos volt vele szemben, hogy a végén már majdnem ki kellett vezetni a teremből.
9.4. A daganat mint túlterheltség szimbolikus manifesztációja
Bhagaván nem ragaszkodott semmihez és senkihez sem, az egó általi értelmezhetőségben, de a pszichéjét érő hatásoknak évtizedeken keresztül ki volt téve, még akkor is, ha nem valamiféle megfelelési kényszerből próbált segítségére lenni az embereknek. Ezen hatások összessége pedig egy adott ponton valószínűleg kifejeződésre jutott a fizikai testében is, és ekkor jelent meg a daganat a bal karján. Élettörténete ismeretében nagy valószínűséggel feltételezhetjük tehát, hogy az ok ott volt mindvégig, és sorsából fakadóan nem került felszámolásra, megszüntetésre. Ez végül a fizikai test súlyos megbetegedéséhez vezetett.
10. Lehetett volna másképp? – A sors és szabad cselekvés kérdése
A fenti okfejtés tekintetében feltevődik a kérdés: lehetett-e volna másképp is, lehetett volna más kimenetele is a történetnek? Nem-e karmikus determináció következménye volt a betegsége is? A válasz az, hogy a karmikus determináció létezett, ez kétségtelen, azonban emberi szempontból nézve az is nyilvánvaló, hogy a betegségének vélhetően nagyon is konkrét okai voltak, aminek itt csak töredékét igyekeztünk feltárni, mivel sok ismeretlen komponens lehet még ezen kívül is, ami közrejátszhatott benne. Ramana akarata volt az az élet, amit élt, és a vele járó mindennemű aspektus pedig kétségtelenül formálta, alakította, meghatározta azon tapasztalatokat, élményeket, amin az ő pszichéje és teste keresztülment.
Hogy lehetett-e volna másként is? Hogy meggyógyulhatott volna Ramana? Elméletileg természetesen igen, amint az is világos, hogy szentségének sem feltétele sem tartozéka nem volt az a betegség, amelyet végül el kellett viseljen. Ramana Maharsi számára a saját pszichéje és teste nem volt akkora jelentőségű, hogy nagyobb figyelmet fordítson rá, mint amit fordított életében. Ő ezt az időt is mások szolgálatára fordította, és talán ez az Ő történetének legnemesebb üzenete. Azonban ez nem ösztönözhet senkit sem arra, hogy a felébredést és a pszichés-testi egészséget egymást kizáró tényezőkként kezeljük. A felébredést Ramana Maharsi is egy fiatal, egészséges testben érte el, nem pedig egy betegségektől terheltben. Ez pedig fontos üzenet mindazoknak, akik a test egészségét nem tartják fontosnak a lelki-szellemi úton való előrehaladás, azaz az önMAGunkra ébredés folyamatában.
11. A szenvedés helye az ébredés útján
A betegségeink tehát üzenetek, nem képeznek önmagukban semmiféle érdemet az Önvaló felismerésének a tekintetében. Feltárni saját pszichénket, megismerni az abban munkálkodó ösztönvilágot, rejtett motivációkat, az egónk takaró fátylait, rétegeit, amelyek végső soron beteggé tehetnek bennünket, nem lehet mindenkinek a célja, de akik ráéreznek ezek fontosságára, azoknak mindenképpen érdemes elmélyülniük ezekben. Mert a karma akkor kerül meghaladásra, ha az ember tudatossá válik, létezése minden aspektusára. A karma a botornak kényszer, a bölcsnek pedig tanító. A felébredett számára pedig az ami: a tudat játéka psziché néven. Megismerni önMAGunkat azt is jelenti, hogy átvilágítunk mindent, ami saját létezésünk következménye, és elkezdünk egyre tudatosabbá válni arra, hogy mi a szerepünk mindebben.
A szenvedés sohasem lehet cél, hacsak nem a mazochista tudatforma megtapasztalása az életünk központi lényege. A szenvedés, a betegség mindig jelzőlámpa, ami arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy nem vagyunk EGYensúlyban a Lét teljességével, avagy elhanyagoltuk, nem tartottuk fontosnak azon pszichés-testi kiterjesztésünket, amit saját emberségünk, emberi szerepünk jelent. Azonban a szenvedés felszámolható, ha megértés által feloldásra kerülnek azon traumák, élethelyzetek, amelyek szenvedésünk okait képezik. Erre mindenkinek más és más utak és módok állnak a rendelkezésére, vágyainak, beteljesíteni óhajtott sorsfonalának függvényében.
12. A Test–Lélek–Szellem: EGY
Végezetül annyit szeretnék kiemelni, hogy annak felismerése hogy
a Test, Lélek és Szellem az Önvalóban és az ÖnvalókÉNt: EGY
– nem jelenti semmilyen egyetemes szellemi igazság tagadását, sokkal inkább kiterjesztését, a létezés mindennemű megnyilvánulására. Az Igazságot mindenkinek MAGának, MAGában és önMAGa megtapasztalása által lehet csak megismernie, vagy még pontosabban arra visszaemlékeznie. Ezért a guruk, mesterek, tanítók követése is csak átmeneti állapot lehet.
Egy idő után mindenkinek szükségesé válhat annak a felismerése, hogy a valódi guru, mester és tanító itt van, és mindig is itt volt bennünk, és a kívül megjelent guru, tanító és mester pusztán ennek a kivetülése, megnyilvánulása. Nem őket kell kövessük, másoljuk, utánozzuk, hanem saját sorsunkat kell éljük, saját isteni vágyainkat beteljesítve. Így válhat tanítássá, okulássá más mesterek betegsége is, amely segíthet rávilágítani a számunkra is azon felismerésekre, amelyek végül hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy újra EGÉSZként, EGÉSZsÉGes tudatként, lélekként és testként élhessünk, ITT és MOST, az ÖrökkéVALÓságban megnyilvánult, örökké változó létezésben is.
Kapcsolódó beszélgetés:
Powered by RedCircle
