Mottó: „A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt… »Hát bizony furcsák a fölnőttek« – gondolta útközben a kis herceg.” Antoine de Saint-Exupéry – A kis herceg
– Mester… szólt szomorúan egy ötvenes éveiben járó ember. Ez a világ a mai napig, olyan furcsa nekem. Nem szeretem a felnőtteket. Olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyek zömében teljesen feleslegesek. Persze ki vagyok én, hogy bármit hasznosnak, vagy feleslegesnek bélyegezzek. De a felnőttek, bizony nagyon-nagyon furcsák. Olyanok, mint a teknősbékák. Gyermekként még igen lágy a páncéljuk, és nagyon érzékenyek a világ dolgaival szemben. Aztán ahogy idősödnek, egyre vastagabb, egyre keményebb lesz rajtuk a kéreg, és sokan hatalmas páncélt, szinte erődítményt növesztenek. A legtöbb emberből nem is marad semmi más hátra, amikor távozik ebből az életből, mint egy hatalmas nagy páncél, amellyel önmagát védte.
A mester gondolataiba merült, majd teljesen elcsendesedett. Szeretetteljesen nézte az előtte ülő, nagyra nőtt gyermeket, akiben a Lélek a mai napig megmaradt gyermeknek, s bár már neki is megvolt a páncélja, de csak a felnőttek világa miatt vette magára mindezt. Érezte, hogy különös energiák sugárzanak belőle, melyek csak azokra az emberekre jellemzőek, akik megőrizték az érzékenységüket az élet valódi csodáira és szépségeire. Lassan megmozdult, és az emberünk felé fordulva rámosolygott:
– Szóval nem tetszenek a felnőttek? – szólt derűsen az előtte ülőhöz. Vagy csak a páncéljuk miatt mondod ezt?
– Tudom és érzem, a páncél egy szükséges rossz, amit az emberi egónk növeszt, mert félünk attól ami van és ami lehetséges. Félünk egymástól és félünk önmagunktól, félünk, hogy kiderülhet, mindaz amiért küzdöttünk egy napon semmivé lesz, és végül üres kézzel távozunk az élet eme színdarabjából. Talán a legtöbben nem is kényszerből születünk újjá, hanem pusztán csak azért, mert rádöbbenünk, hogy alig adtunk valamit másoknak, s így magunk sem gazdagodhattunk semmivel sem. Rádöbbenünk, hogy egész életünk dinamikája a dolgok megszerzésén és birtoklásán, és nem a bennünk lévő szeretet áramoltatásán alapult. Amikor újra belépünk a szív és a tudat fényességébe, mindez a legtisztább evidenciává válhat számunkra, és ilyenkor határozzuk el: igen, újraszületek, hogy immár ne olyan legyek mint a fölnőttek. Újraszületek azért, hogy igazi gyermek lehessek és gyermek maradhassak a felnőttek világában, hogy élő emlékezés és emlékeztető lehessek. Hogy az élet valódi értelme nem az, amit felnőttként hittem. Hogy gyermekként élni lehetséges, és csak ez az egyetlen út, ami által a Lélek teli tarisznyával térhet meg, minden utazása után. Kincsekkel rakodva, melyeket aztán másoknak ajándékozhat el.
A mester csak mosolygott, hagyta hogy a szavakból áradó energiák betöltsék a teret és csak lágyan lebegjenek, csak jelen legyenek. A hallgatóság még pár emberből állt, akik szintén kérdéseikkel, ügyes bajos dolgaikkal jöttek a mesterhez, de most láthatóan ők is meghökkenten, némelyek mélyen elgondolkodva ültek, a hallottak hatása alá kerülve. Ebben az érlelő csendben, halkan megszólalt a mester.
– Csak keveseknek adatik meg, hogy sohasem feledkezzenek meg, a bennük élő Gyermekről. Még kevesebbeknek, hogy érezzék: ez a Gyermek az ő valódi ÉNjük, és még ennél is kevesebben képesek úgy élni felnőttként az életet, hogy ezt az Igazságot végig úgy hordozzák a szívükben, hogy lámpások lehessenek a sötétségben, emlékeztetők azoknak, akik önMAGukról elfeledkeztek. A felejtés törvényszerű, a felnőtté válás rögös útjának egy különös feltétele. De mindannyiunkban ott szunnyad az örök, bölcs és ártatlan Gyermek, aki csak arra vár, hogy újra felfedezzük, és újra a szeretet játékává tegye az életet. A szeretet a Gyermeknek evidencia, a felnőttnek érzés, érzelem, amely sokszor a páncél alatt reked. És ha a páncél alatt reked a Szív valódi természete, vagy szétrepeszti azt, vagy elkezdi szorítani a páncél lakóját, hogy arra késztesse: gondolkodjon végre el, mivégre is való ez a „teknős élet”.
Ha a szeretet megszűnik áramlani, az életető víz, az éltető napfény bennünk reked. Ha csak magunkat öntözzük, ha csak magunkat melegítjük, előbb utóbb megfulladunk, elégünk tőle. A páncélt, a saját egónk félelmeiből építjük meg, s egy idő után ezt képzeljük a valódi házunknak, hazánknak, lakhelyünknek. Bármerre megyünk, láthatatlan módon cipeljük magunkkal, és azt gondoljuk, ez ami felnőttségünk lényege, ez az amit megvalósítottunk az életben. Holott ezt a páncélt csak a félelem, az elkülönültség, az önzés, az együttérzés hiánya hozza létre, fejleszti és tartja életben. Valójában nem más, mint annak a megtapasztalása, ami valójában nem vagyunk, de mégis ezzé válhatunk, amennyiben életről életre vándorolva, soha meg nem vizsgáljuk azt, hogy „ki vagyok én, aki életről-életre ezt a páncélt magamra növesztem?”
A páncél látszólag védelmet biztosít, de ugyanakkor megfoszt minket a valódi érzékenységtől, ami az együttérzésben áramoltatójává válhat, a mi igaz, legbelső lényegünknek: a SZERnek. Aki csak elvesz, attól óhatatlanul előbb utóbb mindent elvesznek, ha nem másként, hát a halál pillanatában szembesül azzal, hogy amit a lelkében gyűjtött, csak azt viheti magával el. Ez a létezés szent és igazságos, részrehajlástól mentes törvénye. Annak törvény csak, aki még a lényeget nem értette meg: ha mindenedet odaadod, akkor lesz minden a tiéd, amit a létezés mások által ajándékoz neked.
Lehet, hogy ez nem érkezik azonnal vissza hozzánk, és ezért is vagyunk bizonytalanok, ezért is gondoljuk butaságnak, hogy a létezésnek ez a legszentebb törvénye. Amit adsz, azt kapod vissza, és amit neked tiszta szívből adnak, add tovább, hogy mások is örvendhessenek.
Ha a szívedet ajándékozod tovább, akkor vagy a leggazdagabb ember. Mert a létezés nem hagy jutalom nélkül egyetlen igaz cselekedetet, egyetlen igaz gondolatot sem. Pusztán egyetlen egy feltétele van a fentiek működésének: mindent önzetlenül, a viszonzás vágyának teljes mellőzésével kell cselekednünk. Ezt jelenti szívből élni, gyermeknek lenni, és a szeretet fényeként ragyogni akkor is, ha a sötétség mélysége a legtöbb embernek félelmetes. Mert ha azért adunk, hogy kaphassunk, mivel vagyunk különbek egy kereskedőtől? Talán még közöttük is van nagylelkűbb, önzetlenebb, mint az az ember, aki ily módon akarja „megvásárolni” magában az Istent.
„A gyermekeknek nagyon elnézőeknek kell lenniük a fölnőttek iránt”. De szívből elnézőek csak azok lehetnek, akik szívük mélyén újra megtalálták az örök Gyermeket. A Szív és az Elme örök ártatlansága ez, üdvös boldogságnak hívják a bölcsek, én a Szeretet örök Lángjának nevezem, ami mindent életre kelt.
– Köszönöm Mester. Már értem a lényeget, és nem bánom, hogy nem sikerült felnőjek, a szó hagyományos értelmében. Már értem, miért idegen számomra az a világ, amely elszakadt a Szív fÉNyessÉGétől, és éltető Lángjától. De azt is értem, hogy ez a legtöbbünk számára elkerülhetetlen, a tapasztalás része. Az Árnyékot is meg kell tapasztalnunk, ha a Fény által rajzolt világban akar gyönyörködni a Lélek. A páncélt is magunkra kell vegyük, hogy meglássuk, mennyire fájdalmassá válhat az az elkülönültség, amely egy idő után megpróbálja elfojtani a Szívben élő örök Lángot, a SZER tüzét, amely a Lét EGYetlen, igaz gyönyörűsÉGe. Talán most már jobban meg fogom érteni a felnőtteket, és azt, hogy miért válik olyanná a világ, amilyen, amikor a létezést a páncélok határozzák meg. Mindenki legbensőbb lényege a Gyermek. De el kell fogadnom, hogy nem mindenki akar visszaemlékezni erre, a jelen életében.
– Az emlékezés: kegyelem. A felejtés: a tudat törvényszerűsége. Ami mindkettőt meghaladja, AZ VAGY TE. Az örök Gyermek, a Lét és a Tudat, a Lélek és a Szellem örök Boldogsága, Üdvössége. Szeretet, mely soha el nem apad, szeretet mely a Lét örök boldogságának magasztos, ártatlan, önzetlen, gyermeki kifejeződése. „A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt…” Mert „a felnőtt” nem más, mint az a Gyermek, aki elfeledte, ki is ő valójában. S a Gyermek AZ, aki erre örökké emlékezik, a Szív legmélyében.
Beszélgetés az írás lényegéről:
Powered by RedCircle
