1. Bevezetés – Bűnvallás és félelemvallás
Jelen világunkban az Emberi Lények többsége az etika és a morál mércéi alapján ítélik meg egymást. Az, hogy egy fennálló társadalmi rendnek, rendszernek vannak írott és íratlan törvényei teljesen természetes abban a korszakban, amikor az EGYsÉG pusztán idea, spirituális, metafizikai ideál a legtöbbünk számára, nem pedig élő, Szívbéli tapasztalat és létállapot. Azon társadalmak, amelyekben nem a Szív „törvénye”, azaz a SZER+rend a meghatározó viszonyulás az emberek között, szükségszerűen egyre bonyolultabb és bonyolultabb törvénykezésekkel REND+szerekkel próbálják szabályozni a mindennapi életet. Ez a világinak nevezett társadalmak szintjén természetes következménye a Szívről való elfeledkezésnek, azaz az isteni amnézia előrehaladott állapotának globális szinten. De nézzük meg, hogy a vallás szintjén mit is jelent az etika és a morál, a bűn és a félelem, és mennyiben több ez egyáltalán, mint a világ törvénykönyveibe foglalt szabályok, rendeletek, törvények összessége?
A fenti kérdés azért esszenciális, mert látni fogjuk, hogy például a kereszténység jelenlegi formái mind abból a páli alapelvből indítanak, hogy „mindenki bűnös, ezért mindenkinek megváltásra van szüksége.” Ebben a teológiai alaptézisben egyszerre válik abszolút mércévé a bűn és a félelem, mert a páli teológia szerint az üdvösség kondicionált, közvetítőhöz és hithez kötött, továbbá semmi garancia sincs arra nézve, hogy eme kategóriák teljesíthetőek, és az adott egyén tényleg „elég jó lesz-e Isten számára az üdvösséghez?” Adott tehát a léthelyzet: egyik oldalon ott áll a világ bonyolult törvénykezése, amely lényegét tekintve ugyanúgy büntet és szabályoz mindent, mint a vallási kódexek, így a tudat a bűn és a bűnhődés elve mentén válik kondicionálttá. Ez azért problémás, mert fel sem vetődhet ebben a kontextusban az, hogy megértsük: miért ne tegyünk olyat felebarátainkkal, amit mi sem szeretnénk, hogy felebarátaink velünk tegyenek? A világi törvénykezés tehát negativista megközelítést alkalmaz, először meghatározza a bűn, a bűnök fogalmát törvények formájában, majd az ezen törvények áthágása esetén kiszabható bűnhődés mértékét, büntetések formájában. De akkor a vallás mivel több ezen világi szemléletnél?
2. Világi törvény és vallási törvény párhuzama
Alapjában véve és kritikusan vizsgálva az összefüggéseket, kijelenthetjük, hogy lényegét tekintve semmiben sem különbözik a vallás etikai bűn-bűnhődés sémája a világ törvények bűn-büntetés sémájától. A vallás azonban valamiben mégis mélyebbre megy, a félelemkeltés tekintetében. Ez pedig a bűnhődés kárhozattal való összekötése, azaz a bűnhődés perspektívájának az időtlenségbe való áthelyezése, ami az „engedelmetlenség” következménye. Ilyetén módon Isten kegyetlenebb entitássá válik egy hívő számára, mint a világi törvénykönyvek összessége, mert a világi törvények szerint minden büntetés időleges, és a test fennállásához kötött. A vallásos szemlélet nem éri be ennyivel, és a bűnhődést – a keresztény értelmezés szerint – kiterjeszti az időtlenségbe, így létrehozva az örök kárhozat, örök szenvedés rémképét, és beleültetve azt a hívek lelkébe. A bűnvallás így válik bűn vallássá, azaz a bűn vallásává, ami a lélek számára nem a belső megismerést, a Szív „törvényének” azaz a SZER RENDjének a megismerését teszi az első helyre, hanem egy, a mindenkori tekintélyek által meghatározott etikának és morálnak való vak engedelmességet, gondolkodás nélküli alávetettséget.
Jelen írás nem azért született, hogy a világ törvénykezését górcső alá vegye, hanem hogy világossá tegye: a jelenkor vallásossága alapjában véve nem nyújt többet a bűn-bűnhődés, üdvösség-kárhozat tekintetében a jelenleg érvényben lévő világi törvények rendszerénél. A világi törvénykezés a hatalmat szolgálja, és ez az egó szintjén teljesen érthető is, még ha nem is a legmagasabb rendű formája a létezésnek. Azonban a vallás a maga moralizmusa mentén nem hogy nem távolodik el ettől, hanem sajnálatos módon még mélyebbre viszi az emberi lelket a félelemben és a permanens kárhozattól való rettegésben. A keresztény felfogás ahelyett, hogy Istent egy önkényúr szerepébe kényszeríti, inkább arra kellene törekednie, hogy megértesse az emberrel a kozmikus rendet. Ez a hatás-visszahatás időben létrejövő és időben kiegyenlítődő elve (sors, karma). Sajnálatos módon ezt a kozmikus, és igazságos törvényszerűséget egy külső autoritásnak való alávetettségben találja meg. A vallás így válik a világi törvények és törvénykezés láthatatlan meghosszabbításává, és távolítja el az embert még jobban attól a belső Lényegtől, ami bele VAN írva, minden létező Szívébe.
3. A páli teológia logikai bukfence
Semmiféle etika és morál által nem lehet megvásárolni az Isten Országát, és bejutni a Mennyek Országába. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Szív hangjára figyelni, a Szív sugallatait követni, a Szívben megismerhető JÓ (ATYA) által élni és cselekedni felesleges, és értelmetlen lenne. Ezen a ponton ugyanis megragadhatjuk a keresztény dogmatikák legnagyobb logikai buktatóját. Egy felől a páli teológia fennhangon hirdeti, hogy csak a kegyelem által lehet üdvözülni, és nem lényegesek a tettek, mert tettek által senki sem juthat üdvösségre, azonban mindez szöges ellentétben áll Jézus ama iránymutatásával, amely szerint az ember – megismerve saját, igazi belső Énjét, azaz a Szívbe lakó Atyát – igenis cselekedni hivatott, a Szív sugallatai szerint, tehát nem süllyedhet valamiféle passzív szerepbe, egy külső isten „kegyelmére” hagyatkozva. A logikai bukfenc abban van, hogy látszólag Pál is azt mondja, mint Jézus, hogy az üdvösség nem megvehető puszta cselekedetekkel – ami igaz is – azonban Pál ezt egy külső autoritásnak való megfelelés lehetetlensége szempontjából nyilvánítja ki, míg Jézus eleve elveti azt a gondolatot, hogy az embernek egy külső Istennek kellene megfelelnie, akinek kedvében járva, valamiféle érdekből fakadó „jót cselekvéssel” lehetne eljutni abba a tudatállapotba, amit ő Mennyek Országának nevezett.
4. A tettek és a Szív viszonya
Még érthetőbben megvilágítva a különbséget, Jézus nem állította azt, hogy az ember puszta cselekedetekkel eljuthat a belső önmegismeréshez, a Szív-tudatossághoz, de nem is tagadta a tettek fontosságát, olyan értelemben, hogyha valaki törekedni akar az önmegismerésre, nem szabad passzívvá váljon, és ölbe tett kézzel várja, hogy mindennemű megismerés, elmélyülés, cselekvés által egyszer csak, egy külső Isten „kegyelméből” eljuthat az önMAGismeréshez, azaz az üdvös-boldogsághoz. Jézus a tettekkel kapcsolatban inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy az, aki megismeri valódi önMAGát, az amennyiben ténylegesen EGGYé vált az ATYÁval, úgy már nem ő fog cselekedni, hanem immár azt fogja tenni, „amit a Mi Atyánktól lát”*. Ez a „nem én vagyok a cselekvő” tudatossága azonban nem azonos a páli üdvösségtannal, amelyben a belső önmegismerés egyáltalán nincs jelen, helyette azonban jelen van egy olyan, külső függősségi rendszer, bűn-áldozat-Közvetítő-Megváltó-megváltás logikai tengely, ami az üdvösség tekintetében passzivitásra ítéli az embert. (Ezt „plagizálta” Pál az » élek én, de már nem én élek, hanem a Krisztus él bennem « gondolatában, csakhogy nyilvánvaló, hogy a páli Krisztus-kép nem egyezik Jézus legbenső, krisztusi lényegével.)
A páli kegyelemtan tehát köszönő viszonyban sincs, annak belső lényegét tekintve Jézus Krisztus örömhírével. Azért, mert Pál egy külső entitástól teszi függővé a lelket, míg Jézus Krisztus a saját, belső tapasztalatát osztja meg örömhírként az emberrel, ami arról szól, hogy ha az ember megismeri az ő valódi belső önMAGát, akkor megtalálja önMAGában az Atyát, és ez az Atya nem a felhők felett lakó önkényúr, hanem az emberi lény legbensőbb, legigazabb, legVALÓságosabb Lényege. Az ember valójában sosincs elválasztva az Atyától, azaz az Önvalótól, pusztán a tudatlanság következtében éli át úgy a létezést, hogy mind embertársaitól, mind a létezőktől, mind Istentől, azaz az Önvalótól el van különülve. A jézusi tanítás legbensőbb MAGva tehát ennek az elkülönültségnek a felszámolását célozza meg, nem pedig egy külső Isten törvénykönyvének való vak, megalázkodó, szolgalelkű alávetettségről szól. Jézus az Élet szentségét mindig a törvények világa felé helyezte, ugyanakkor nem buzdította az embereket a törvény világa elleni lázadásra sem, hanem a Szív szavának a meghallására, és a Szív sugallatai szerint való cselekvésre. Az már egy járulékos kérdés, hogy aki a Szív sugallatai szerint él, az automatikusan szembekerülhet mind a világ mind a vallás törvényeivel, amennyiben ezen törvények nem csak hogy nem szolgálják az Életet, de egyenesen szembe mennek annak áramlásával, annak szentségével.
5. A bűnvallás félreértelmezése
A kezdeti keresztény közösségekben a bűnök megvallása azért vált központi problémává, mert a páli gondolkodás teljességgel az etikai-morális bázisra helyezte a hangsúlyt, megteremtve az alapot a spirituális uralom gyakorlásához. Jézus sohasem buzdított tömeges, nyilvános „bűnvallásra”, mert Ő azt tanította, hogy a Belső Szoba rejtekébe vonulva szükséges megvizsgálnunk lelkünket, érzéseinket és cselekedeteinket. A megbocsátást és a bocsánatkérést ezért mindezek következményének tekintette, vagyis aki legbelül belátja, hogy tévedett, az először is önmagának kell megbocsásson, majd pedig amennyiben lehetséges, eme belső feloldozás után rendezze dolgait embertársaival is. Ez a páli felfogásban teljesen fordítva van, nem a Lélek által van az ember átvilágítva, hanem a törvény betűje által, a lelki kényszer, a kárhozat félelem által van eme „bűnvallás” vezérelve.
Ezért a páli alapokon nyugvó keresztény szemlélet a bűnvallást a bűn vallásává dagasztotta, egy olyan szemléletté, amelyben aki él és mozog, az bűnös, hisz lehetetlen, hogy valaki minden törvényt betű szerint ismerjen, így ennek megfelelhessen. Ez a törvénykező-ítélkező szemlélet olyan sajátságos szemellenzőt tesz az emberre, amely a Szívnek nem enged valódi mozgásteret, a megfelelés és a félelem kényszerében. A Szív ugyanis nincs alávetve semmilyen törvények sem, mert a Szív maga a „törvény” feletti SZER+REND, azaz a szeretet egyetlen igaz rendje, amely mindig és minden körülmények között tudja, hogyan kell cselekedjen.
6. Vallás és világ közös gyökere
Hogy miért is jár kéz a kézben a mai napig a világ törvénykezése és a vallás ítélkező, törvénykező istene? A fentiekből – az arra érzékeny tudatoknak – bizonyára nem szorul több magyarázatra mindez. Mind a világ mind a vallás „ura” ugyanis a Tudatlanság Fejedelme, azaz az emberi-egó én, a hamis én, amely az elszigeteltség, a félelem, az egymás feletti hatalmaskodás és uralom fenntartója. A bűn és annak definíciói a világ szabályozásában azon „szükséges rosszat” képviselik, amit a vallás átvitt Istenre, így beszennyezve AZt az egó hamis képzeteivel. Jézus Krisztus pontosan ezt a hamis, szenteskedő, moralizáló istenképet írta felül saját belső megtapasztalása által, és hirdette azt a felszabadító igazságot az embereknek, hogy Isten számára nem a törvények betartása a mérce, hanem a Szív tisztasága.
7. Egyetlen valódi törvény: a SZER+REND
Egyetlen abszolútnak nevezhető „törvény” létezik csak a megnyilvánult világ alapjaként, és ez a Szív, a SZERETET, a SZER+REND „törvénye”. Hogy azt cselekedjük a másikkal, amit szeretnénk, hogy velünk is cselekedjenek DE ÚGY, hogy sohasem tegyünk olyat, amit a másik nem szeretne, hogy vele tegyenek, azaz ne cselekedjünk mások szabad akaratát semmibe véve.
A Szeretetben valójában nincs semmilyen törvény, helyette a VALÓ ismerete, és a VALÓval, az Önvalóval való EGYsÉG VAN, és ebben az ATYÁVAL való EGYsÉGben a cselekvés, az emberi létezés immár nem a bűn és a bűnhődés, a félelem és a kiszolgáltatottság, az alárendeltség határozza meg, hanem az a szüntelen, belső tapasztalás, ami túl mutat a szavakon, a fogalmakon, és amely VALÓság csakis minden ember saját, legbenső átéléseként tárulhat fel: a Szív Csendjében.
8. Zárszó – A Szív Csendje
A vallási rendszer a bűn, a félelem és a külső megfelelés kötelékében tartja az embert. Jézus tanítása azonban a Szív Csendjébe vezet, ahol nincsenek törvények, csak a szeretet szüntelen tapasztalása, az Atyával való EGYsÉGben.
„A SZERetetben nincs FÉL-elem. A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” (1 Jn. 4, 18-19.)
Powered by RedCircle
