Kérdező: Olyan vallásban nőttem fel, amelyben folyton arról beszéltek, hogy Isten jó, szeret és kegyelmes, miközben a másik serpenyőben ott csücsült az állandó kárhozattal való burkolt, vagy nyílt fenyegetőzés réme. Ezt a két végletet próbálta egybeboronálni a teológia, de már ott elbukott az egész, hogy amikor szétnéztem a világban, a valóság nem támogatta ezt a kizárólag csak jó, szerető és kegyelmes isten-képet. Erőszak, kegyetlenség, vér, harc, háborúk és az ember embernek farkasa szellemiség szinte mindenütt uralta, vagy uralni igyekezte az emberi létezést. Egy háborúban árván maradt gyermeknek, vagy a szülők bárminemű elvesztését elszenvedő fiatalnak nem túlságosan vigasztaló, eme igen furcsa módon kifejeződő „isteni szeretet”. Természetesen a vallás(ok) rendelkezik a maga magyarázataival, de állandóan az volt az érzésem amikor ezeket hallgattam, mintha egy szeszélyes, sokszor minden együttérzéstől mentes önkényurat kellene a papoknak, teológusoknak, „vallásipari szakembereknek” fehérre mosniuk, hogy az hiteles maradhasson az emberek szemében.
Behatóan ismerem azon teológiai nézeteket, melyek Isten kegyelmességét fejtegetik, ám egy olyan világban, amely telve van kegyetlenséggel. Ráadásul mindezt az embernek tulajdonítják, mintegy áthárítva a látszólag „elbaltázott teremtmény” félresikerült hajlandóságait a Teremtőről a teremtményre. Ezért számomra elfogadhatatlan ez az önellentmondásoktól hemzsegő vallásosság, ugyanakkor Isten léte továbbra is foglalkoztatja az elmémet, mert legbelül az a határozott megérzésem, hogy a létezésnek kell legyen egy forrása, egy abszolút középpontja, amiből minden kiindul és amiben minden létezhet, de erről nem gondolom azt, hogy hasonlatos a vallások és bizonyos spirituális utak által hirdetett istenekkel, istenképekkel, legfeljebb bizonyos pontokon egyezhet azokkal. Arra jutottam, hogy félreteszem mindazt, amivel eddig találkozhattam, és magam vizsgálok meg mindent. Nem érdekelnek az írások, a Biblia, a teológia és annak magyarázatai, az ezoterikus fejtegetések és a metafizika sem abban a tekintetben, hogy bármit abszolút kinyilatkoztatásként elfogadjak, pusztán csak azért, mert tekintélyként hivatkoznak minderre egyesek, akiket mások tekintélyeknek tartanak, maguk fölé emelve tisztelnek.
Azért vagyok itt, mert azt hallottam rólad, hogy te nem akarsz meggyőzni senkit sem arról, amiként látod a dolgokat, és teljesen nyíltan szoktál beszélni minden engem érdeklő problémáról a hozzád forduló keresőkkel. Fel is tenném neked azt a kérdést, hogy miként látod ezt az Istenes problémát, mi a te meglátásod erről az önellentmondásoktól terhelt, szerintem tarthatatlan istenképről, amit például a kereszténység ezernyi ágazata próbál az emberek nyakába tukmálni, de végeredményben csak azt tapasztalom, hogy egyfajta indoktrinációt hajtanak végre, beültetve egy félelmet keltő alakot az emberek elméjébe és szívébe, amely által irányítani tudják az embereket. Milyen ordító önellentmondás az is, hogy Jézus állítólag azt mondotta, hogy „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket”, míg ezzel szemben a kereszténység egyáltalán nem a szabadságról szól, sőt ennek ellenkezőjét tapasztalom minden értelemben. Mintha csak nem is akarnának foglalkozni a szabadság kérdésével, ami nem is csoda, mert a kárhozat bármilyen aspektusával való riogatás, fenyegetőzés amivel hatalmat lehet nyerni az emberi lelkek felett mindig a félelemre alapozódik, azt erősíti, és ez nemigen hozható egybe a szabadsággal, a lelki és szellemi értelemben elérendő megszabadulással. Szóval miként látod ezt a bonyolult, ám gyökerét tekintve – szerintem – egyszerű kérdéskört?
MaGuru: Isten számomra halott, én pedig nem vagyok egy halott Isten védőügyvédje.
Kérdező: Jól hallom amit mondasz? Egy véleményen vagy Nietzschével? (Derűs, felszabadult nevetés a szobában jelenlévő hallgatók között.)
MaGuru: Remekül működnek az érzékszerveid, amint tapasztalom. Ez azonban nem egy filozófiai nézet, mert nem vagyok Nietzsche tolmácsolója, sem ügyvédje. A kereszténység papjai, teológusai, apologétái és megmondóemberei egy olyan, Istennek tulajdonított „tudati objektum” védőügyvédei, mely nem véletlenül szorul állandó magyarázatra, állandó kiigazításra, állandó védelemre a kettősség világába feledkezett emberi tudatosságon belül, minden szabadon gondolkodni képes emberi lény őszinte kérdéseivel szemben. Mi közöm lenne nekem mindehhez?
Kérdező: De hisz arról teszel tanúságot, hogy „Mind-ÉN-KI VAGYOK”, így hát közöd kell legyen mindenhez. (MaGuru elmosolyodik, és halkan nevet ezeken.)
MaGuru: Ez így igaz, de emberként immár nem ragaszkodom semmiféle képzethez, nézethez sem ami az elmémben megjelenik, és az általad említett dolgok sem képeznek ez alól kivételt. Miért kellene hát a vallások istenképeit értékelnem, elutasítanom azt avagy megvédenem, amikor ezek nem mások, mintsem a relatív, részszerű tudati valóságon belüli képzetek, tükröződések, rátekintések arra az ideára, amit az emberek Istennek neveznek? Az emberi gondolkodás egyik legérdekesebb szellemi értelemben vett csapdája az, hogy úgy használunk fogalmakat, elképzeléseket az egymással folytatott kommunikációnkban, hogy azt képzeljük mindeközben, hogy az ami a mi elménkben van, azt a másik is evidenciaként látja, ám ha mégsem, akkor is – többnyire anélkül, hogy megegyeznénk a fogalmak, szimbólumok belső tartalmait illetőleg – megpróbáljuk meggyőzni a másik felet, saját nézeteink helyességét illetőleg.
A vallásos, dogmatikus megközelítés sajátossága – ami akár a tudományos berkekben is uralkodóvá válhat – az, hogy „ex cathedra” tesz kinyilatkoztatásokat, melyek nem képezhetik vita, vizsgálódás tárgyát. A vallásnak dogmái vannak, kinyilatkoztatásokként kezelve, a tudományon belül pedig ott vannak az axiómák, ám ez utóbbiak – a tudomány egyes valóban nyitott elméjű művelőinek becsületére legyen mondva – azét nincsenek kőbe vésve, mert időnként felülvizsgálatra kerülhetnek, sőt el is bukhatnak. A vallásos, dogmatikus szemlélet tehát nem csak a vallások sajátossága, hanem leginkább az emberi gondolkodás egyik csapdájaként tekinthető, ahol egy dogma olyan mértékben válik uralkodóvá egy gondolati rendszerben, (teológia, tudomány, világnézetek, hitrendszerek stb.) hogy az teljes mértékben meghatározza az érzékelést, a gondolkodást, az érzelemvilágunkat így azt a világlátványt is, amiben az emberi elme kondicionálva van mindezek által. Még egyszerűbben szólva, minden ember vallásosnak tekinthető ebben az értelemben, kivéve azon tudatokat, akik önMAGukra ébredhettek, és megláthatták eme sajátosságait az emberi tudatosságnak, és azon belül az emberi gondolkodásnak.
A hit még annak az embernek a létezéséből is kivonhatatlan tényező, aki azt állítja önmagáról, hogy „én nem hiszek semmiben sem”. Mindenkinek van egy tudatos, vagy rejtett hitvilága, ami szellemi motivációt jelent és cselekvő irányultságot. Az elme szintjén a tagadás által senki sem szabadulhat meg ettől, csak az eme szellemi mechanizmusok működésének a vizsgálata során létrejövő tudatosodásban. A tapasztalás és a hit szorosan egybefonódik, és ezért van az, hogy egyik a másikat határozza meg, illetve irányítja. Például egy tudós arra a következtetésre jut, bizonyos vizsgálatok és az őt megelőző kutatók következtetései alapján, hogy léteznie kell valamiféle szubatomi részecskéknek, amit eddig senki sem tudott „meglátni”, bizonyítani, hogy léteznek. Még nem tudja leírni képletekkel, legkevésbé sem tudja azt érzékelhetővé tenni direkt módon semmilyen kísérletében sem, mégis minden jel arra mutat az elméjében, hogy ennek a „valaminek” léteznie kell. Természetesen mondhatjuk azt, hogy ez színtiszta racionalitás, hisz az ő tudatosságában, az elméjében úgy vannak összerendeződve bizonyos tapasztalati tények, bizonyítékok, elméletek és feltételezések, hogy azok ebbe az irányba mutatnak. Ám tudományos szempontból az ami feltételezés, sejtés, megérzés, ráérzés, még ha racionális alappal rendelkezik is, mindaddig csak feltételes, ameddig bizonyos tudományos módszertanok, keretrendszerek között, bizonyítást nem nyer.
Tehát kivonható-e a hit, a bizalom, az intuíció egy tudós kutatómunkájából, vagy a racionalitás önmagában megmagyaráz-e mindent? Kivonható-e a hit, még akkor is, ha vannak racionális alapjai annak, amiről szilárdan hiszi, hogy „ott kell lennie”, azaz felfedezhető, meglátható, leírható valami a létezésben, amit tudományos kutatómunkája során keres, és amire valójában logikai intuíció által, következtetések és sejtések mentén ráérzett, majd később rá is talált? Belátható, hogy a ráció önmagában nem elegendő, mert a ráció mögött kell legyen valamiféle motiváció és irányultság, ami a rációt, azaz magyarul az értelmet a cél elérésének az érdekében mozgatni, irányítani, tudatosan használni fogja. Az ember nem egyszerűsíthető le a racionalitás vagy irracionalitás szintjére, sőt ha jobban és figyelmesebben megvizsgáljuk magát az emberi tudatosságot, akkor megláthatjuk, hogy az ember egyáltalán nem racionális vagy irracionális lény, hanem elsősorban intuitív, és vágyai által motivált és meghatározott élőlény, aki arra használja a rációt, az értelmet és a racionalitást is, (például akár a tudományt, a technikát, a művészeteket stb.) hogy céljait elérhesse, vágyait beteljesíthesse. Ezek azért lényegi kérdések, mert ha megismerjük az emberi tudatosság gyökerében található alapvető sajátosságokat, akkor megérthetjük és átláthatjuk például az emberi létezés ösztön-, vágy- és hit-orientáltságát, ami az emberi ösztön- és vágyvilág által közös és egyedi szinten is egyszerre meghatározott.
Kérdező: Elgondolkodtató gondolatvezetés ez, és úgy érzem, hogy sokkal nagyobb figyelmet érdemelne ez a témakör, mint amit eddig szenteltem neki. Ha jól értelmezem, akkor lényegét tekintve azt állítod, hogy az ember egy ösztönlény, aki az értelmet alárendeli vágyai beteljesítésének, és olyan hogy „racionális ember” nem is létezik, mert még a legracionálisabb, legintelligensebbnek mondható lény is ösztönszinten saját vágyai által meghatározott?
MaGuru: Igen, ebből a nézőpontból tekintve minden ember „vallásos” aki a saját ösztön- és vágyvilága által vezérelt, akár „megvallja hitét”, akár nem, akár tudatos arról, hogy ösztön- és vágyvilága milyen konkrét motivációban, azaz hitben fejeződik ki, akár nem. A hitnek mindig kell legyen valamiféle tárgya, és hittárgyakkal minden ember rendelkezik, akit ösztönök és vágyak vezérelnek. Ezért csak az az emberi lény tekinthető mindennemű vallástól mentesnek, aki – nem csak átlátta mindezt, de – meghalt saját ösztön- és vágyvilágának, ezáltal valóban szabaddá lett. A buddhák, a krisztusok, a maharisik, a bölcsek felette állnak mindennemű vallásos attitűdnek, őket nem az ösztönszerű hitük mozgatja, hanem az a végtelen értelem és SZER, amely a személyes értelem és létezés alapja is egyben, ám létezésüket már nem egyfajta öntudatlan, ösztönszerű individuális vágy-beteljesítés határozza meg, hanem az EGÉSZ szolgálata, az EG-ÉSZszel való együttlétezés határtalan tudatosságának belső békéje, boldogsága és fÉNyessÉGe. Ők nem elfojtották vágyaikat, hanem vágyaik vezették őket annak felismerésére, hogy a vágyak világa végtelen, ezért a vágyak csak egy véges világban beteljesíthetőek, és nem létezhet annyi testet öltés, ami által a lélek a vágyak beteljesítésének a végére juthatna, emberi értelemben szemlélve. Aki számára világossá válik a vágyaknak az emberi létezést meghatározó, alapvető motivációt jelentő szerepe, az ráláthat arra, hogy a vágyak nem a „jó” vagy a „rossz” kérdéskörébe tartoznak, ezért például a valláson belül az emberi vágy- és ösztönvilág a maga pártatlanságában nem ismerhető meg, így nem is haladható meg, pusztán annak elfojtására tehetőek lépések, de a belső megértést nélkülözve.
Amikor tehát Isten, vagy bizonyos isten-képzetek nevében, valamiféle „abszolút erkölcsi törvényekre” hivatkozva az embereket arra ösztönzik (többnyire félelemkeltéssel) hogy az emberi ösztönvilágot „bűnösnek, romlottnak, utálatosnak, nem Istentől származónak vagy egyenesen sátáninak” bélyegezzék, akkor a legbelső, többnyire tudattalan ösztön és motivációvilágunk (természet) feltárása, megismerése és megértése helyett, annak félelem-alapú elfojtására ösztönöznek bennünket, többnyire olyan embertársaink, akik maguk is hasonlóképpen a félelem által vannak indoktrinálva, meghatározva saját létezésükben. Felteszem tehát a kérdést, hogy milyen abszolút érvényességgel rendelkezhet azon istenképek tömege, amelyek az önmagunk emberi természete felőli tudatlanságban, utálkozásban, megvetésben, elutasításban és kirekesztésben kondicionáltak? Hogyan haladható meg bármi is, annak megértése nélkül, az elme szintjén? Nem ignoranciáról beszélek, hanem meghaladásról, tehát annak megértése által bekövetkező szellemi fel- és megszabadulásról.
Kérdező: Magam is sokat gondolkodtam ezeken, és még a saját gondolataim is eretneknek tartottam, de végső soron arra jutottam, hogy az elfojtása valaminek, ami nélkülözi annak vizsgálatát, feltárását és megértését, az pszichológiai rátekintésben maga a tudattalanba történő száműzés, elfojtás (frusztrációk) ami akár egy összepréselt rugó, előbb utóbb a legváratlanabb pillanatban hatalmas erőket felszabadítva, arcul csapja az embert. Bizonyos vallások istenképe nélkülözi az emberi természet ítélkezés nélküli vizsgálatát, a keresztény doktrína például abból a dogmából indul ki, hogy az ember bűnös, megváltásra van szüksége, és most az eredendő bűnről szóló teológiai okfejtések végtelen tárházát ne is kezdjük kielemezni, mert egy élet is kevés lenne mindezek végigvitelére. Azonban tény és való, hogy ezek szerint az emberi faj nem indul nyerő pozícióból. Az alapvető probléma, amivel magam is megküzdöttem az az, hogy ha Isten mindenható, szent, mindennemű „bűn és ösztönszerűség” mentes, akkor honnan, miből / kiből és miért van az emberben az az ösztön- és vágyvilág, ami az alapvető motivációt képezi mindőnkben?
Nem-e súlyos önellentmondás, hogy Isten a tökéletesség, ám teremtménye az ember elbukott, és hajlik a bűnre inkább, mintsem a tökéletességre. De az ilyen jellegű „tökéletlenség” bűnnek való beállítása, bélyegzése is már eleve egy teológiai csavar, ami csak még inkább belevisz minket abba a nézőpontba, hogy az emberi létezés önmagában egy olyan állapot, amitől jobb minél hamarabb megszabadulni. Persze itt jön képbe a „szabad akarat”, ami megint egy teológiai kreatúra, mert ezzel még nagyobb terhet rakunk az emberre, mondván, hogy Isten tökéletes, akinek semmi köze a te vágy- és ösztönvilágodhoz, ami egyenlő a romlott emberi természettel és bűnnel, hanem mindez a „szabad akarat” következménye. Így elegáns módon levesszük a terhet Istenről, és rádobjuk azt az emberre. A vallás pedig felkínálja a „megváltást”, amivel helyrehozhatjuk ezt a malőrt, az eredendő bűn világából kikászálódhatunk és átjuthatunk Isten világába, de kizárólag csak azon úton és módon, amit a vallás határoz meg, hiszen ezeken kívül valódi, Isten számára „érvényes” üdvösség nem létezhet. Eme abszurditást még csak fokozza, hogy többnyire minden vallás a saját útját tartja az egyedül valóan helyesnek, üdvözítőnek, ezért a sok végeláthatatlan teológiai vita és ellentét akár a vallásokon belül, akár azok között is.
Ezt itt most nem ragoznám tovább, mert már így is sok szót pazaroltam eme jelenségre. A lényeg az, hogy olyasvalamiért kell bűnösnek érezzük magunkat – a vallási megközelítésekben – ami végül is Isten által van, belőle származik, és ez nem más, mint az emberi ösztön- és vágyvilág, ami a legalapvetőbb motivációk tárháza, az emberi lényben, az emberi létezésben. Ezért tarthatatlan számomra az az istenkép, amit a kereszténység hirdet, hogy Isten szeret, de ha nem úgy élsz, amint azt az isten-magyarázók kinyilatkoztatták Isten nevében, akkor könnyűszerrel a Pokolban végzed, dacára a mindent megbocsátó, megváltó isteni szeretetnek. Teljes mértékben együttérzek azon ateista testvéreimmel – bár magamat nem tartom ateistának – akik nem kérnek semmilyen formában sem ebből az Istenből, de leginkább ebből az istenképből, és azon vallásokból, akik ezeket az emberekre akarják sózni, megváltás néven.
MaGuru: Mindez amit mondasz az elme szintjén meglátható valóság, és az értelem fénye által világossá válhat, hogy a vallások istenképe nem abszolút, pusztán a kettősségek világának a része. Mindennemű istenkép pusztán az emberi tudatosságban tükröződő idea, a Megragadhatatlan VALÓnkról. Az istenképek védelme azoknak fontos és nélkülözhetetlen, akik elfogadták azokat, és a végsőkig ki akarnak tartani azok abszolútnak hitt volta mellett, ami tudatosságuk meghatározó színtere. Ezért nem vagyok illetékes az embertársaim Isten-ügyeiben. Aki azért jön hozzám, hogy neki Istenről beszéljek, vagy hogy nálam Istenről tudakozódjon, azt remélve, hogy majd megmondom neki a végső igazságot Istent illetőleg, annak csalódottan kell távoznia innen. Nem vagyok Isten védőügyvédje és nem is lehetek, mert akkor ismernem kellene minden ember Istenét, amit ő az elméjében Istenként éltet, és mi értelme lenne harcolnom vagy védenem eme Istent?
Kérdező: De akkor tulajdonképpen ki és mi is Isten, és mi a szerepe a vallásoknak ebben a létezésben? Létezik-e valójában abszolút értelemben Isten és megismerhető-e?
MaGuru: Erről Isten(ede)t kérdezd, én nem vagyok illetékes ebben.
Kérdező: De te nem Róla teszel bizonyságot az embereknek? Az ÉN-VALÓ, az Abszolútum, amivel azt állítod, hogy mindenki EGY, nem-e Isten? Nem-e kellene tehát ismernem Istent ehhez?
MaGuru: Nem. Pont ellenkezőleg, mindehhez el kell feledkezned mindarról, amit Istennek KÉPzelsz. Meg kell halnod mindennemű istenKÉPnek és istenképzetnek ami a tudatodban és az elmédben megjelenhet. Akkor fogsz választ kapni a kérdéseidre, ha kész vagy megválni mindennemű Istenről, istenekről szóló kinyilatkoztatásoktól és magyarázatoktól. Fogalmakkal nem juthatunk el a Fogalmakon Túlihoz. KÉPekkel nem juthatunk el a KÉPzelet Forrásához. Istenről való KÉPzelgéssel nem juthatunk el a minden LÉT alapját képező VALÓhoz önMAGunkban, csak újabb KÉPzetekhez, elképzelésekhez. Ha tükörbe pillantva azt akarod tudni, ki az akit a tükörben látsz, akkor szükséges-e másoktól kérdezősködj erről? Vagy elegendő, ha felismered, hogy TE MAGod VAGY AZ, A KI által minden tükörkép a tükörben megjelenhet, és szemlélhetővé válik a te tudatodban és elmédben? Meg kell-e másoktól kérdezd azt, hogy „létezem-e?”
KI VAGYOK ÉN? KI VAGYOK ÉN, akinek mindennemű KÉPzet, ismeret és érzet is megjelenik amit Istennek nevezek? Tedd fel MAGadnak a kérdést, de hagyd figyelmen kívül mindazon válaszokat, melyeket az elméd szolgáltathat a számodra. Az önkutatás lényege nem az, hogy az elmével igyekszünk megragadni újabb képzeteket, s azokat abszolút, végső valóságoknak tekintve, megelégszünk a tudatosságban mindezzel. A „KI VAGYOK ÉN” kérdésére az egyedüli helyes válasz, a Csendben tárulkozik fel, amikor is LélekkÉNt „megláthatjuk”, hogy a világ, a valóság így Isten is abból az abszolút Középpontból fakad, amiből az ÉN is felemelkedik, és minden amit ilyen módon tapasztalhatunk – beleértve az egyéni, individuális létélményt, az elkülönültség személyes érzését is – ez által az ÉN által létezhet.
AZ ÉN Forrása, az ÉN-VALÓ azonban mindörökké láthatatlan, rejtett marad a tudatosságban és az elme világában. Ez az Abszolút közÉP-PONT, MAGad a LÉT, és ezt nem kell elképzeld. Ha megpróbálod elképzelni EZt, akkor úgy jársz mint Istennel, a róla való kérdezősködéseddel és kutakodásoddal. EGY-SZERűÉN(ként) csak irányítsd a figyelmedet – a személyes létezésed alapját is képező – LÉT tiszta, mindennemű kondicionáltságtól mentes érzésére a Szívedbe. Nincs szükséged másra, és nincs szükséged további kérdésekre, magyarázatokra és elméletekre sem ahhoz, hogy végül eme koncentrált figyelem által önMAGadban, önMAGunk által, önMAGadhoz önMAGadkÉNt „hazaérkezz”.
Hagyd békében Istent, és Ő is békében fog hagyni téged! A béke, a Csend és Szabadság MAGod VAGY, a legnagyobb ajándék amiben minden és mindenki örök, születetlen és múlhatatlan Boldogságként létezhet.
