„A pszichózis (psychosis) – köznyelvi nevén elmebaj – az elmegyógyászatban használt fogalom, amelynek széles körű jelentése van: többnyire olyan pszichiátriai betegségekre alkalmazzák, amikor a beteg elveszti kapcsolatát a valósággal, téveszméi és érzékcsalódásai vannak. De azt is jelzi, hogy a betegségnek inkább súlyos, mintsem enyhe vagy mérsékelt következményei vannak a betegre nézve.” Forrás: Wikipédia
Az emberi tudatforma a maga teljességében, tulajdonképpen felfogható úgy, az Abszolútum, az EGYetemes Lélek „szempontjából” tekintve, mint pszichózis, és mint pszichotikus tudatállapotok láncolata. Amennyiben ugyanis rádöbbenünk arra, hogy az Abszolút Tudat végtelensége, korlátlansága, tökéletes szabadsága, kondicionálatlansága, mindentudása, egy szóval teljessége, így maga a Teljesség a megnyilvánult létezésnek bármilyen formájaként nyilvánuljon is meg, a formák és nevek világával való azonosulás mindennemű tudatformája és tudatállapota eleve a nemtudás által, és a nemtudásban jön létre, akkor megértjük, hogy maga az emberi létforma, mindennemű megnyilvánulása eleve egyfajta pszichózis, pusztán a pszichotikus állapotok sorában – például tudományos szempontrendszer szerint – léteznek betegségnek nyilvánított és normalitásként elfogadott pszichotikus állapotok, valamint ezek közötti átmenetek, határesetek.
Eme súlyos kijelentés természetesen mélyebb indoklást tesz szükségessé, a jobb érthetőség végett, mivel ennek nem megfelelő olvasata azt feltételezheti, hogy az emberi létezés, az azt átélő Lélek számára maga a betegség, maga a pszichózis, mely csakis negatív értéktartományban szemlélhető valóság. Valóban létezik eme olvasat, és ha maradéktalanul őszinték szeretnénk lenni önmagunkkal, akkor legelőször is eme legdurvább, legmeghökkentőbb értelmezéssel szükséges foglalkoznunk, ugyanis metafizikai szempontból – akár tetszik akár nem – eme szempont megállja a helyét. Amikor a Végtelen EGY-ÉN, (Abszolútum, Teljesség) önmagát véges énekként, véges létezőkként nyilvánítja meg, akkor bezárul, egy-egy adott egyéniségbe, (individualizálódik) ez pedig csak úgy lehetséges, hogy mintegy „elfeledkezvén önmagáról”, egyedi tudatossággá válik, önmagát végesítve. A Végtelen EGY-ÉN azonban – abszolút voltánál fogva – sohasem válik és nem is válhat valódi értelemben végessé, ezért a végesség mindennemű tudatformája, lélek és tudatállapota, végső soron egyfajta pszichózis, amelyben a VALÓ EGY, önMAGát megmásítva, illúzió-valóságként éli át- és meg egy sajátságos spirituális pszichózis következtében, melyet emberi fogalmakkal többnyire élet, egyéni létezés, személyiség, egyéniség, jellem, egyéni elme, lélek és psziché néven ismerünk.
A megnyilvánult létezés tehát – a maga individuális illúzió-valósága folytán – felfogható úgy is, mint egyfajta pszichózis, pszichotikus tudat és lelkiállapotok végtelen sora, mely azonban az egyéni születés, a fennállás és a halál határpontjai közé szorítva, látszólag mégiscsak véges a létezők számára. Azonban az Abszolútum, mivel EGYetlen EGY, ezért a létezők sokasága mindig és mindenkor, pusztán a nemtudás illúzió-valóságában (realitas illusoria) válhat megtapasztalhatóvá az azt megnyilvánító Abszolútum számára, ezért a létezés minden formája eredendően és végső soron egyaránt illúzió, mely a Végtelen EGY-ÉN, (Abszolútum) „önkorlátozása” által jöhet létre, állhat fenn és szűnhet meg, a téridő kontinuum, azaz a szintén az Abszolútum által megnyilvánított természet világában. Egy vulgáris példával ábrázolva: az Abszolútum, az EGYetlenEGY VALÓ, önmagát annak „képzeli”, ami valójában nem az. A Születetlen önmagát születettnek, a Halhatatlan önmagát halandónak, a Végtelen önmagát végesnek láttatja és látja. Ez maga a pszichózis, hiszen ez egy hamis, valótlan tudat és lélekállapot, mely pusztán azáltal válik mégis megtapasztalhatóvá, hogy az ezt létrehozó átéli azt, így valósággá válik a valótlan, a végtelen önmagát végesnek képzeli, álmodja és éli meg, az így létrejött illúzió-valóság minden lehetőségével, átélhetőségével.
A pszichológia tudománya tehát eleve az illúzió-valóságon belül próbál meghatározni, egy illúzió normalitást, és minden ettől eltérő tudatállapotot, bizonyos szempontrendszer szerint kórosnak tekint. Eme elmélkedésnek nem célja a pszichológia kritikája, ugyanis kétségtelen, hogy megvan eme szempontrendszer szerinti osztályozásnak is a maga létjogosultsága, szerepe a „normalitás” meghatározásában, elkülönítésében és fenntartásában, még akkor is, ha eme szempontrendszer örökké a maga relativitásába van bezáródva, akárcsak mindennemű emberi szempontrendszer, az illúzió-valóság világában. Tény és való ugyanis, hogyha a megnyilvánult létezésben nem próbálnánk meghatározni valamiféle normákat – legyenek azok bármilyenek is – akkor bonyolultabb társadalmi struktúrák nem jöhetnének létre, és tartósan nem is lennének fenntarthatóak. (Ezen struktúrák megítélése pedig nem célja eme írásnak.) Ezzel párhuzamosan azonban szükséges meglátnunk azt is, hogy a „normalitás” mindig és mindenkoron bizonyos szempontrendszerek létrehozását feltételezi, és eme szempontrendszerek abszolutizálása, természetszerűen magában hordozza annak – ugyancsak viszonylagosan – pozitív és negatív következményeit is, társadalmi és egyéni szinten egyaránt. Nincs és nem is létezhet tehát a „normalitásnak” semminemű olyan meghatározhatósága sem, ami abszolút érvényű lehetne, ebből következik tehát, hogy a „normalitás”, a „norma” mindig és mindenkor egyfajta egyéni-társadalmi programozás, közmegegyezés és elfogadás szentesítésének az eredménye, és ezért is látható az a jelenség, hogy magának a „normalitásnak” a fogalma, miként változik korról korra, miként kerülnek bele újabb szempontok, és szorulnak háttérbe, vagy szűnnek meg más szempontok, elvesztve az egyénre és a társadalomra gyakorolt, tudat és lélekformáló hatásukat.
A normalitás meghatározása tehát mindig és mindenkoron konszenzus eredménye, egyfajta láthatatlan társadalmi szerződés ez, amelyre a társadalmat alkotó egyedek jelentős többsége, többnyire nem válik tudatossá, mert ez olyan mint a víz a halnak, benne van, de mivel bele születik, ezért számára ez a természetes közeg, mely akkor is körülveszi őt, ha nem tudatos annak létezésére. A normalitás tehát az emberi társadalmakat alkotó egyének számára egy olyan megfoghatatlan, láthatatlan tudatformáló közeg, mely akkor is jelen van és akkor is hatást gyakorol az egyén létezésére, ha az egyáltalán nem, vagy csak részben tudatos annak létezésére. Bármit is nevezzünk „normának”, vagy ebből fakadó „normalitásnak” ez mindenképpen egy tudatformáló erő, a normalitás minden formája pedig, a létezés tudatiságából tekintve, maga is egy sajátságos társadalmi tudatforma. Az egyed számára ugyanis, a „norma” és a „normalitás” fogalma nem önmagától értetődő, hiszen minden karakternek, önmaga egyediségéből kifolyólag a norma és a normalitás más és más egyedi szinten, és valójában ez az egyediség kerül felülírásra, egyfajta standardizálásra, a társadalmi nevelés-kondicionálás által, mely során mindazon hajlamok, hajlandóságok, melyek az ember egyéniségének, személyiségének és jellemének az egyedi meghatározói módosításra, átalakításra vannak ítélve a konvenciók által létrejött, és éltetett „normalitás” mindennemű tudatmeghatározó formái által.
A norma és a normalitás szempontrendszereit mindig és mindenkoron egy uralkodó társadalmi konvenció határozza meg, mely önmaga relativitásából eredően, folyamatos változásnak van kitéve, köszönhetően az aktuális egyéni és közösségi szinten végbemenő hatalmi törekvéseknek, ugyanis ez az a szellemi erőtér, ami képes a „norma” és a „normalitás” meghatározására és társadalmi elfogadtatására, alakítására és alkalmazására, minden korban maga is alá van vetve, a folyamatosan változó valóság törvényszerűségeinek. A norma, a normalitás és a normarendszerek tehát – bár emberi szinten egyéni eredetű konvencióhalmazok megnyilvánulásaiként is tekinthetőek – egy adott ponton mégis átveszik azok alkotói felett a hatalmat, így egy adott társadalomban megfigyelhető az a jelenség is, hogy az egyedek egymást is kondicionálva igyekeznek konformálódni (*1), magyarán hasonulni az adott normák rendszeréhez, és ezzel párhuzamosan megjelennek azok a törekvések is, melyek eme normák elutasítását, felülbírálását, elvetését célozzák meg. A norma és a normalitás ugyanis – mivel természeténél fogva nem képviselhet abszolút igazságot – így sok szempontból válhat korlátozóvá, sőt extrém esetekben elnyomóvá, kitaszítóvá az egyedi létezés szempontjából. Gondoljunk csak az olyan történelmi esetekre, mint például az inkvizíció normatívájára, de a fasizmus vagy a kommunizmus normatívája is extrém módon igyekezett uralni a társadalmat, és a társadalom létrehozóját, magát az embert. (*1 egyfajta tömeghatás, tömegpszichózis ez, melyet az emberi társadalmakban az egyéni szociális beilleszkedésnek, betagozódásnak a belső kényszere, vágya működtet)
Minden szempontból megfelelő és tökéletes norma és normarendszer nem létezik, és nem is létezhet a megnyilvánult valóság relativitásából eredően. Így egy társadalomban minden azt alkotó egyed, az uralkodó társadalmilag elfogadott konvenciók, azaz a norma és a normalitás szempontjából nézve, melynek kicsúcsosodása maga a törvénykezési rendszer – egyaránt normális és egyaránt abnormális, egyénileg tekintve. A társadalmi norma és a normalitás az egyénen belül és ez egyénen kívül is fenntartást igényel, így ennek megszilárdítása, kettős irányú. Egyaránt jelent kondicionálást a nevelés, a propaganda, a korszellem által, és egyaránt konkrét hatalmi-törvényi korlátokat a társadalmi struktúrák hatalmi szerveződései felől. Így a konvencionálisan értelmezett „normalitás,” egy adott társadalmon belül, valójában – bár alapvetően teljesen tudati programozás eredménye – látszólag mégis különválasztható úgynevezett belső és külső tényezőkre. Ezt a fonalat itt most nem mélyítjük tovább, mert nem ez a célja ennek az eszmefuttatásnak.
Térjünk vissza tehát az írás elején megfogalmazott meglátáshoz, miszerint tulajdonképpen minden emberi lény valamilyen pszichózisban szenved, pusztán ennek milyensége és mértéke, bizonyos szempontrendszer szerinti megítélhetősége különbözik egyedről egyedre. Eme sorok írója sem kivétel tehát eme nézőpontból tekintve, ezért eme elmélkedésnek nem célja bárminemű „norma és normalitás” meghatározása, általánossá tétele. Pusztán elgondolkodtatni hivatott afelől, hogy milyen könnyen ítélkezünk a „normalitás” nevében úgy, hogy valójában magunk is csak egy bizonyos, relatív „norma, normarendszer és normalitás” szerint vagyunk „normálisak”. Természetesen nem a megkülönböztetés jogosságát vonom kétségbe, hanem azok abszolút érvényességét kérdőjelezem meg. (Az ön és közveszélyes tudatállapotok meghatározása és elkülönítése ugyanis kétségtelenül hordoz magában egyfajta közösségi igényt, azonban ahogyan ezt társadalmilag és egyénileg kezeljük, az nem jelenti azt, hogy ez és kizárólag csak ez lehet az egyedüli „norma”, ezen helyzetek megítélésére, kezelésére, megoldására, felszámolására és megszüntetésére.) Normára tehát szükség lehet és van minden társadalmi struktúrában, ám ezek abszolutizálása, vagy követése, másokra való kényszerítése rengeteg szenvedést is eredményez, még akkor is, ha ennek ára a „többségi társadalom” működőképessége. A normalitás meghatározható úgy is, mint társadalmilag elfogadott pszichózis, melyet az adott társadalom tagjai eltérő mértékben követni és/vagy elvetni igyekeznek.
Filozófia feletti megközelítésben a „spiritualitás”, és a vallás – Freudot plagizálva – maga a pszichózis, ám azzal kiegészítve, hogy olyan pszichózis, mely egyedileg különböző, ezért nincs általános megítélhetősége. Metafizikailag tekintve az EGYetlen EGY megnyilvánult valósága, az „EGYETLEN-EGYKÉNT SOKAN VAGYOK” megnyilvánult tudati valósága, pszichológiai rátekintéssel élve maga pszichózis, az EGYetlen VALÓ egyetlenségének a sokaság illúzió-valóságává álmodása, ám ami túl van a jó és a rossz viszonylagosságának a fogalmi rendjén, egyéni és közösségi szempontrendszerén. Szent pszichózis, szent-ÉJ (*2) az EGYetemes elmében, amely a megnyilvánult valóság feltétele és rendje, mely minden „normalitás” és ettől való eltérés léttere és lehetősége. Ki tekinthető tehát normálisnak a megnyilvánult világban? A kérdés költői, a választ rábízom az Olvasóra.
(*2 A magyar nyelvben túl sok a „véletlen”, a szentély szavunk igen beszédes. A világosságnak ahhoz, hogy a kettősség világában tündökölhessen, sötétségre, éjszakára, éjre van szüksége. Spirituális értelemben amikor az emberi lényben az Abszolútum önMAGára ébred, ennek szimbólumaként tekinthető az, amit a vallásos tudatformában szentélynek, azaz tudattalanul szent éjszakának neveznek, mint a „profán” valóságtól elkülönített helyet, melyben mesterséges módon hozunk létre sötétséget, hogy abban a fény kiemelt módon tündökölhessen. Ez az ÉN-VALÓ (Önvaló) – szimbóluma a vallásban, melynek adekvát értelmezése és érthetősége valójában csak a vallásos tudatformát meghaladó individuum számára lehetséges, akiben az Abszolútum, az EGY-ÉN, önMAGa személy feletti, abszolút VALÓságának a tudatára ébredésének az útját járja, az emberi szem-Éjiség önabszolutizáló valóságának a meghaladása által.)
Powered by RedCircle
