A kEGYelem VALÓsága

A valóság – mint fogalmi meghatározás – jelenvaló tárgyalása és tárgyalhatósága csak és kizárólag a tudat, ezen belül konkrétan az emberi tudat által vethető fel. A materialista megközelítés szerint a tudat, a tudattól független valóság (anyagi világ) terméke, a tudatcentrikus megközelítés szerint azonban minden tárgyalható valóság a tudat által, a tudattal és a tudatban jön létre, áll fenn és szűnik meg. Szándékosan nem alkalmazzuk az idealizmus, vagy az extrém idealizmus gondolati megközelítését, mert ez a filozófia szintjén a materializmus (realizmus) kontra idealizmus vitájára egyszerűsítené le a tárgyaltakat, ám jelen értekezés középpontjában eme duális, mesterségesen létrehozott ellentétpár meghaladása a cél, a valóság kizárólagosan tudati függőségként és okozatként való tárgyalhatóságának szempontjából.

A jelenkori materialista tudományosság alkalmatlan a valóság tisztán tudati jellegű felvetésére és tárgyalására, mivel a valóságot mint valóság – per definitionem – csak és kizárólag a tudattól független, objektív létezőként hajlandó és/vagy képes csak felvetni és tárgyalni. Materialista megközelítésben tehát az emberi tudat nem más mint egy tükör, amiben a tőle független anyagi világ valósága mintegy visszatükröződve jelenik meg. Az emberi tudat valósága ilyetén módon kizárólagosan egyfajta szubjektív reflexió egy őt magába foglaló, magából mintegy kitermelő, tőle függetlenül létező anyagi lét és létezés objektív valóságára. Ebben az értelemben a vallások, melyek az embert Istentől lényegében teljesen elkülönült létezésként tételezik, szintén egyfajta spirituális materializmus keretei között vetik fel a tudat és a tudati létezés problematikáját. Az emberi létezés egy Isten által létrejövő, ám attól lényegében elkülönült olyan valóság, amely lényegileg nem azonos Istennel, így annak végső soron nincs semmi esélye az azt, az őt létrehozóba való visszatérésre. A vallásos tudatformák és tudatfelfogások, melyek nem ismerik, vagy egyenesen tagadják a Teremtő és a Teremtett közötti EGY-LÉNY-Egűséget, végső soron teljesen rokon pólusai a tudományos materialista valóságfelfogásnak.

A Teremtő és a Teremtett EGY-LÉNY-EGűségének a felvethetősége és tárgyalhatósága – a vallási megközelítésekben – a blaszfémia kategóriájába zárult tabu. Amint a tudományos materializmus által meghatározott gondolati absztrakció keretei nem engedélyezik a valóság és a tudati létezés közötti egylényegűség tárgyalhatóságát, úgy a vallások sem a Teremtő és a Teremtett közötti EGY-LÉNY-EGűség felvethetőségét. Ezen a ponton fontos két, általunk használt fogalom tisztázása. Az EGY-LÉNY-EGűség fogalma jelen összefüggésben azt jelenti, hogy például a Teremtő és a Teremtett viszonyában a Teremtő – mint Ok és Okozó – magából, önmaga által és önmagába hozza létre, tartja fenn és/vagy szünteti meg a Teremtményt, vagyis a Teremtő és a Teremtett közötti, a megnyilvánultság és a megnyilváníthatóság szempontjából tagadhatatlan és elengedhetetlen különbözőség, valójában a Teremtő és a Teremtett folyamatos, megszakíthatatlan és megszüntethetetlen EGY-LÉNY-EGűségében van, létezik és áll fenn. A vallásos megközelítés ugyanis csak a kizárólagosság (vagy-vagy) és nem a kiEGÉSZítés (is-is) materialisztikus logikai sémájában hajlandó és/vagy képes a Teremtő és a Teremtett viszonyát felvetni. Ennek a logikai megközelítésnek a korlátai akkor válnak nyilvánvalóvá, amikor a Teremtő és a Teremtett közötti eredendő és örök, megszüntethetetlen EGY-LÉNY-EGűség felvethetőségét szeretnénk tárgyalni. Ezt ugyanis ez a vallásos megközelítés nem csak hogy tagadja, de önön korlátaiból fakadóan lehetetlennek tartja. Vallásos megközelítésben tehát az EGY – mint minden tudati valóság és létezés szimbóluma – tulajdonképpen érdemben nem is vethető fel.

A valóság és a létezés teljességgel tudati természetű. Az elkülönültség, a különbözőség, az egyedüliség és az egyediség – mint minden megnyilvánultság és megnyilváníthatóság feltétele – azonban csak látszólagosan ellentétes az *EGY-LÉNY-EGűséggel. (* Érdemes erre a szóbokorra egy pillantást vessünk: benne van az EGY mint az eredendő egység fogalma, benne van a LÉNY mint a létező és a lényeg azaz „magyarul” az esszencia ideája, végezetül pedig az EG vagyis az egész gyök, amely mintegy megkoronázza és visszavezeti, magában egyesíti az előző fogalmakat. A világ és a a valóság tehát eredendően EGY, ebben létezik minden lény lényege, amely az EGY és EGYetlen valóság részeként magában hordozza ugyanakkor az eredendő és ősi EGészséget, minden elkülönültség, megtapasztalható tudati valóságának ellenére, illetve azzal egyetemben.)

Ezen okfejtés egyben rávilágít arra, hogy a valódi hierarchia és hierarchikus viszony a Létrehozó és a Létrehozott között egy valós, megtapasztalható és átélhető tapasztalat és tapasztalás, de amely tapasztalás ugyanakkor a lényegét tekintve teljesen és tökéletesen elmebéli és tudatbéli valóság, amely – minden látszat ellenére – az eredendő, időtlen, és az időt és teret is magában foglaló, azt magában, magából kibontani képes EGY-LÉNY-EGűség része. Egyik a másikat nem zárja ki, hanem egyszerre létezik, mint mindent MAGában EGYesítő tudati VALÓság. A Teremtett mindig és minden körülmények között EGY-LÉNY-EGű a Teremtővel, ezen egylényegűség nem „realizálható”, mert ezen egylényegűség az, amiben az elkülönültség, a teremtettség, a különbözőség, az egyediség és az egyedüliség tudati mágiája is tapasztalható, például az emberi létezés keretein belül. A metafizikai értelemben vett realizáció tehát legvégső értelmezhetőségben nem más, mint eme eredendő és mindvégig fennálló, valójában megszüntethetetlen, Teremtő és Teremtett közötti EGY-LÉNY-EGűség felismerésének a tudati aktusa, mely tudati aktusban ugyanakkor a teremtettség, a különbözőség, az egyediség és az egyedüliség tudati valósága nem szűnik meg, hanem átalakul, transzcendálódik, látszólag egy új tudatminőséggé transzmutálódik a Teremtett tudatában. Az eredendő EGYség tudati felismerhetősége ilyen módon a logikának a LOGOSZra, azaz önmaga forrására irányuló tudati aktualizációjában és által is lehetséges. Az elme, amely egyaránt létrehozója, és fenntartója az individuális tudat által a teremtettség, a különbözőség, az egyediség és az egyedüliség tudati mágiájának, tehát potenciálisan EGYszerre eszköze is az eredendő, minden tudati elszakítottságot megelőző és azt meghaladó EGYsÉG felismerésének.

Az önMAGa forrására fókuszáló tudati tevékenység, azaz a gondolkodás aktusában az önMAGa forrásától tudatilag elkülönült, különvált, különszakadt elme, amely ilyen módon létrehozza a teremtettség és a részség tudati valóságát, vagyis egyedi, egyéni, „magyarul” individuális valóságait, amennyiben képes az intuíció által és az intuícióban önmaga transzcendálására, azaz érthetőbben ÁT-LÉNY-EGítésére, úgy a benne lévő LÉNY-EG visszatér abba a tökéletes és megszüntethetetlen kezdet nélküli primordiális állapotba, amelyet a Teljesség meghatározhatatlan EGYségével szimbolizálhatunk. Ilyen módon egy paradoxonnal élve, a kettősség, a megosztottság mágiájából felébredt elme képes meglátni önMAGa forrását, és azzal tudatosan EGYesülni úgy, hogy közben az egyediség, az egyéniség, a részség nem szűnik meg, hanem átlényegül, visszalényegül a tudati létezés EGYségébe. A résznek az egészben való, önMAGa mindennel és mindenekkel való EGY-LÉNY-EGűségére való ráébredésének a tudati aktusa ez, amely csak és kizárólag akkor lehetséges, ha az emberi ént meghaladó VALÓ mindezt – mint önMAGát, mint EGY-LÉNY-Egűséget – megnyilvánítja a részben, azaz jelen esetben a konkrét emberi tudatban.

A vallásokban sok magas rendű metafizikai igazság fennmaradt, de a vallások materializmusának, továbbá a jelenlegi korszakot meghatározó, szinte teljességgel kizárólagos materialista tudatterek értelmezési tartományainak köszönhetően, ma már szinte az eredendő jelentésük szerint értelmezhetetlenek. Ilyen kulcsfontosságú fogalom a kegyelem. Ezt a fogalmat – főleg a kereszténység – jelentős mértékben eltorzította a bűn fogalmával ötvözve. A kegyelem ilyen módon kizárólagosan a bűnös emberi lénnyel szemben gyakorolt isteni kegy, amely képes az embert megtisztítani, kiemelni a bűn, a kárhozat állapotából, annak egyéni, személyes érdemei nélkül, vagy annak bűnössége ellenére is. Itt a bűn – már eleve – egy teljesen pejoratív fogalmi rend képviselője, amely a hamvaiban még magában hordozza a Teremtő és a Teremtett közötti megromlott, megrontott viszonyt, de amelyből azonban még a bűntől való megtisztulás sem képes az eredendő, a Teremtő és a Teremtett közötti EGY-LÉNY-EGűség visszaállítására. Ilyen módon tehát a bűn fogalma inkább kizárólagosan egyfajta etikai, morális szintre zuhanva létezik, és az emberi vétkekre és a vétkesség állapotaira, illetve annak felszámolására és felszámolhatóságára vonatkozóan értelmeződik a vallási kontextusokban. De megszabadítva a vallási értelmezésektől mit is jelenthet jelen összefüggésekben a bűn és a kegyelem fogalmi kettőssége?

A bűn és a bűnösség egy teljesebb megközelítésben nem más, mint olyan állapot, melyben a Teremtett tudatilag teljes mértékben különbözőnek, különállónak, elszakítottnak éli át és azonosítja önmagát és önön létezését a Teremtőtől. A bűn, tehát jelen összefüggésben olyan, mint egyfajta amnézia, amelyben egyrészt az egyediség, az egyéniség és a részség megjelenhet, másrészt az EGY-LÉNY-EGűség valósága teljességgel idegenné, valószínűtlenné, valótlanná és megtapasztalhatatlanná válik, a tapasztaló individuális tudatban. A bűn a Forrástól, a Teremtőtől, azaz önMAGunk EGY-LÉNY-EGűségétől való tudati elszakítottság, de nem leegyszerűsítő, vallásos értelmezésben, amely aztán ezt továbbviszi a kárhozat és a kárhozottság következményeibe, ám nem kínálja fel a Teremtő és a Teremtmény közötti, feltétel nélküli, eredendő és primordiális EGYsÉG visszaállíthatóságának a lehetőségét. A bűn – jelen okfejtés lényege szerint – teljesen és tökéletesen felszámolható a kegyelem által. A kegyelem nem más, mint az a szikra, az a minden egyéni, individuális tudatMAGban jelenlévő EGY és EGYetlen LÉNY-EG, amely által mint EGYetemes az egy-éniben, mint Teljesség a Részben minden teremtett rész: önMAGa mindenekkel való, EGYetemes EGY-LÉNY-EGűségére ráébredni képes.

A fentieknek tehát semmilyen köze bármilyen mágikus, egyéni tudati cselekvéshez, ami által ez a kegyelem kiérdemelhető lenne. A kegyelem azért kegyelem, mert az EGY-LÉNY-EGűségre való tudati ráébredés nem más, mint az EGÉSZ ajándéka a RÉSZnek, ÉN-MAGunk ajándéka önmagunknak, EGYetemes ÉNünk ajándéka személyes énünknek, amely természeténél fogva rejtve van emberi valóságunkban. Teljességgel egyéni sors kérdése, hogy egy adott emberi létezésben egy adott személy életében eme kegyelem lehetősége (potencialitás) a személy egyedi sorsának részeként megvalósulva (aktualizálódás) jelen van-e vagy sem. Ezért valótlan és hamis az a tételezés, mely manapság egyre inkább áthat, bizonyos magukat „spirituálisnak” nevező berkeket, hogy a metafizikai értelemben vett felébredés bárkinek és bármikor adott, mástól átadható és elérhető lehetőség, mely pusztán és kizárólag mágikus technika kérdése. Amennyiben az adott emberi sorsnak ez nem része, más fogalmakkal megközelítve ÉNünk nem gyakorolja ezt a kegyelmet személyünkkel, emberi énünkkel, nem fogunk ráébredni a létezők és a létezés EGY-LÉNY-EGűségére. Ugyanakkor mindez csak azért hangzik kegyetlennek és igazságtalannak, mert maga a helytelenül értelmezett spiritualitás, és az ebből fakadó hamis, spirituális ígéretek okozzák azt a képzetet, hogy az úgynevezett „spirituális ember” az magasabb rendű lény, és ezért minden embernek – sorsától függetlenül – arra kell törekednie, hogy megvalósítsa ezt az úgynevezett metafizikai felébredés aktusában, azaz az EGY-LÉNY-EGűség felismerésében. De mi van, ha mindez csak egy olyan képzet, ami azon alapul, hogy a metafizikai értelemben vett felébredés különböző utakkal, módszerekkel, gurukkal, tanítókkal és tanításokkal elérhető, akár EGY-ÉNünk akaratának, azaz saját emberi minőségünket meghaladó ÉN-VALÓnk, emberi létezésünk számára „elrejtő” sorsfonatainak mindennemű figyelembevétele nélkül?

A spirituális törekvő hajlamos arra, hogy kezdetben a világot fehérre és feketére ossza fel. A világ és a valóság leegyszerűsítése a jó és a rossz, a fény és az árnyék, az üdvösség és a kárhozat kettősségének a szintjére egy valós lehetőség, de a legvégső, osztatlan és EGY, VALÓságunk szempontjából mindez a kozmikus játék, a lílá korlátlan lehetőségeinek a része. Valójában mivel minden létező és létezés EGY, és minden mindennel EGY-LÉNY-EGű – minden egyediség, egyedüliség, különbözőség ellenére – ezért végső soron a fenti megkülönböztetéseknek nincs abszolút, csak relatív értéke. Ez nem jelenti azt, hogy az etika, a morál az egy adott tudatformán, egy adott rendszeren belül felesleges, nem jelenti azt, hogy egy adott sorson belül nincs jelentősége, fontossága és értéke az úgynevezett erkölcsi rendszerek, rendek megvalósítására irányuló törekvéseknek, pusztán csak azt jelenti, hogy EGY-ÉNünkben minden és mindenki EGYaránt és elszakíthatatlanul ugyanazon EGY-LÉNY-EGű LÉT, LÉTEZŐ és létezés álma, valamint minden megnyilvánult valóság egyaránt és elszakíthatatlanul ezen illuzórikus valóság része. A megkülönböztetés, az ítélet és az ítélkezés az individuális elme valóságának a része, mely valóság egyaránt megtapasztalható kizárólagossággá válhat az azt átélő és éltető emberi tudatban, ám egyaránt meghaladható mindez az individuális elme önmaga forrására való ráébredésében, amelyet nevezhetünk a fentiek értelmében kegyelemnek. A kegyelem állapotában lenni annyi, mint önmagunk EGY-ÉN-MAGunkban meglátni, a Részt az EGÉSZ elszakíthatatlan EGYségében meglátva felismerni, és mindezt önMAGunkként átélni.

A jelen korban túlzottan megszaporodtak az olyan „spirituális” utak, melyek azt harsogják, hogy az elme akadály, és az elmét meg kell semmisíteni a végső valóság felismeréséhez. Az elmét az individuum nem semmisítheti meg, azonban az elmét az emberi énünket meghaladó, ám azt IS MAGában foglaló EGY-ÉNünk visszavezetheti önMAGába, önMAGunk LÉNY-EGébe. Az elmét ellenségként beállító „spiritualitás” elmétlen elméletei természetesen ősi igazságban gyökereznek. A kegyelem megnyilvánulhat úgy is egy adott ember életében, hogy nem az elme ösvényén jut vissza az EGY-LÉNY-EGűség felismeréséhez, azaz az ébredéshez. Ám minden emberi sors különböző e tekintetben, ezért a durva leegyszerűsítések, valamint az ebből származó hamis ígéretek mindenképpen torz és hamis képet vetítenek az elme szerepéről az úgynevezett metafizikai értelemben vett realizáció, felébredés összefüggéseit illetően. Felébredni üdvösség és kegyelem. Felébredni soha nem az emberi személy, hanem csak az emberben és emberként IS megnyilvánulni képes EGY és EGYetlen, EGYedüli VALÓ és VALÓság képes. Minden más álom, minden más a májá része.

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

2 hozzászólás a(z) “A kEGYelem VALÓsága” bejegyzéshez

  1. Azon morfondíroztam, valami ráirányította a figyelmemet arra az ismert és nem elhanyagolható tényre, milyen döbbenetesen énközpontú lett a jelenlegi világ. Szinte mindenhol megfigyelhető spirituális berkekben is mennyire erősen megmutatkozik ez a jelenség, annak a sugalmazása, hogy én jó ember, vagy magas tudatosságszintű isteni lény vagyok. Lényegében a Részt, RÉSZ(eg)ségemet, a szemÉJes ént, egy állandóan változó és múlandó álomképet akarok felmagasztalni. Korábban még nekem is volt egy ilyen késztetésem hogy megmutassam, én másként gondolkozom, mint a nagy átlag, valamiféle példát mutassak másoknak meg a környezetemnek. De ahogy felismertem milyen képmutató aljasságok meg bohóckodások mennek ezen a téren, hányingerem lett és kezdett elmúlni ez a fajta viszketegségem. A kettősség világában értelmetlen felépíteni egy olyan képet magamról hogy felnézzenek rám az emberek, ezt annyira paródiának látom. Ugyan mit mutathatnék, mi lehetne az igaz, helyes életmód, életfelfogás, amikor igazából egyik sem az, mivel annyira mérgezett minden, olyan őrültségben és a VALÓságtól eltávolodva él az egész társadalom. Megfigyelve a trendeket, talán nem tévedek, ha azt mondom, ebben további hanyatlás és alászállás várható. Totálisan abszurd ez az egész helyzet.

    Manapság sokan hangoztatják, hogy valódi közösségekben kellene élnünk, egymást segítenünk. Arra jöttem rá, ha bármilyen közösségben van az ember, csak akkor fogadják el mások, ha mindig a pozitív, jó oldalát mutatja, mivel érthető okokból a többség nem akar semmilyen sötét dologgal szembenézni, és ennek a hátterét feltárni, hosszútávon ezzel foglalkozni. Így akarva-akaratlanul belecsúszik egy megfelelési kényszerbe, színészkedésbe, és elkerülhetetlenül távolodik a tudati közÉPponttól, esetleg lesüllyed a tömegek szintjére. Megfigyeltem ezeket a jelenségeket, érdekes látni, hogy intelligens, jó gondolkodású szellemi emberek, hogyan csúsznak lefelé, és belemennek mindenféle sötét irányzatokba, new age jellegű szellemi katyvaszokba, hogy megfeleljenek a közösségnek, mert mindenáron ebben gondolkoznak. Valószínűleg azért is, hogy személyes énükön semmiképp ne essen csorba.

    Évekig figyeltem és elemeztem különböző spirituálisnak és tudatosnak mondott köröket, majdnem mindenhol láttam a felbukkanó eltévelyedéseket, zavarodottságot, romlottságot, őrületet és a tömény énközpontú gondolkodást, átitatva egyfajta felsőbbrendűségi komplexussal, azzal kapcsolatban, hogy „mi” és a kis sleppünk már eléggé tudatosan élünk, és kissé szánalommal tekintve azokra, akik nem. Mintha ezek a jelenségek MAGunktól függetlenül léteznének és az egyének cselekvéseitől és viselkedésétől függne mondjuk a világ átalakulása vagy akár az üdvözülés.

    Arra a felismerésre jutottam, milyen képmutató, tudathasadásos ez az egész spiritualitásnak mondott közeg. Megpróbálja elhitetni saját magával és másokkal, hogy felébredettek, megváltoztak, magasabb tudatszintre léptek, átalakultak, új emberré, istenivé váltak, miközben ugyanúgy ott van bennük az őrület és az aljasság is, mint ahogy mindÉNkiben, csak erről nem akarnak tudomást venni. Arra törekszenek, hogy kizárják életükből a negatívnak, lehúzónak mondott jelenségeket, amiket általában maguktól, tudatuktól különállónak tekintenek. Csak a számukra szép, kellemes, boldogságot adó dolgok érdeklik. Ha valami olyat észlelnek ami ezen kívül esik, arra mindig akad valamilyen magyarázatuk, például, hogy azt éppen David Icke bácsi terráriumából elszabadult hüllő teszi, vagy csak a tudatlan, félelemmel teli emberek okozzák maguknak a gondokat.

    Azokról tudomást sem vesz, elutasítja, ami közelebb vihetné a VALÓsághoz, vagy a tudat alászállásának a mélyebb megismeréséhez. Legfeljebb annyit hajlandó ebből megismerni, ami a személyes énjének az élethelyzetből adódó berögzültségének a fellazításához, felszabadításához szükséges, ami után még több sikert, boldogságot adó élményeket gyűjtögethet magának, és pipálgathatja a véget nem érő bakancslistát az élete során.

    Nincs ezzel gond, ez is az EGYetlen ÉN valóságának a része. Lehet így is élni egy relatív boldog életet, ha nem veszünk tudomást a kellemetlen érzetekről és önhipnózissal kitöröljük azokat. Manapság minden sarkon találhatunk erre való előadót, tanfolyamot, workshopot, ahol számtalan kedvünkre való módszert megtanítanak nekünk, főleg ha mélyen a zsebünkbe nyúlunk. De ha ezzel nem elégszem meg, ha átlátok az emberi játszmákon, látom az ordító hamisságokat, mocskot, szenvedést a világban, és szeretném emberi énemet túlhaladni, egy mélyebb ÉNismeretet szerezni MAGamról, akkor meg kell ismernem a„sátáni” énemet is. Minden bennem van, semmi sincs a tudat(om)on kívül. Ez ugyanúgy a VALÓságomhoz tartozik, mint a fájdalom, szenvedés, erőszak, őrület és minden egyéb. Szükséges ezeket a dolgokat tisztázni és a helyükre illeszteni, különben nem lehetséges meghaladni, szerintem. Addig újra és újra felfognak bukkanni, és hatással lesznek rám.

    Azt is meg kell jegyeznem emellett, az elme világa csodálatos, elképesztő szépségek vannak benne, végtelen féle lehetőségek átélhetők, tapasztalhatók, teljesen elvarázsolja, magával ragadja az embert. Ez egy hatalmas mágia amiből tényleg csak kegyelem által lehet ébredni. Milyen különös paradoxon ez, hogy így alakult a világ, hogy azon kevesek, akikben vágyakozás van a VALÓságra, éberségre, lényegében MAGukra maradnak, mivel sehova sem kell az ilyen ember, mintha kidobnák a szeméttelepre. Viszont valahol ennek így kell lennie, mert akkor mindig MÁS-okra kellenne figyelnem, és nem jutnék el MAGomhoz. Abszurd egy helyzet, az biztos.

  2. Köszönöm a MAGvas és LÉNY-EG látó gondolatokat, melyek tükröt képezhetnek minden emberi lénynek, aki személyes valóságát meghaladni törekszik, az EGY és EGYedüli VALÓ megismerésében. Úgy vélem, ezekkel a jelenségekkel szinte törvényszerűen találkoznia kell minden önMAGát keresőnek, emberi személyem is szembesül a mai napig mindezekkel. A mai kor „spirituális utilitarizmusa”, amely mindenre a „tudatosság” és/vagy a „megvilágosodás, felébredés” varázsszereit kínálja, törvényszerűen teljesíti be azt a vaskori tendenciát, melyet az alászállás folyamataként, immár minket sok-sok ezer évvel ezelőtt élt szellemi fáklyák is előre láttak és jeleztek. (Zarathusztra, Buddha, Krisztus, Platón stb.)

    Nem ködös, vagy valós jóslatok jelenbe vetítése mindez, nem a világ sötéten látása, nem depresszió vagy egyéb mentális zavar az az állapot, aminek következtében az általad is meglátott, megtapasztalt olvasata a világnak egy emberi lény számára megjelenhet. Sokkal inkább a VALÓságra irányuló olthatatlan vágy, intenzív, elmélyültségben megszülető látás eredménye. Látni, és egyre inkább önmagu(n)kként látni a dolgokat, az emberi én megmentésének a vágya nélkül, kevesek számára járható út, mivel olyan mértékű lemeztelenedést jelent mindez emberi énünknek az EGYetlen VALÓ által, ami fájdalommal, kiábrándultsággal, személyünk megtöretésével jár. A keskeny ösvény keveseknek vonzó, ám a szellemi ember számára ez az egyetlen, ami valódi életre vezetheti őt. Ameddig a „spiritualitás” az emberi én felmagasztalásának, annak sikeressé, boldoggá, naggyá, halhatatlanná stb. tételének az eszközeként van bemutatva és elhitetve a széles út ígéretei által elbolondítottak tömegeiben, addig a valódi lényeg teljesen rejtve marad természeténél fogva azok számára, akik csak saját emberi valóságuk megvalósítására akarnak egy „mágikus” megoldást, a hamis spiritualitás ígéreteivel. Ez is világunk része, ez is a teljesség része, és emberileg elfogadnunk olykor ezt, a Teljesség részeként nem könnyű feladat.

    Amikor azonban felfedezzük önMAGunkban is saját emberi gyarlóságainkat, szembenézünk démonainkkal, mindazon fekete erőkkel, melyeket addig külsőnek, tőlünk függetleneknek hittünk, és pusztán MÁS-OKként azonosítva személyesítettünk meg, akkor közelebb kerülhetünk a VALÓ EGYszerűségéhez. Minden felismerés és megismerés kegyelem, és ez az, amit a mai kor kóros individualizmusban fetrengő „egóépítészete” hallani sem akar, hiszen csak a „tudatosság” az „önmegvalósítás” materialista felfogásától van elbűvölve. Ilyen például a jóga, eredendően teljesen szellemi, belső útjainak a tornamutatványokká züllesztése, a magas rendű szellemi tanítások utilitarista, pragmatikus életjobbítási ígéretekké és praktikákká történő alászállítása, a tanító-tanítvány beavatódási útjainak „business class-tudatosság” szintjére történő degradálása, mely a bűnbocsájtó cédulák árusításának modern inkarnációja és még rengeteg jelenséget sorolhatnánk ide, hogy csak párat kiemeljünk. Ezek mind-mind instant életjobbítási ígéretek azoknak, akik valahol már érzik, hogy a jelenkori világ valóságával nincs minden rendben, túlzottan életellenessé vált már benne minden, azonban úgy gondolják, hogy mindezek áthidalhatóak különböző „spirituálisnak” vagy leginkább pszeudó-spirituálisnak mondható gyakorlatokkal, módszerekkel stb.

    A legnagyobb probléma talán nem is ez, hanem a fogalmak olyan mértékű meghamisítása, melyek által minden ősi spirituális emlék, szimbólum önmaga ellenkezőjévé válik, kifordul önMAGából. Ezekkel az egyre erőteljesebb, egyre agresszívabb propagandákkal szembemenni immár tömegszinten lehetetlen. Ezért is van az, hogy ma már talán a legnagyobb megosztottság pont a szellemi, vagy magukat szelleminek, „spirituálisnak” bemutatni akaró berkekben van. Nem könnyű eljutni annak a felismeréséhez, hogy az EGY és EGYetlen, minden személyes énséget és ínséget meghaladó szellemi VALÓsághoz vezető út, soha sincs hozzákötve mások vélt vagy valós változásához és megváltoztatásához, és ugyanekkor mindez pont hogy nem a másságok világának a megtagadása, hanem ellenkezőleg, annak belsőként való felismerése és ezen felismerés intenzívvé válása által lehetséges. Magyarán – tiszteletben tartva mindenki hitét, mely esetlegesen a tömeges változásban látja az új „Aranykor” eljövetelét, vagy akár azon hiteket, akik a személyes én „tudatosságának emelésében”, a „tudatos-tudatosság” (sic!) szem-Éjes megvalósításában látják a személyes és tömeges üdvösséget – a valódi evangélium, azaz örömhír egy önMAGa EGY és EGYetlen VALÓságához visszajutni, abban kiteljesedni vágyó emberi tudat számára pont a keskeny ösvény göröngyös, fájdalmas, de minden személyes tévhittől megtisztító lehetősége lehet.

    Korunk szükségszerűen, az általad említett jelenségekből következő tragédiája az, hogy a lét szemÉJ feletti, EGYetemes érzékeléséből kizárult, arról leszakadt emberi tudatai számára a VALÓ, az EGY-ÉN immár csak az élet szemÉJes énségébe zárultan értelmeződhet, így maradnak az „önmegvalósítás” énközpontú ígéretei, melyek sok esetben, a kezdeti látványos „sikerek” dacára, többnyire csak még mélyebbre viszik az egyént, a szellemi vakságban és az emberi én kizárólagos dicsőítésében. Ezt tapasztalni, és megtapasztalva felismerni könny és szenvedés, de egyben egyedülálló lehetőség is, azon egyéni sorsok számára, akikben a kegyelem munkál, hogy sorsuk részeként önMAGunkhoz egyre közelebb jussanak. A tű foka megkerülhetetlen, a beavatódás örök próbatétel, hogy képesek vagyunk-e megválni mindattól, ami fátyolként nehezedik látásunkra, hogy a világ EGY-LÉNY-EGűségét önMAGunkként láthassuk meg. Ez pedig kiérdemelhetetlen, kierőszakolhatatlan, megvalósíthatatlan. Kegyelem, melyre mindannyiunknak szüksége van, mely mindannyiunknak megadatik a megfelelő térben és időben. Igen, ezért paradox az a helyzet, hogy aki az EGÉSZet akarja, az a legvégén mindent fel kell áldozzon azért, hogy újra minden és mindenki, Mind-ÉN és Mind-ÉN-KIként, igaz VALÓként újjászülethessen.

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhat − 4 =