Mítosz és Szellem

Lényegtelen, hogy egy mítosz tartalmaz-e igazságot vagy sem, valós vagy valótlan-e, életigenlő vagy életellenes-e, ami fontos az az, hogy azok akik hisznek benne, és magukénak vallva azt, a világot, a valóságot benne értelmezik, képesek-e valós közösséget alkotni, a mítoszt soha meg nem kérdőjelezve, így tovább éltetve azt és tovább élve benne.

A mítosz és az emberi létezés szinte szétválaszthatatlanul egybefonódik egymással, bármilyen korról is legyen szó a könyvekben ismertetett történelemben. Szándékosan mellőzném most azt a témát, hogy amit ma történelemtudománynak hívunk, az mennyire vehető komolyan, pusztán csak két szempont alapján is: először is a történelmet mindig és mindenkoron a győztesek írják, másodsorban a történelem mindenkoron az aktuális hatalom legfontosabb mítoszképző eszköze, melyre hatványozottan vonatkozik azon megállapításunk, hogy annak igazság és valóságtartalmánál sokkal lényegesebb az, hogy milyen ideológiai szándék húzódik meg, a mítosz társadalom, kultúra és tudatformáló tényezőit illetően. Kissé egyszerűbben szólva, ha egy mítosznak kiemelten hatékony az indoktrináló potenciálja a mindenkori hatalmi érdekek mentén, akkor a történelmi hűség, a tényszerűség – ami amúgy is mindig vitatható és megközelítés kérdése – és a valóságtartalom teljesen másodlagos tényezőkké válnak.

A mítoszban való hit mindig fontosabb a mítosz valóságtartalmánál, már csak azért is, mert a mítoszra irányuló hit maga az az eszköz, amellyel és amely által a mítoszban hívők, a mítoszt alkotó szellemi valóságot élő, tapintható valósággá képesek váltani. Az emberi elme és tudat ilyen szempontból ugyanis megfelelő programozással bármilyen szellemi tartalmakkal feltölthető, és ezen szellemi tartalmak aztán a megfelelő sulykolás következtében előbb-utóbb kézzelfogható valósággá válhatnak, így létrehozva bármilyen szellemi valóságot, mítoszt, ami aztán megkérdőjelezhetetlen fundamentumává válik egy adott társadalom önértelmezésének, létének és létezésének. Természetesen a mítosz ugyanakkor egy öngerjesztő folyamatot is létrehoz, ami abban nyilvánul meg, hogy a vele kritikus nézőpontokat igyekszik marginalizálni és megsemmisíteni, a létét alátámasztó argumentumokat pedig minél nagyobb mennyiségben koncentrálni. A vallás és a történelem a jelenlegi társadalmak alapvető mítoszkészletei, melyekre a fenti megállapítások ugyanúgy érvényesek. A tudományos-materializmus – a technokratikus társadalmi rendszerek ideológia bázisaként – tulajdonképpen a tudattól független objektív valóság, másképpen az anyag és az anyaginak nevezett valóság, és ebből fakadó világ mítoszának az éltetői.

A vallásokat sokan a tudományos-materializmus ellenpólusaiként definiálják, nem látván meg azt az egyszerű tényt, hogy a vallások is ugyanúgy vallják a tudattól független objektív valóság létét mint a tudományos-materializmus mítosza, csupán ezen valóságot legfelsőbb Lénynek, Istennek, Sátánnak stb. nevezik. A tudattól független és objektívnek nevezett valóság azonban nem más, mint egy mítosz, egy hit, amely az által létezik, hogy emberek hisznek benne. Az a valóság, amit a tudomány anyagnak nevez nem más, mint az érzékelés “terméke”, egy olyan tudati mágia, melyet az elme hoz létre az érzékelés aktusában. A megtévesztés, ha úgy tetszik a bűvésztrükk, a májá lényege tehát abban áll, hogy az a tapasztalati tudattér, amelyről azt hisszük, hogy eleve létezik és mindentől, a tudattól is függetlenül létezik (anyag), az valójában semmilyen objektív valóságként nincs, és nem is létezik olyan formában, amint pld. a materialista nézet tételezi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az anyaginak nevezett világ, amely ebből a szempontból nem más, mint a tudat és az elme mágiájaként megjelenő, tisztán szellemi valóság, nem megtapasztalható, pusztán azt, hogy ezen megtapasztalás, vagyis a megtapasztalásban létrejövő anyagi valóság érzete semmiképpen sem független és semmiképpen sem vonatkoztatható el az egyéni, egyedi tudattól. Az anyaginak nevezett, de a valójában szintén tisztán szellemi, tudati valóság akkor jön létre, mikor a tudat fókusza, önön ÉNközpontjából kifelé fordul. Ekkor az elme létrehozza az érzékszervi valóságot. (Amikor ezzel azonosulok – mint tudatrész, mint szemÉJ – akkor a mágia, a májá valósággá lesz. Minél inkább távolodok ÉNemtől, annál inkább azonosulok és beleragadok szemÉJembe, és átadom magam az érzéki megtapasztalás mágiájának. Ennek neve élet.)

A legnagyobb (mítosz)teremtő valóság tehát nem más mint maga az individualitás illúziójába zárult elme. Nem egyszerű annak a felismeréséhez eljutni, hogy az amit a materialista felfogás anyagnak nevez, az a szubsztancialitás tulajdonképpen nem más mint a tudat és az elme játékaként megjelenő tisztán szellemi valóság, mely szellemi valóság képes létrehozni a tudat és az elme játékaként, mágiájaként az érzékeket, az érzékelés aktusát, és az érzékelés aktusa által és aktusában pedig az érzéki valóság tudati megtapasztalhatóságát. Az anyag – miként azt az érzékelésben tapasztaljuk – valójában az érzékelő számára egy teljesen képlékeny tudati energia, mely „szilárd valóságként” csak az érzékelő elme által és az elmében létezik, és ezen tapasztalati valóságról tévesen azt hisszük, hogy ugyanúgy és akkor is létezik, ha a tapasztaló tudat és elme nem létezik.

Az érzékelés olyan tudati aktus, amely valójában teljesen önmagába van zárulva, méghozzá magában az individuális érzékelésben. Egy példával élve: amikor megfogunk egy poharat, a pohár alakja, színe, súlya, szilárdsága, textúrája, a benne lévő folyadék színe, illata, hőmérséklete a kezünk, azaz az érzékelés eszköze által az érzékelés aktusában a tudatunk számára valósággá lesz. Hajlamosak vagyunk ebből azt levonni, hogy megfogtunk egy poharat, és nem azt, hogy pusztán egy érzéki benyomás történt meg az elmében, az elme és az érzékelés aktusa által. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az érzékelt tárgy nem ugyanolyan része az elme által teremtett tudati-tapasztalati térnek (tudattér) mint például maga az érzékelő kéz, és ezen érzetünk abból adódik, hogy tudatilag elkülönültnek érezzük magunkat az úgynevezett fizikai testünket körülvevő világtól. Ez nem más mint maga a materializmus. Mivel ebben a világérzékelésben fel sem tételeződhet, hogy mind az érzékelő, mind az érzékelés és mind az amit érzékel (az érzéklet) valójában EGY és EGYetlen TUDAT és ELME, és mind az úgynevezett világ, mind a benne megtapasztalható valóság általa és benne létezik olyannak, amilyennek az individuális én(ek), a tudati szeparáció mágiájában azt megtapasztalni képes. Természetesen ez azért van, mert az EGYetemes Tudat önMAGában és önMAGától elhatárolódva – így létrehozva az egyediséget és ez egyéniséget, emberi szempontból pedig a személyiséget és a személyességet – az EGYetemes Elme által létrehozott szellemi-individuális-ézéki(anyagi) valóságot, önMAGától különvált individualitásként immár nem képes önMAGA szerves részeként sem, nemhogy teljesen önMAGaként átélni. Ezt nevezik a hindu védikus bölcseletben májának, májá fátylának, ami az EGYetemes tudatot eltakarja, létrehozván ezáltal az anyaginak nevezett valóságot, világot, mely valójában sem nem független, sem nem önálló semmilyen szellemi valóságtól, mivel az anyaginak nevezett valóság nem más ebben az értelemben, mint a tudatnak az elme által létrehozott sajátos, mágikus, szellemi valóságtere.

Az emberiség ősi, valós spirituális hagyományai nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a beavatható, a szellem valóságára érzékeny tudatok, konkrét megtapasztalást szerezhessenek az anyagi világ ilyen értelemben vett tudati-illuzórikus voltáról. Az anyaginak nevezett világ ugyanis nem azért illuzórikus, mert nem megtapasztalható tudatilag az elme, az érzékek segítségével, hanem azért, mert az amit tapasztalunk, az semmilyen értelemben sem létezik a tapasztaló tudat és elme nélkül. A komolyabb beavató rendek nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a tanítványok az individuális emberi tudat természetének a megismerése által, az individuális tudat határait az EGYetemes tudat felé áttörve, azt kitágítva különböző, úgynevezett kiterjedt tudatállapotokat tapasztaljanak meg, mely tudatállapotok megtapasztalásában a tanítványok számára átélhető, közvetlenül és minden absztrakciótól mentes evidenciává válhatott az anyag, a anyagi világ, valóság és létezés tisztán tudati, érzéki, elmebéli és szellemi jellege. Akinek semmilyen jellegű megtapasztalása sincs a tudat individualitást meghaladó, kiterjedt, teljesebb állapotait illetően – és itt most nem tudati betegségekről, hallucinációkról és egyéb kóros elmeállapotokról beszélek – az törvényszerűen legfeljebb a racionális megértés szintjére juthatott el, és a mai világban már ez is hatalmas teljesítménynek számít lassan, köszönhetően a materialista tudomány és vallások, álspirituális irányzatok tömegbutító tevékenységeinek. A világ és a valóság EGYsége és ezen egység egyéni és egyedi megtapasztalhatósága ugyanis nem lehet csupán hit vagy mítosz kérdése. Ez kizárólag megértés és megélés kérdése lehet, mely valódi, önMAGunkra vonatkozó tudást jelent. Ezért a valódi, legmagasabb rendű spirituális igazságok soha, semmilyen formában nem válhatnak mindenki számára érthetővé és elérhetővé, ugyanis az emberek közötti különbözőségek a legnagyobb akadályai mindennek. Kemény dolog kimondani a jelen korban, ahol a mottó az, hogy bárkiből bárki és bármi lehet, hogy a spirituális igazságok lényegébe nem avatható be minden ember, illetve az igazságnak magának is rengeteg szintje van, ami csak a megtapasztalás által válhat magától értetődővé a beavatott számára. (Vannak akik megtapasztalnak ugyan bizonyos tudatállapotokat, de nincs fogalmuk arról, hogy mit tapasztaltak meg, és vannak olyanok is, akik viszont hiába sajátítanak el bármilyen tanítást pusztán intellektuális szinten, a gyakorlati átélés mindvégig hiányozni fog mögüle.) Nem azért válnak titokká bizonyos korszakokban bizonyos magasrendű spirituális tudások, mert egyesek önkényesen el akarják zárni azokat az emberiség elől – bár kétségtelen, hogy ilyen szándékkal is létrehoztak bizonyos rendeket, szervezeteket stb. – hanem elsősorban azért, mert a szellemi alászállás korszakaiban egész egyszerűen nem tanácsos gyöngyöket szórni a szellemi moslék közé, mert ez komoly veszélyeket rejt.

A valós, igazi spirituális tudás mindig egyedi, egyéni, konkrét és személyes átélés és megértés egymástól elválaszthatatlan párosa. Az individuális intellektus visszatérése az univerzális, EGY és EGYetlen VALÓba, azaz minden létező EGY és EGYetlen közŐS LÉNY-EGYébe. Ennek számtalan egyedi foka és fokozata létezik, és igazából bármennyi iskola, bármennyi tanító is legyen, aki ezt „tanítani” próbálja, mind más-és más lesz, és ahány tanítvány annyiféle megtapasztalás. Nagy hiba lenne tehát azt hinni, hogy bármiféle, végsőnek tekinthető spirituális igazság, amely a tudat, az elme, a világ, a valóság és az igazság összefüggéseire vonatkoztatható, az standardizálható és leegyszerűsíthető lenne bármilyen tudományos képletre. Mindez azért lehetetlen, mert bár számtalan absztrakció létrehozható bármilyen megtapasztalást illetően, ezen absztrakciók – bár az EGYetemes megtapasztalásának individuális leképeződései lesznek – mégis a lényeget tekintve soha nem egyenlőek azzal, amit absztrahálnak. (A Teljesség teljességgel elvonatkoztathatatlan önMAGunktól.) Azonban kétségtelen, hogy bizonyos tudati megtapasztalások között igen sok hasonlóság van, amelyek alapján bizonyos kategóriák felállíthatóak, ám ezen kategóriákkal is igen óvatosan szükséges bánni, sohasem feledve, hogy semmilyen kategorizálás sem telepedhet rá soha, az egyedi, egyéni átélésre, tapasztalatra és megélésre. A kategóriáknak csak útbaigazító, segítő jellegük lehet, semmiképpen sem akadályozó az elvi és gyakorlati megismerést illetőleg.

Amikor bármilyen mítosz akadályává és nem segítőjévé szegődik a magasabb rendű szellemi megismerésnek – mely végső soron mindig önMAGunk végső lényegének a megismerésére szükséges irányuljon – akkor a szellemi sötétség kiterjedt formákat ölt. A vaskori tudományos materializmus és technomágia szerves és kiiktathatatlan eszközei, az önMAGunktól távolodó tudati folyamatok gerjesztésének, melyek által eme szellemi kizárólagosságot nyert mítosz teljes és megkérdőjelezhetetlen uralomra jutott az emberi tömegelme felett. Sokan felemelkedést látnak mindebben, ám létezik egy ezzel szöges ellentétben álló megközelítés is, mely szerint mindez az emberi létezés megsemmisítésének és megsemmisülésének a biztos programja, amely a tudattól független, objektívnek nevezett valóság mítosza, és eme anyagmítoszban kondicionálódott elme végzetes tévedése. Ezen írásban ha úgy tetszik önkényesen, ha úgy tetszik ex cathedra ki kell jelentenünk: semmiféle objektívnek nevezhető valóság nincs, és nem is létezhet, pusztán, csak és kizárólag az elme által és az elmében megismerhető, tisztán tudati, szubjektív valóság. Semmi nem létezik a tudat és az elme nélkül, ami anyagi, vagy úgynevezett „objektív” valóságként megismerhető lenne. Az „én vagyok-e a világban vagy a világ van-e az elmémben” kérdésre a helyes válasz ebből a szempontból a következő: az elme, a világ és minden ehhez kötődő, köthető és megtapasztalható valóság maga a tudat(om), és mindez végső soron nem más, mint saját, EGY-ÉNi és egyéni létezésemből fakadó lehetőség a kozmikus játék (a lílá) kozmikus illúzióként (májá) való meg- és átélhetőségére. Ez pedig nem válhat hit kérdésévé, bár a pozitív értelemben vett, önMAGunkba vetett hit, segíthet önMAGam(unk) megismerésében. Azonban mindenki és Mind-ÉN-KI MAGa kell eljusson az ezzel kapcsolatos felismerésekre, megismerésre és megértésre, kiegészülve a megtapasztalás minden lehetséges tudati eszközével.

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

6 hozzászólás a(z) “Mítosz és Szellem” bejegyzéshez

  1. Példa az elme programozásra:
    Amikor elkezdték felszámolni az analfabétizmust az iskolákban, akkor elhitették a nebulókkal hogy a tudás “gazdaggá” fogja őket tenni. Sajnos ennek csak kézzel fogható és szemmel látható oldalát oktatták, az alkímiát ami szellemileg alapozta volna meg az értelmes felfogó képességet- sohasem olvasva hanem értve adtak tovább- kihagyták, ezért az idióták száma a felvilágosodás óta exponenciálisan emelkedett.

  2. A vaskorban a legnagyobb problémát az oktatással kapcsolatban magának a tudásnak a definíciója jelenti. A tudás mindig az Abszolútumra, a Teljességre így önMAGunkra vonatkozó közvetlen, szubjektív, azaz absztrakció mentes megtapasztalás, míg a tudomány a relatív, az örökké változó jelenségvilágra vonatkozó, és erről alkotott absztrakt, “objektív”-nek nevezett ismeret.

    Amint a tudós nem tudó, úgy ma az, amit tudás átadásnak neveznek az nem más, mint egy álbeavatás, ahol a “beavatottak” tudás szurrogátumra tesznek szert, ami mindenre jó, csak arra nem, hogy tiszta, kritikus, és önMAGunk lényege felé irányuló gondolkodásra legyenek képesek, az oktatási rendszernek nevezett agymosodából kikerült egyedek. A materialista mítosz ugyanis alkímia helyett kémiát, metafizika helyett pedig fizikát kínál, mely ismeretek csak az örökké változó felszín megragadására alkalmasak.

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

7 − 5 =