Az ŐS-NYELV

Akadémia

Egy kis játék a szavakkal:

Akadémia = akad – e – mi – a(z)? , akad – (d)e – mi – a(z)?

Akad, akadékos, akadékoskodik – akadémikuskodik

Tud – Tudó – Tudós – Tud(álék)os = a tudás fokozatai, az abszolúttól a relatívig

Az akadémia szó állítólag a görög nyelvből származik. Hogy a görög és a magyar nyelv – ógörög és ómagyar viszonylatában – számos kísérteties rokonságot és hasonlatosságot mutat, azt avatott nyelvészek már sok aspektusból is megerősítették. Jelen esetben még sincs szükség különösebben elmélyült nyelvészeti ismeretekre ahhoz, hogy észrevehessük, az akadémiaakademos szó gyökei a magyar nyelvben tökéletesen feltárhatóak. Az akadálya a jelen korban az ilyen jellegű nyelvi megközelítésnek maga az akadémikus akad(ékoskodó) – démosz(i) [démosz δῆμος =görög jelentése: nép] felfogás, mely meghatározó minden jelenlegi akadémikus, tudományos szemléleti rendben. Egy tudományos-materialista szellemben kondicionált nyelvész-elme számára, már pusztán a magyar nyelv valós gyökrendszeri voltának a megismerése is jóformán lehetetlen, „tudománytalan” feladat. Tisztelet a mindenkori kivételeknek, akik túl tudnak lépni a fent nevezett akadályokon, és a materialista racionalizmus anyagbaragadtságát meg tudják haladni azon intuitív egységszemlélettel, mely csak a tudományos-materialista létszemléletből tekintve tűnik irracionálisnak és tudománytalannak, de valójában ezen szemlélet nélkül a magyar nyelv valódi eszmei lényegiségéhez nem valószínű, hogy eljuthatunk. Természetesen nem célom abszolutizálni az egységszeméletű gondolkodást sem, ezzel kizárva más szemléletek létjogosultságát, pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a magyar nyelv szerves gyökrendszerének az ismerete nélkül, minden kísérlet kudarcra van ítélve, ami nyelvünk elmélyültebb, belső tartalmainak a feltárására tesz kísérletet. Ezen írás nem az akadémikusság kritikája, de kétségtelen, hogy azok művelői számára annak is tűnhet. Ugyanakkor ismerve a jelenlegi „hivatalos nyelvészet” művelőinek magabiztosságát, nincs félnivalónk ezen téren, mert az ilyen, és ehhez hasonló okfejtéseket akadémikus berkekben általában az „elmeháborodott, tudománytalan és magyarkodó” jelzővel illetik, így azok még a témafelvetés-megfontolás szintjéig sem juthatnak el. Jelen okfejtésben mindhárom fenti kategóriát elutasítom, ugyanakkor nem tartok igényt sem a tudományos sem a tudományoskodó módszerekre, sokkal inkább a metafizikai szemléletben feltárható összefüggések megfontolás tárgyává való tételére.

A nyelv

A nyelv olyan absztrakt és szimbolikus kommunikációs eszköz, mellyel az ember által – csakis szubjektív, alanyi módon – átélhető tudati valóság tartalmai, absztrakt módon közölhetővé válhatnak. A fogalmi gondolkodás tartalmainak a kifejthetősége a nyelvben csak közvetett, absztrakt módon történhet, a nyelv inherens formai eszközei által, melyek egy adott, konvencionálisan elfogadott viszonyítási rendszeren belül bírnak csak érvényességgel. A nyelv ilyen értelemben eleve konvencionális és absztrakt kommunikációs eszköz, mivel annak tartalmi megjelölései az azt használók számára ugyanazon tudati objektumokra (valóság-tárgyakra, tartalmakra) kell hogy vonatkozzanak, másként a kommunikáció megvalósítása komoly akadályokba ütközhet, vagy egyenesen meghiúsulhat. A nyelv a relatív valóság része, és önmagában csak önmagához képest rendelkezik, elméletileg abszolút érvénnyel az a tartalmi rendszer, mely a fogalmi gondolkodás tartalmainak a kifejezésére hivatott. (Egy példa: a ház szavunk a magyar nyelven belül egyedüli, úgy mint formai egység, ebben az értelemben abszolút. Ugyanakkor a jelentéstartalma annak használói által konvencionálisan, azaz közös megegyezés alapján elfogadott olyan tudati objektumot – valóságot – jelöl, mely látszólag gyakorlatilag bármikor megváltoztatható lenne. Ha például a nyelv használóinak közössége egységesen megállapodna abban, hogy a ház szóval ezentúl mindenki mondjuk egy almafát jelölne, akkor a ház szavunk más kommunikációs tartalommal töltődne fel, és bár morfológiailag változatlan maradna, de jelentéstanilag más tartalomra szolgáló megjelöléssé, szimbólummá válna.) Könnyen belátható, hogy egy nyelv tartalmi koherenciáját elsősorban annak használóinak az adott nyelv tartalmi viszonyaira irányuló konvencionalizmusa határozza meg.

A tudományos-materialista szemlélet szerint, a nyelv az emberi evolúció terméke, mely maga is evolúciós mellékterméke, az evolúció termékeként megjelenő emberi értelemnek, amely a tárgyi és a virtuális világ leírására, megnevezésére, kifejezésére és közlésére – kommunikációjára – szolgál. Ez egy lehetséges nézet, amely a létet az anyag eredőjeként értelmező létfelfogás terméke, és egy kétségtelenül létező, domináns tudati jelenség. Mivel jelen értekezésünk kiindulópontját nem ez a világkép és világnézet határozza meg, ezért nem bír kizárólagos elfogadottsággal, a tudományos-materializmus kriticizmusát pedig már több értekezésemben a maga helyén kifejtettem ezért az ide vágó tartalmak elolvasása szükséges. (Isten majma, majmok istene, Materializmus, avagy a céllá vált eszköz története, Az OKafogyott intelligencia, A vak gyermek története) Kétségtelen, hogy minden nyelvnek van fejlődése, mely jelen szemlélődési pontból tekintve nem egyenlő az evolucionista felfogás evolúció értelmezésével, mely szerint valamiféle „vak órásmester-hipotézis” alapján, a nyelvek minden előzetes intelligencia megléte nélkül, véletlenszerűen alakultak és evolválódtak az időben. A materialista felfogás szerint a majomból emberré válni készülő, „ökögő-bökögő” transz-fajoknál jelent meg a vokális kommunikáció, mint a fogalmi gondolkodás egy értelmileg magasabb szintjének az artikulált, nyelvi formája, amely mikro-közösségi szinteken indult fejlődésnek és a kommunikáció tárgyait képező, közösen tapasztalt valóság tartalmainak a verbális absztrakciójaként vált a ma ismert nyelvvé, nyelvekké. De mi van akkor, ha mégsem? Mi van akkor, ha a nyelv, egyszerűen kezdeti, eleve létező velejárója az emberi létformának, mely ugyan ki van téve egyfajta változásnak és fejlődésnek, de semmiképp sem valamiféle fantáziadús evolúció mellékterméke, hanem egyidős az emberi létezéssel? Mi van akkor, ha a ma ismert nyelv – mint fogalom – valójában már egy lecsökkent, szimbolikusságánál és konvencionalizmusánál fogva egy eleve absztrakt – így esetleges – kommunikációs forma, melynél sokkal magasabb rendű kommunikációs formák is léteznek, de amely kommunikációs formák az anyagtudatú ember számára jelenleg a maguk valóságában elérhetetlenek?

A kommunikáció – magyarul KÖZ-lés

A nyelv – metafizikai szemlélettel tekintve – a kommunikáció relatív eszköze. Nem csak önmagában és önmagához képest véve relatív, hanem magának a kommunikációnak az egyéb lehetőségeihez, formáihoz mérten. Ezen a ponton ugyanakkor szükséges meghatároznunk, hogy mit érthetünk jelen kifejtésben a kommunikáción, és a kommunikáció minőségi szintjein. A kommunikáció – magyarul közlés – önmagában unidirekcionális vagyis meglehetősen egyirányú tudati folyamat. A kommunikációhoz értelemszerűen szükséges egy kommunikáló – közlő alany, a kommunikáció tárgyát képező közlendő, és de facto maga a kommunikáció aktusa, vagyis a közlés. Mi mindebben a közös? Magyarul és latinul is: a commun(is) – köz. A kommunikáció – a közlés tehát olyan tudati-szellemi aktus, mely során a közlő tudatán belül létező szellemi tartalmak a kommunikáció valamely eszközévelpld: nyelv, szimbólumok, képek, hangok, jelekközlésre kerül a kommunikációban résztvevő fél, felek felé, számára. A kommunikáció ezért szigorúan véve, természeténél fogva mindig egyoldalú, hiszen a kommunikáló fél által érzékelt, adott tudati valóság megragadására, absztrahálására és átadására törekszik. A kommunikáló felek ilyen módon mindnyájan saját valóságukba próbálják bevezetni, beavatni, bevonni egymást, ugyanakkor a kommunikáció tárgyának a közvetlen, absztrakciótól és szimbólumoktól mentes át és megélhetősége és annak teljessége egyedül a kommunikáló, vagyis a közlő számára abszolút evidencia. Ebből következik, hogy a kommunikáció aktusa verbális formában eleve egy olyan indirekt közlési forma, mely a kommunikáló fél által átélt individuális tudati valóság tökéletes, maradéktalan és teljes közlésére, átadására csak többé vagy kevésbé alkalmas, amiből többnyire különböző kommunikációs anomáliák, disszonanciák magyarán eltérések származnak.

Individuális tudatként a kommunikáló fél, mindig fél marad, bármilyen kommunikációt is folytat, és ennek elsősorban nem maga a kommunikáció fajtája, módja stb. az akadály, hanem az individuumok közötti természetes individuális különbségek és különbözőségek, amelyek az egyénenként különböző, egyedi és csak és kizárólagosan egyediként meg és átélhető tudati valóságok abszolút EGYségesíthetőségének a hiányából fakadnak. Feltevődik a kérdés, hogy akkor milyen is lehet, lehetne az ideális, az abszolút kommunikáció, vagyis amely azt tételezné, hogy a kommunikáló fél által közölt tartalom a kommunikációban résztvevő másik fél, vagy felek számára is tökéletesen, teljesen azonos módon, torzulás mentesen érthető, értelmezhető, át és megélhető tudati tartalom-átvitelt jelentene? Metafizikai értelemben az ilyen kommunikáció akkor jöhetne létre, ha a kommunikációban résztvevő felek tudatilag-szellemileg-lelkileg EGGYé tudnának válni, vagyis a kommunikáció tökéletlenségét jelentő, önön szem-éjességükön, individualitásukon képesek lennének túllépni, egymással tudatilag-szellemileg-lelkileg EGY KÖZ-ŐS (communis) VALÓSÁGBA lépnének. Ez önön személyességünkbe zárulva, individuumként megvalósíthatatlan tudati aktusnak tűnik. EGY-ÉNként azonban – mivel megszűnik minden személyesség, egoitás – tökéletesen és maradéktalanul megvalósítható, metakommunikációs Valóság. EGY-ÉNként ugyanis mindenféle kommunikáció, és kommunikációs torzulás, tökéletlenség mentesen válhat minden individuum EGGYé minden létező valóságával, mivel az EGY-ÉN minden individuális feletti, szupraindividuális tudati valóság teljessége. Így valójában Mind-ÉN-Kivé válok, vagyis minden individuálisan átélt valóság teljesen és tökéletesen láthatóvá válik MAGunkban. Minden kommunikáció, kommunikáció mentes legmagasabb és abszolút foka – amikor még tudati tartalmakról és azok közvetlen át és megélhetőségéről beszélhetünk – az egyéninek, mint tudatnak EGY-ÉNné való válása által valósulhat meg, mely a KÖZlő, a KÖZlés és a KÖZölt újra KÖZ-ŐSsé válását jelenti. Ez csak a tiszta, szupraindividuális, EGYetemes elmévé vált EGY-ÉN EGYetemes VALÓsága számára jelenhet meg, melyben a SZEMlélő, a SZEMlélet és a SZEMlélt EGY és EGYetlen VALÓságként, önMAGa Forrásába visszatérve időzik. A kommunikáció mentes kommunikáció legmagasabb foka: önMAGom önMAGam Forrásában való feloldódása és időzése, mikor minden közvetettség (absztrakció) teljes és tökéletes kiküszöbölésre kerül, egy szupraindividuálisan megvalósított tudati állapotban, tudati minőségben. Ez olyan paradoxon mely csak át és megélhető, de amelyről érdemi kommunikációt folytatni fogalmi rendszerek által nem lehetséges.

Miután tisztáztuk a kommunikáció és az abszolút, kommunikáció feletti kommunikáció fogalmát térjünk vissza a nyelvhez, mint kommunikációs eszközhöz, és vizsgáljuk meg, hogy milyen lehetőség van, a mai tudományos-materialista nézeten kívül a nyelvnek, mint kommunikációs eszköznek egy teljesen más szemléletbe való helyezésére. Mi van akkor, ha a nyelv nem evolúciós termék, hanem egy olyan eleve létező MAG, mely a növény mintájára bomlik ki, vagyis nem evolválódik*, hanem az eleve önMAGában hordozott potenciált nyilvánítja meg önMAGa fejlődése közben? Itt tisztáznunk kell, hogy nyelv alatt nem egy konkrét nyelvet értek, hanem egy olyan ŐS-NYELVet, mely minden létező, megnyilvánult és meg nem nyilvánult nyelvek ŐSE, ANYJA, és aminek a jelen, általam használt magyar nyelv is a része. Elejét szeretném venni tehát mindenféle elsőbbségi vitának, mert jelen értekezésem nem erről szól, hanem a NYELVEK NYELVÉRŐL, vagyis arról az ős MAGról, melyből minden ismert és ismeretlen nyelv kibomlott, létezik akár megnyilvánulatlanságában, akár megnyilvánultságában. (* az „evolutio” latin szó eredetileg fejlődést jelent, de az evolucionista nézet kisajátította ezt, így nem az önmagában véve létező, nyilvánvalóan megtapasztalható fejlődését tagadjuk a dolgoknak, hanem annak azon evolucionista nézet szerint vett értelmezését, amely többek között elveti az elve létező, minden létező és létezés alapját képező Intelligencia létezésének, vagyis a dolgok magság-szerűségének a lehetőségét.)

Az ŐS-NYELV

Az ŐS-NYELV – az őselvek szintjén – MAGa a MAG, és tökéletesen alkalmazható rá a növény félődésének a szerves analógiája. Ezen nézet szerint a növényben csak és kizárólag az a valóság nyilvánulhat meg, ami a növény MAGvában, a növény kifejlődését megelőzően már eleve létezik. Amint egy növénynél a MAG különbözik a gyökértől, a szártól, a levelektől, a virágtól, a terméstől stb. de ezen különböző szervek, szervesen egymásra épülve EGYek, ugyanazon MAGból nyertek életet és ugyanazon MAGban előre kódolt valóságot nyilvánítják meg, úgy az ŐS-NYELV is ezen analógia alapján hordoz MAGában minden EGY-MÁSbanfoglaltságot, minden EGYezőséget és minden MÁS-ságot és különbözőséget. A materialista szemlélet számára a mai nyelvek halmaza egy olyan konglomerátum, melyek különböző kategóriákba rendezhetőek, bizonyos szempontok figyelembe vételével. Ezen szemlélet ugyanakkor elutasítja annak a lehetőségét, hogy minden ismert nyelv, egy és egyetlen ŐS-NYELV leszármazottja legyen. Bár megkülönböztetnek rokon nyelveket, és ezen alapon különböző nyelvcsaládokat, valahogy a nyelvészet terén – a materialista felfogás dacára – a darwini fajeredet szingularitáselméletét óvakodnak még csak gondolatilag is felvetni. Bár az evolúció elmélete mindennek egy közös őst feltételez – legalábbis az embert illetőleg jelenleg aktuálisan a mókuscickányig visszavezethetően – a nyelveknél zavaró az a „genetikai lingvo-diverzitás” mely alapján például a szanszkrit és a magyar nem lehet ugyanolyan rokon, mintha a magyart a szláv, indogermán, latin vagy egyéb nyelvekkel együtt tekintenénk rokonnak, mint egy hajdani ŐS-NYELV gyermekeit, melyek között kétségtelenül találhatóak hasonlóságok, de ugyanúgy hatalmas, a jelenlegi szemléletek és kategóriák által áthidalhatatlannak tűnő ellentétek és különbségek. Ez olyan, mintha egy növény esetében már eleve nem látnánk annak szerveinek, részeinek az egységességét, csak a különböző részeit szemlélnénk darabokra szedve, és azokból próbálnánk összerakni a növény egészét, anélkül, hogy valaha láttuk volna, hogy hogy is nézett ki a növény a maga egészében és EGYségében. A jelenlegi földi nyelvek között kétségtelen, hogy végletes különbözőségek léteznek, de az általam felvetett ŐS-NYELV létezésével mindez minden látszat ellenére és paradox módon még sincs ellentétben. Minden nyelv ugyanis EGY és ugyanazon transzcendens valóságból ered és transzcendens valóságra mutat, amelynek rengeteg színes és változatos aspektusát tükrözi pontosan az EGYségtől való elszakítottságának végtelenül sokféle, különböző, individuálisan pedig még jobban elmélyülő egyedi aspektusainak a révén.

Jelen vizsgálódás fő szempontja tehát az, hogy a ma ismert nyelvek között az jelent elsősorban különbséget, hogy az adott nyelv – elsősorban nem egy másik nyelvhez viszonyítva, hanem önmagához képest – milyen minőségű kifejezőerővel hordozza magában a transzcendens létre való irányultság megjeleníthetőségét, szemléltethetőségét, tükrözhetőségét. Egy nyelvnek, az ŐS-NYELVhez való távolságát ennek az alapján „mérhetjük le”, hogy feltételezzük, az ŐS-NYELV a MAGa teljességében soha nem nyilvánult – mert nem nyilvánulhat meg – a relatív világban, de ehhez a transzcendens EGYséghez vannak nyelvek, melyek látszólag közelebb állnak. Nem föltétlenül időbeni ősiségük alapján – bár látszólag ez is fontos tényező lehet – hanem elsősorban ama belső EGYségességük, transzcendens EGYséglátásuk, EGYségszemléletük okán, mely által a Létezés Forrására képesek irányítani tudatunk fókuszát, pusztán az önMAGuk létezésében megismerhető racionális-logikai-intuitív összefüggésrendszer, építmény intuitív megismerésével*. (* Intuitív megismerés alatt nem a pszichológia által használt intuíció definícióját használjuk, mely a racionális megismerés tartalmi objektumai közötti logikai következtetésrendszer alapjain értelmezi az intuitív fogalmát, hanem intuitív megismerés alapján azt értjük, hogy a tudatban, megjelenhetnek olyan, minden logikai előzményt nélkülöző tudattartalmak, melyek nem a racionális, empirikus megismerés, és logikai-dedukció következtében bukkannak fel. Olyan tudati terekbe való behatolást jelent ez, melyek addig zárva voltak az individuális tapasztaló tudat számára, és amelyek valamilyen okból kifolyólag, egy adott élethelyzetben megnyílnak, így megismerhetővé válnak közvetlen módon, a racionális logikai-intuíció mechanizmusától független, tudati-szellemi intuíció által. A Misztikus Intuíció egy lehetséges megnevezése, válfaja ennek.)

Az ŐS-NYELVhez természetszerűen a relatív világban semmilyen nyelv nem hasonlítható, mivel ez ez olyan ős-elv, idea, mely közvetett, empirikus módon nem ismerhető meg. Az empirikus-materialista gondolkodás egyik fegyvere pont ezen a ponton a lehatásosabb, amikor a „hiszem ha látom” szemlélettel utasítják el a transzcendencia fogalmát, mondván ami empirikusan nem tapasztalható, az nincs. (Metafizikai szempontból viszont, pontosan az érzék(szerv)i empirizmus maga a legközvetettebb megismerés, mely a májá része.) Ám sok minden nem tapasztalható közvetlen érzékszerveinkkel, mégis következtethetünk a létezésére. Ilyen például az elektromosság, a különböző sugárzások, melyek közvetlenül nem kézzelfoghatóak sok esetben, hanem olykor csak egyfajta kiterjesztett empirizmus (pld. mérőműszerek, vagy egy adott létező működése) által következtethetünk annak létezésére. A transzcendens valóság mindig csak tükröződik a tudaton belül, és az empirikusan megragadható, megismerhető, érzéki valóság az individuális megtapasztalásban soha nem adhatja vissza annak teljességét. A véges nem ismerheti meg a végtelent a maga teljességében. Az ideák, vagyis az ős-elvek és azok transzcendens teljessége is ilyen módon pusztán tükröződnek a fizikainak mondott valóságban. Az ŐS-NYELV létezésére empirikus módon pont annyi bizonyíték gyűjthető, mint arra, hogy az soha nem létezett és nem is létezhet. Az ŐS-NYELV létezésének a valóságára pusztán a szellemi intuíció, vagy a misztikus intuíció által juthatunk el. Ez ugyanakkor a materialista tudomány módszertanában nem létező, meg sem jeleníthető, sőt egyenesen tudománytalan kategória, és emiatt meg sem jelenhet. Az érdekesség az, hogy mindezek ellenére, a materialista tudomány eszközeivel is el lehetne jutni arra a következtetésre – pusztán csak a jelenleg fellelhető nyelvek különböző szempontokból való tudományos analizálása által – hogy a jelenleg létező nyelvek, függetlenül attól, hogy azok élőnek vagy holt nyelvnek vannak titulálva, mind rokonok egymással, pusztán a rokonságuk más-más fokon nyilvánul meg.

Ha a vizsgálódást eleve azon szempontból indítanánk, hogy minden mindennel összefügg, hogy minden létező EGY és EGYetlen forrásból és intelligenciából ered és bomlik ki – valamint ez alól semmi sem, még a nyelvek eredete sem kivétel – akkor a rendelkezésre álló vizsgálati eredményeket nem lenne nehéz egy olyan szemléleti rendszerbe illeszteni, mely kimutathatná, a bábeli zűrzavar ellenére azt az igazságot, hogy szimbolikus értelemben véve, és gyakorlatilag is, Bábel tornyánál az emberiség EGY nyelvet beszélt, és ez a nyelv nem volt más, mint az EGY NYELVE. Nem hívták ezt sem szanszkritnak, sem latinnak, sem magyarnak sem egyéb nyelvnek, mert egyszerűen nem kellett megnevezni, hisz más nyelvet nem beszéltek és nem is beszélhettek azok, akik EGY-MÁSt minél tökéletesebben óhajtották megérteni. Szándékosan nem idézem a Biblia ide vágó passzusait, mert ezt mindenki egyéni belátására bízom, hogy érdemesnek tartja elolvasni-e. Az anyag(i)-ember – a homo materialis – az ŐS-NYELVet soha nem beszélte, mivel az túl van azon a verbális, fonetikus beszéden, amit ma nyelvnek, nyelveknek nevezünk. A valódi ŐS-NYELV a kommunikáció csúcsa, felette a létezésnek már csak olyan szintjei találhatóak, melyekben az általunk ismert kommunikáció minden téren meghaladott, felesleges és értelmetlen, a már fentebb kifejtettek okán. Az ŐS-NYELV bár magában hordoz minden megnyilvánult és megnyilvánulatlan, élőnek és holtnak nevezett nyelvet, mindezeket ugyanakkor minden szempontból meghaladja a maga Teljességében. Hiába raknánk össze az összes általunk ismert nyelvet, ezen szilánkokból nem lenne kirajzolható az ő teljessége és tökéletessége.

Az ŐS-NYELV az EGYetértők nyelve, az ŐS-Ten nyelve, az IS-TEN-nek nyelve, az Angyalok nyelve. E nyelv hajdanán az EGY Értőinek a nyelve volt, az Aranykor nyelve. Kevesen beszélték, de annál többen értették: a szavak nélküli Csendben. Ma, a Vaskorban az EGYet nem értők, az EGY nemértőinek a nyelve, amin talán annyian és annyit beszélnek, mint még sohasem, zajosan, lármásan, harsogón és egy-mással ellenkezve. A valódi ŐS-NYELV szavak nélküli, hangok nélküli, beszéd, jelek nélküli értése, tudása, bizonyossága az EGY és EGYetlen VALÓnak: az ÖN-VAL(L)Ónak, az EGY-ÉNnek, mely nyelv ott szunnyad Mind-MAGunk isteni tudatában arra várva, hogy újra felfedezzük.

magsag

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

2 hozzászólás a(z) “Az ŐS-NYELV” bejegyzéshez

  1. “Valójában azonban bizonyos igazságok voltaképpeni természetükből kifolyólag a leghatározottabban ellenállnak mindenféle “népszerűsítésnek”: bármennyire is közérthetően fejtsék is ki azokat (értve ezalatt, hogy igazi jelentőségüket megőrizve és mindenféle torzítás nélkül kerülnek kifejtésre), csak azok számára felfoghatók, akik rendelkeznek a szükséges kvalitásokkal, mindenki más számára pedig olyanok lesznek, mintha nem is léteznének. (…)” Guénon

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

1 × 2 =