A vak gyermek története

A tudomány nagyszerű játék, szellemükben* vak gyermekeknek. Hogy miért is? Az alábbiakban egy rangos tudományegyetem prominens genetikusának egy rádióinterjúban elhangzott szavait idézem (a személyesség és a személyeskedés elkerülése végett a nevek lényegtelenek):

„Professzor: …a természet az sokkal nagyobb génmódosító mint mint amilyen mi vagyunk.

Riporter: Csak hosszabb távon teszi ezt.

Professzor: Igen, viszont nem olyan céltudatosan mint mi, és nagyon sokszor sokkal károsabb a hatása, azt mutatja például a sok neurotoxin, ami a növényekből, vagy a gombafertőzések után nagyon nagy bajt okoznak…ehhez képest amit a kutatók csinálnak az nagyon-nagyon óvatos és körültekintő, ezt kell tudatosítani mindenkiben, szükség van génmódosításra.”

Korunkban a tudományos-materialista világnézet prominenseitől nem ritkaság ehhez hasonló kijelentéseket hallani, melyek lényegüket tekintve – túl azok prekoncepciózusan inherens szellemi beállítottságán – semmi mást nem szolgálnak, mintsem azon tudatforma önigazolását, melybe a jelenlegi genetika tudománya megjelenhetett, és egyre nagyobb fejlődésnek indulhatott. Az interjúban elhangzott mondatokból kibontható annak tipikusan scientifikus attitűdnek a szellemi bázisa, mely elsősorban agresszív tekintélyelvűsége által vált egyeduralkodóvá a hivatalos tudomány berkeiben, s amely nézeteknek nem hogy az ellenzői, de pusztán csak más nézőpontból megnyilvánuló, különböző nézőpontot képviselői sem jelenhetnek meg, jelenleg semmilyen, érdemben meghatározó fórumon a véleményükkel. Jól jelzi ez azt az arroganciát, ami által a jelenlegi, centrálisan meghatározó és meghatározott tudományos közgondolkodás saját önabszolutizációjának foglyaként egy olyan világ megteremtőjévé szegődött, melyben nincs helye ellentétes véleményeknek. Jelen elmélkedésben egy komplex jelenséget igyekszem körüljárni, melyben nem a genetika létét akarom megkérdőjelezni, vagy annak művelőit pellengérezni, pusztán egy sajátos nézőpontból szemléltetni annak olyan aspektusait, melyek a jelenlegi hivatalos szemléletben törvényszerűen meg sem fogalmazódhatnak. Hogy miért? Mert nem a tudomány nézőpontjából vizsgálom meg az alábbi jelenséget, hanem metafizikai szemlélettel.

Sajátos paradoxon a tudományon belül azon – manapság egyre hangosabban megnyilvánuló – nézet, mely szerint a Nagy Genetikus, vagyis a Természet emberi szemmel igencsak tökéletlen. Az evolúció tudományos dogmáit lelkesen hirdetők a természetes szelekció melléktermékének tekintik többnyire ezen – nézetük szerint – genetikai „zsákutcákat” és vargabetűket melyeket a Természet visz végbe. Szerencsénkre(?) a tiszta ész kritikájának korszakában, a posztmodern kor hajnalán feltűnt egy olyan tudományág, mely végre fényt deríteni hivatott mindezen anomáliákra és tökéletlenségekre. A genetika tudománya – mint megannyi más tudományág – véleményem szerint egész egyszerűen a kíváncsiság szülötte. Az Isteni Színjáték egy jelentős fejezetének a része, tehát metafizikai perspektívából szemlélve, a léte vitán felül áll. Nem célom tehát sem a kíváncsiság megkérdőjelezése – mely végső soron az emberré vált Isteni Tudat önmagára való rácsodálkozása, az önMAGában és önMAGával való kozmikus játék része – sokkal inkább annak a nézőpontnak a bemutatása, mely által világossá válhat, hogy bármennyire is igyekszik egy tudományág önmagát és az általa feltárt „igazságokat” objektivizálni és ezáltal abszolút érvényűvé tenni, ezen igazságok valójában mindig, teljes mértékben szubjektív nézőpontot(kat) tükröznek, még akkor is, ha valamiféle kollektív módon feltárt, megjelenő és megjelenített, objektív igazságként vannak feltüntetve. Az objektív valóság – amint azt több írásomban is kifejtettem – semmiképp sem tudattól független, és ezen pontnál fogva minden esetben annak meghatározója első sorban az a szubjektum, az az én, az a személy és az a szem-éj-esség, amely által, amelyben és amelynek megjelenik és megjelenhet. Ez a kijelentés a mai tudomány hivatalos szemléletével már azáltal is szöges ellentétben áll, hogy pusztán csak megfogalmazásra kerül. A jelenlegi tudomány ugyanis csak olyan materialista tudatformában jelenhet meg, melyben a lét és a létezés pusztán és kizárólag csak a szubsztanciális, objektívként tételezett anyagi lét síkján ragadható meg, sőt amely szerint maga a létezés is anyagi eredetű. (Ezen tudatformáról részletesen írtam „Végtelen EGY” c. munkámban, az érdeklődőknek a jobb megértés érdekében javaslom az ide vonatkozó részek elolvasását.)

napfogyatkozas

A tudományok tehát, azok művelőinek minden erőfeszítése ellenére, nem függetlenek azok művelőinek eleve meghatározott nézőpontjától, világnézetétől és létszemléletétől, végső soron pedig maguk a tudományok definiáltak azok művelőinek egyénisége, egyedi nézőpontjai által. Bár minden tudomány művelésének alapvető követelménye az objektivitás, és az objektív valóságtól való teljes függőségnek – mint kiindulási és vizsgálódási pontnak – abszolutizálása, ez az abszolutizálásra való törekvés lépten-nyomon önmag kardjába dől azáltal, hogy újabb és újabb megismerések, nézőpontok, teóriák megjelenésével számtalan újabb repedést kell befoltozni ezen az épületen ahhoz, hogy az egyáltalán vállalható maradhasson annak művelői számára. Ez a logikai-filozófia jelenség ugyanakkor metafizikai szemléletből tekintve teljesen természetes, mivel a tudomány végső soron a relatív, azaz a jelenségi világ része, és mivel a relatív világ jellegzetessége, hogy egyetlen állandó pontként maga a változás ragadható meg benne a jelenségek szintjén, így ebből következően nézőpontok sokasága, virtuálisan pedig egyenesen végtelen sokasága, végtelensége képezhető le ugyanazon jelenségekkel kapcsolatban, mely nézőpontok absztraktsága teljes mértékben az absztrakciót létrehozó egyéni tudat és elme minőségi függvénye. Röviden és tömören kijelenthetem: objektív tudomány és objektív tudományosság nincs, és nem is lehetséges, pontosan a jelenségvilág törvényszerűségeiből következően. A jelenségvilágban ugyanis pontosan a tudomány az a szellemi eszköz, mely segítségével egy adott jelenségre számtalan magyarázat lehetséges, mely segítségével az, ami bebizonyítható – akár megdönthetetlen törvényszerűségképpen – annak az ellenkezője is bebizonyítható, akár pontosan ugyanazon eszközökkel, pusztán a szemléleti pont megváltoztatása által.

A mai kor embere azért gondolja a tudományt valamiféle tudattól független, objektív valóság megismerésének objektív, tudattól független eszközének, mert sok esetben a technika vívmányait azonosítja a tudomány létezésével. Sokszor hallhatjuk ugyanis azt, hogy a technikai vívmányok java része nem létezhetne az elméleti tudományok nélkül, azon elméleti tudományágak létezése nélkül, melyek eredményei aztán igazolást nyernek a valóságban, vagyis testet öltenek különböző megvalósításokként. Ez viszont csak részigazság. A tudományok ugyanis absztrakt jellegüknél fogva, az általuk objektívnek definiált valóság talaján nőttek és nőnek ki, és valójában a már létező – és eleve mindig is létező – jelenségvilág absztrahálásából nyernek olyan absztrakt törvényszerűségeket, amelyek természetüknél fogva eleve csak egy keretrendszeren belül működhetnek, ugyanakkor azok érvényessége azáltal igazolódik – többé vagy kevésbé vagy egyáltalán nem – hogy a jelenségvilágból nyert absztrakciós rendszerek visszakonvertálhatóak-e, azaz használhatóak-e a jelenségvilág dolgainak újrateremtésére. (Ezen bonyolultnak tűnő eszmefuttatást egy egyszerű példával szemléltetnék: 1+1=2. Ez ma mindenki számára megdönthetetlen matematikai axióma, melynek elfogadása nélkül a matematika nem létezhetne. Nem a valóság, vagy bizonyos valóságok nem létezhetnének, hanem a matematika, és ez nagy különbség. Mert a fenti képlet, csak bizonyos valóságtartományokra érvényes, és melyek elsősorban a kvantitatív tartományokhoz köthetőek. Egy nő + egy férfi = két ember, de három, vagy több ember, amikor valóban EGGYé lesznek. Amint látjuk tehát például a metafizikában a legnagyobb szám maga az EGY, ugyanis minden sokszorozódása általa jöhet létre. Az EGY az ami SZERezi és SZORozza önMAGát, és amelyre a matematikának, a materialista jelenségvilágban relatíve érvényes törvényei érvénytelenek. A matematika számára a legnagyobb szám elméletileg kifejthetetlen, a metafizika számára viszont nem.) A technikai civilizáció valójában az empirizmus talaján nyugszik, és nem az elméleti tudományok absztrakt, empirikusan megismerhető világot leíró absztrakcióin. Bár a két dolog között ma már elválaszthatatlan az összefonódás, mégis van egy óriási szakadék: és ez az elmélet és a gyakorlat között húzódik. Sok esetben ugyanis a tudomány egyszerűen hallani sem akar – értsd vizsgálni sem akar, foglalkozni sem akar – olyan jelenségekkel, melyek bár megtapasztalhatóak és léteznek, de „elméletileg” nem létezhetnek. Ez olyan mérvű szellemi szemellenző, mely nem önmagában a tudományban, mint valóság-absztraháló eszközben keresendő, hanem abban a megrögzött és földhözragadt materialista szemléletben, mely egyszerűbbnek találja azon marginalitások figyelmen kívül hagyását, melyek adott esetben pont lényegüknél fogva lennének hivatottak annak demonstrálására: hogy a kivétel, minden körülmények között megdönti minden szabály abszolút érvényességét. Ez azt jelenti, hogy minden szabály, csak egy adott vizsgálati-szemléleti-vonatkoztatási rendszer keretei között lehet érvényes, és ennek érvényessége semmiképpen sem független magától a szemléleti kerettől. „A kivétel erősíti a szabályt” – logikája tehát nem bír, mert nem bírhat abszolút értekkel, pusztán akkor tűnhet annak, amennyiben magát a keretrendszert és a szemléleti pontot abszolutizáljuk, amelyben az adott törvényszerűség – mint absztrakció – megszülethetett. Ez viszont teljesen önkényes, és még annak az objektivizmusnak a logikájával is átlátható, mely végső soron teljesen szubjektív, és teljesen tudati függőséggel rendelkező, tudati valóságként létező valóság.

Miként kapcsolódik mindez a fent idézett interjúhoz? Ha meg szeretnénk érteni a mai kor, hivatalos tudományát képviselő, vezető tudósainak a szemléleti bázisát, akkor a fentiek számbavétele – sok egyéb adalék és nézőpont mellett – szükséges lehet. Jelen írásom ezért nem konkrét személyek kipellengérezését célozza meg, hanem annak a feltárását, hogy melyek azok a szabályszerűségek, amelyek egy bizonyos tudatformán belül – mint jelen esetben a materialista tudatforma – olyan világképet és világszemléletet eredményeznek, amelynek következtében létrejöhetnek bizonyos jelenségek. Az, hogy egy vezető tudós azt nyilatkozza, hogy az emberi tudás kvázi magasabb rendű, céltudatosabb mint az a tudás, ami a természetben nyilvánul meg, ez nyilvánvalóan jelzi azt a szellemi szintet, amely képtelen átlátni azt az őt meghaladó Intelligenciát, melynek végső soron ő MAGa is része, és metafizikai értelemben pedig ő MAGa, viszont jelen tudati térben ettől törvényszerűen – akárcsak jóMAGa is – különálló, szeparált. A Teremtő Teremtettként alászáll saját művébe, hogy csodálja azt Természet néven. Végső soron az EGY-ÉN-MAGosság értelmében mindez ÉN VAGYOK, tehát ezen tudós, aki ezen kijelentést teszi is MÁSom, de mindez csak Isteni Tudatként érvényes. Ahhoz azonban, hogy ezen relatív világ megtapasztalható legyen, mindebbe isteni voltomból tudatilag kiszakadva, elkülönülvén szükséges alászálljak. Ebből a szemléleti pontból nézve pedig teljesen érthető, hogy például a fent idézett tudós miért gondolkodik úgy ahogy, ráadásul miért jelenik meg benne ilyen magabiztos módon önön nézetének kizárólagossá tételének az igénye. Teljesen természetes ugyanis az önabszolutizálás vágya abban az esetben, amikor egy adott keretrendszerben elmélyülni szándékszom. E nélkül az elmélyülés részben lehetetlen. A szemléleti mód ugyanis eleve meghatározza majd a következtetéseket amelyekre jutni fogok. A mai kor hivatalos tudományát ugyanakkor bizonyos hatalmi érdekek nyíltan használják arra, hogy az emberiség világképét önön érdekeik szerint alakítsák vele. Súlyosan terhelt tehát ezáltal a mai kor hivatalosnak nevezhető tudománya, mely önmagából elsőként igyekszik kivetni minden olyan gondolkodót, amely pusztán csak materialista síkon is, de eltérő nézőpontra, következtetésekre jut bizonyos tézisekkel, megdönthetetlennek hirdetett tudományos dogmákkal kapcsolatban. A nézőponti önabszolúció tehát jelen esetben összefonódik olyan hatalmi érdekekkel, melyek a jelen világkorszakot meghatározó tudományos-materialista világkép egyeduralmát, mindenhatóságát hivatott fenntartani minden eszközzel. Leegyszerűsítve: a mai kor hivatalos tudománya – kvázi materialista-ateista valláspótlék gyanánt – az emberi lény anyagba ragasztásán fáradozik minden erejével.

A nem hivatalos tudomány eredményei és nézőpontjai rendszerint csak mint marginalitások, és megmosolyogtató anomáliák kerülnek megjelenítésre a hivatalos szemléletben, amelyek inkább elriasztó példákként hivatottak az érvényes álláspontok igazolására, bebetonozására a tudati terekben. Félreértés ne essék, a tudomány épülete sem így sem úgy, módszertanánál fogva nem alkalmas a valódi tudás megismerésére, mivel valódi értelemben tudásnak semmiképpen sem nevezhetem azt, ami én-önMAGamon kívüli, tudatomtól független objektív valóságként tételezhetek. A valódi tudás nem a relatív, dologi világ állandóan változó jelenségszintjéről szerezhetőeleve relatívmegismerést jelenti, hanem én-önMAGamnak, vagyis minden valóság abszolút forrásának a megismerését. Ez utóbbi kijelentés pedig az EGY-Énre vonatkozik. „Ismerd meg önMAGadat” – állt a delphoi jósda bejárata felett. Megismerni önMAGamat EGYet jelent a VilágEGYetem forrásának a megismerésével, melynek ugyanakkor része az is, hogy tudósként kutatom az élet rejtélyét, vagy egy bizonyos tudati síkon az anyagi, dologi világot tételezem, képzelem és hiszem minden dolgok forrásának. Ez azonban álom, olyan tudati valóság, amely úgyszintén az EGY-Énből, az Elme által jelenik meg a Tudat számára, és lesz átélhetővé a Lélek által.

A tudomány nagyszerű játék, szellemükben vak gyermekeknek (is). Ez nem csak a tudományt materialista tudatformában művelők számára érvényes. Isteni Valóságomtól elszakadva MAGom is vak vagyok, így játszom mindennel ami körülvesz engem, anélkül, hogy ismerném annak teljességben betöltött abszolút szerepét, akár jelen esetben a gének szerepét. A világot EGY-ÉNként Teljességként, abszolút Tudatként, Tudatosságként és Tudásként teremtem, DE abba már nem abszolút Tudatként, Tudatosságként és Tudásként szállok alá, hanem teremtményként, aki szent amnéziába borul önön mindenhatóságát és mindentudóságát illetően. Ezért van az, hogy például genetikát művelő tudósként olyan kijelentéseket teszek, hogy a Természet a „génmódosítást” nem olyan céltudatosan (teszi) mint mi (emberek). Emberként, saját vakságom áldozataként így teszem isten paródiájává MAGomat, mivel azt feltételezem, hogy emberi tudatosságom magasabb rendű az isteni tudatosságom felett. Természetesen ateista-materialista tudósként mindezen dogok számomra nem léteznek, hiszen a tudomány, amiben hiszek, sem az emberi lelket, sem az emberi tudatot nem tételezi sem valami hatalmasabb EGÉSZ részeként, sem öröktől való, kezdet és vég nélküli valóságként, melyben és amely által egy időtlen idő óta létező, Tudatos Intelligencia nyilvánul meg. Így mindezen dolgokat nem is lehet számon kérni sem a tudományon, sem annak művelőin. A vakság ettől eltekintve még vakság, és az arrogancia is arrogancia, mert a természetet MAGunknál butábbnak és oktalanabbnak nevezni: csak tudósként és nem tudóként tehetem. Amikor tudóként – Istenként, Abszolútumként, Teljességként – megfeledkezem önMAGom mindentudóságáról és különböző létformákként – lásd ember – azonosítom önMAGam, akkor legjobb esetben is csak tudós válhat belőlem, aki a májá fátylát képzelem a valóság abszolútumának, és tudomány címén, tudósként – álom az álomban – kritizálom saját isteni teremtésem Tökéletességét.

A teremtett világ csak Istenként élhető át a MAGa teljes tökéletességében, Emberi Lényként alászállva – a nézőpontok sokaságában elmerülve – egyre több a tökéletlenség, amit egyénként, szem-éjként meg szeretnék változtatni benne, mert azt gondolom, sokkal intelligensebb vagyok individuumként, emberi énként, szem-éjként, mint azon Isteni ÉN, Abszolútum, amelyből és amelyben mindez kiárad, s amely mindezt MIND-ÉN-TUDÓként teremtette. DE ez IS isteni álmom, a májá, a lílá része, a legparadoxabb paradoxonok egyike, mely a materialista tudatformában nem nyerhet sem megértésre, sem feloldásra, mert maga a materiális létsík abszolutizálása az akadálya annak, hogy ebből a tudatformából – önMAGam forrásának önMAGomban való azonosítása által – kiébredhessek. A valódi tudáshoz, a minden viszonylagosságot meghaladó TELJES (abszolút) EGY-etemes (és nem egyetemi) TUDÁShoz csak a megvilágosodások sora, önMAGam Isteni VALÓságára való végső ÉBREDÉS vezethet. Valódi tudást nem lehet szerezni, mert a valódi tudás MAGom vagyok, EGY-ÉNként, Teljességként, tökéletes Éberségként: A KI VAGYOK.

__________

(* szellem alatt nem emberi, racionális-intellektuális képességeket értek, hanem a létezés esszenciális minőségét, minden megnyilvánulatlan valóság összességét, mely végső soron az Abszolútum, Isten egy principiális aspektusa. Az emberi szellem az isteni részeként létezik, nyilvánul meg, és bár önMAGában hordozza az isteni szellem teljességét, emberi lényként attól mindaddig elhatárolódva létezik, ameddig a metafizikai értelemben vett teljes felébredés által vissza nem tér önMAGa Teljességébe. Ilyen értelemben emberi tudatként, emberi létformaként szükségszerű, hogy a fent nevezett tudati szeparáció létrejöjjön, mert ez az isteni tudatnak az emberi tudatformába való bezáródásának a feltétele.)

Beautiful-sunshine-above-the-fluffy-clouds

Kapcsolódó írások:

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

4 hozzászólás a(z) “A vak gyermek története” bejegyzéshez

  1. A történet megannyi tragikomédiában ismétli önmagát. Egyszer cirkusz, varázslókkal, kötéltáncosokkal, bohócokkal, máskor a színpad, kínpad…

    >>Lady Caldwell készült felszállni volna a csodahajóra meglehetősen sok bőröndjével, és izgatottan ráripakodott a kapitányra: „Mondja, tényleg elsüllyeszthetetlen ez a hajó?”. A válasz ez volt: „Még maga Isten sem tudná elsüllyeszteni a hajót, madám!”. <>A modern világ, a feltörekvő ember, a „csodákat” alkotó értelem jelképévé vált a múlt század elején a Titanic. Meg annak a „modern”, de nem teljesen helytálló, törékeny szemléletnek is görbe tükre a hajó kettétörése és elsüllyedése, amelyik azt gondolja, hogy a technika sebezhetőségét még több és még újabb technikával kell kivédeni. Az „überelés überelésével”? Mintha a technika jegenyéire nem lenne érvényes: Nem nőnek az égig? Martin Voss német katasztrófakutató, egyetemi tanár így fogalmaz: „Ahelyett hogy világszemléletünket tennénk kérdésessé, inkább még jobb hajókat, még tökéletesebb újdonságokat, még drágább riasztóberendezéseket építünk”. Pedig a Titanic tragédiája az első igen megrázó cáfolata volt ennek a szemléletnek. Valóságos és fájdalmas fordulópont lehetett volna a technikai mindenhatóság és technika-bálványozás modern mítoszában – folytatta érdekes érvelését a szociológus.
    Ha a felelősségtudat elszunnyad, bármikor, bárhol bekövetkezhet a katasztrófa.<< – Írta Dr. Békefy Lajos

    • EGYet értek az általad idézettekkel. A legnagyobb önellentmondások egyike az, hogy a technika, amely az embert hivatott szolgálni végül is olyan tudati bálvánnyá vált, melyből minél több minden bomlik ki, annál nagyobb függőségbe jutunk általa. Persze mindenkinek szabad választása, hogy a találmányokkal milyen mértékben kerül elmélyült “SZER-elemi” vagy SZERelői kapcsolatba, de az tény, hogy a nyugati, sciento-technokrata civilizáció lendülete megállíthatatlanul formál át mindent, amivel érintkezésbe kerül.

      A techno-mágia és a scientofilia pedig kétségtelenül egyfajta új vallásként funkcionál, melyben a kultusz modern templomai egyre virtuálisabb terekbe tevődnek. Hogy jó-e mindez vagy rossz-e? Mindenki maga döntse el, az én véleményem az, hogy a Vaskor nem opcionális annak a tudatnak, aki TUDATOSAN száll alá benne. (A Titanicra sem kényszerítettek felszállni senkit sem, önként fizettek vagyonokat a luxusosztályon utazó vendégek.) Végső soron pedig mindez isteni szint-ÉN elrendeltetett álom, melyben Mind-ÉN-KI kedve szerint révedezhet. Aki pedig másra vágyik, annak MOST itt a legjobb alkalom: az ébredésre.

  2. Ébredés? Tudom, elsőre mindenki hasonlóan reagál, mint személyem. Nagyon meglepő volt, hogy a biliben találtam a kezem.
    Aztán rájöttem, hogy igen sokan a sajátjukat tolták át az én ágyam alá!!! Kitakarítottam kissé, hogy kisebb legyen az esély …

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

10 + 20 =