MAGunk SZEMe

Személyes és Személytelen

A Viszonylagosság (relativus = viszonylagos) világban a Teljességről (absolutus = teljes, feltétlen, független) érdembeli fogalmi kommunikációt folytatni lehetetlen. De mi is lehetne vonzóbb annál, mintsem ennek tudatában megkísérelni mindezt? A kettősségek világában, az örökös változások örvényében meglátni az örökké változatlan, mozdulatlan lényeget nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Pusztán tudatunk fókuszát kell áthelyezzük a külsőként érzékelt valóságból önmagunk középpontjába, és hagyni, hogy az elménk hullámai elcsituljanak, belesimuljanak a Lét Óceánjába.

Minden relatív, személyes egyéni nézőpont mögött, annak középpontjában, MAGvába – ami a viszonylagosságok világában létezik és létezhet – ott rejtőzik  az abszolút személytelen SZEMlélŐ. Minden személyesség forrása, minden egyediség, egyéniség, individualitás létezése, megtapasztalhatósága, átélhetősége csak és kizárólag ezen Személytelen Szemlélő által lehetséges. Az individuális emberi tudat és lélek MAGvának középpontja, a Személytelen Szemlélő valójában a személytelenség általánosságban használt fogalmával nem ragadható meg. Fontos annak meghatározása, hogy mit is takar jelen esetben a személytelen fogalma. Eredendően a személytelen szavunk nem más, mint a személyes fogalmi tagadása. Nyelvünkben tehát a személytelen szó nem definiál semmi konkrétat, pusztán egy fogalmi vákuumot hoz létre, a személyesség tagadásában. A személytelenség a személyesség fogalmainak központi magva a szem gyök, mely a személy alapját képező egyedi, individuális nézőpont lehetőségét hordozza magában. A szem az az érzékszervünk, mellyel szemlélünk, személyes világ- és valóságszemléletünk viszont – metafizikai értelemben – pusztán részben az érzékszervi valóság percepciójának az eredményeképpen jön létre. A relatív világban ezért minden individuális szemlélet természeténél fogva viszonylagos, amennyiben azt más, önMAGán kívüliként meghatározott egyedi, személyes nézőpontok egyikeként vizsgáljuk meg. Ez a relativitás lényegében a forrása a szemléleti különbözőségeknek, és önmagában véve a személyes szemléleti különbözőségekben semmiféle abszolút érvényű valóság nincs, amely teljességében nézve a szemléletek összességére érvényes lehet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az individuális szemléletek – potenciálisan végtelen számú – összességében egyetlen dolog abszolút: a relativitás.

Minden egyedi, személyes (individuális szemlélet) pusztán önMAGában, önMAGához képest nevezhető abszolútnak, amikor is a szemlélő saját szemlélete által keletkezett szemléletiségének személyes tartalmait, nem helyezi a MÁS szemléltekkel történő összehasonlítások (komparációk) absztrakt terébe. A tudatnak önmagára, mintegy önMAGán kívülről történő rátekintése, a valóságnak mint önMAGa tudatától független, objektív létezőként való azonosításának a következménye: a relatív és az absztrakt tudati valóságának a megszületése. ÖnMAGamat önMAGamon kívülről tekinteni eleve egy tudatomtól független, objektív nézőpont valóságosságát tételezi fel, ami csak abban az esetben létezhet, amennyiben a valóságot (respektive az objektívnak nevezett valóságot) tudatomtól független személyes létezésként tekintem. Közvetlenül átélhető személyesség, és ezáltal közvetlenül átélhető személyes nézőpont azonban számomra, mint személy számára csak egy és egyetlen létezik, én MAGam. Saját személyes valóságomon belül, tehát bármennyire abszurdnak is tűnik, bármiféle azon irányú próbálkozás, hogy MÁSok által kaphassak képet, személyes nézőpontot önMAGamról teljességgel érvénytelen, mert valójában minden tőlem függetlennek átélt, objektívnek nevezhető, személyes nézőpont a számomra minden lehet, csak személyes nem, mivel annak középpontjába, annak központi létrehozójának személyességébe önMAGam nem helyezhetem bele. Ez nem azt jelenti, hogy ezen nézőpontok nem konkrét, létező, érzékelhető személyek által jelennek meg az én személyes tudati valóságomban, hanem azt, hogy minden személyesség, és annak látszata, következménye csak és egyedül az én személyességemben, az én tudati valóságomban létező valóság, mely tudatomon belül, annak szerves részeként jelenik meg. Minden általam érzékelt és érzékelhető személy személyességét tehát én MAGom hozom saját tudatom által létre, ezért végső soron ki kell mondanom, hogy minden önMAGamtól különállónak érzékelt személy személyessége csak és kizárólag bennem létezik olyanként, amilyennek én átélem őket. Ezen felismerésből fakad két következtetés: 1.) Nem létezik olyan tudatomtól független objektív valóság, melybe mintegy „kihelyezve” önön személyes nézőpontomat, abból önMAGamra objektív módon rátekinthetek; 2.) Nem nézhetek rá önMAGamra MÁSok szemével, mivel nem áll rendelkezésemre annak a nézőpontnak a közvetlen, minden absztrakciótól mentes megtapasztalhatóságának a lehetősége, mely által ez az önMAGamra való, személyemtől független (személyesen személytelen) rátekintés létrejöhetne. (Vegyünk egy konkrét példát: valaki véleményt formál rólam, például minősíti bizonyos tulajdonságaim. Ezt addig a pontig, míg a felső két pontban megfogalmazott felismerések meg nem születnek bennem úgy tekintem, hogy megtudtam valamit magamról, egy másik létező által. A valóság ezzel szemben az, hogy amikor valaki véleményt nyilvánít személyemmel kapcsolatban, abban részéről semmi objektívnek nevezhető tartalom nem jelenhet meg. Még ha történetesen az illető egy rajta kívüleső, más személy véleményét mondaná is el nekem – amit ő ezért inkább nevezhetne objektívnek, mintsem saját személyes véleményét – ez rám nézve akkor sem lehetne úgy felfogható, hogy ez a kép, nem a személyes tudati valóságom része, ilyen módon semmiféle objektivitás fogalma nem merülhet annak tartalmával kapcsolatban fel. Feltevődik akkor a kérdés: ezzel azt állítom, hogy önMAGamról nem nyerhetek képet MÁSok véleménye, MÁSok nézőpontjai által, pusztán azért, mert ezen lehetséges vélemények mind, mint tudatom tartalmai jelennek meg az én személyemnek? Ettől érvényét veszti mindenféle külső nézőpont, külső visszajelzés, külső tükröződés? Értelmetlen lenne tehát komolyan vegyem azt, ami ez által megjelenhet a számomra?

Horusz

A Szem-éj Feletti

A fenti kérdések valójában csak addig kérdések, ameddig legalább egyszer meg nem tapasztalom az önátélés különböző tudatállapotaiban a világot, (mind a klasszikus értelmezés szerinti szubjektív és objektív valóságot) mint saját tudatom elszakíthatatlan részeit. Ennek átéléséből az következik, hogy minden „külső” nézőpont, vélemény, tükörkép valójában az én teremtésem, és mivel az én teremtésem ezért nem csak hogy nem független tőlem, de egyenesen az én létem következményeképpen olyan amilyen. Ilyen értelemben véve, minden tartalom, ami a tudatomon belül jelenik számomra meg, saját személyem valóságát tükrözi, vetíti ki önMAGamtól „objektív”, független tudati valóságként megtapasztalható létezőként, ezért a legkomolyabban veendő! A személyes valóságomban tükröződő MÁSok, bár absztraktságuknál fogva egy adott nézőpontból végül is valótlannak tűnnek, mégis olyan létezők megjelenéseinek a tükröződései, melyek az én, személyes tudatomban léteznek. Saját, személyes tudattartalmaim pedig, amennyiben nem tekintem valóságosnak, úgy nem fogadom el önmagam valódiságát sem, ha pedig saját önátélésem is megkérdőjelezem, akkor végső sorom önMAGam is absztrahálom, elvonatkoztatom saját létezésemtől, és saját valóságomon ezáltal végzetesen kívülrekedek. Ez is egy lehetséges nézőpont, mely a naiv realizmus, és a realizmus különböző fokozataiban végül is legitim, azonban amikor önMAGam a Lét középpontjaként ismerem fel, azonosítom és élem át, akkor ez a nézőpont irreális és absztrakt is egyszerre.

A fentiek mindennemű bonyolultsága ellenére fontos megvilágítanunk azt az alaphelyzetet, mely a személyes és a személytelen viszonyának az alapját képezi. Személytelennek tekinthető ugyanis – a fentiekből következvén – minden olyan tudati objektum (és itt tudati objektumokként veendő MÁSok személye is) melyet közvetlenül, személyes énközpontként (éncentrumként) nem élhetek át. Ez a fajta személytelenség – mint fogalmi meghatározás – azonban nem élő, valóságos, emberi jellegétől foszt meg másokat, pusztán arra hivatott, hogy kiemelje, a szemlélő és a szemlélt viszonyában a személyes és a személytelen viszonya, egy egészen más perspektívába kerül akkor, amennyiben MAGam a Lét középpontjaként élem át. Amikor ugyanis én önMAGam mint a Lét középpontja élem meg, akkor személy, vagyis szemlélő csak és kizárólag egy van aki és ami közvetlenül megragadható az önátélésben, és ez én vagyok. Ebben a kontextusban az általam szemlélt tudattartalmak azáltal válnak személyessé, hogy tulajdonképpen megszűnnek személyemtől különváltnak lenni. A személytelenségük azért szűnik meg, mert elveszítik minden személytelenségüket abban a felismerésben, hogy saját tudatomtól elkülönült, individuális, személyes valóságként léteznek. (A személytelen olyan tudati tartalom, mely saját tudatomban azáltal születik meg, hogy minden létező eredendő személyességét önmagam személyétől elkülönült objektív valóságként élem át, vagyis objektivizálom [tárgyiasítom] így személytelenítem azt. Az eredendő személyesség fogalma alatt azt értem, hogy minden felismert tudati valóság léte valójában személyem által létezik és létezhet olyannak amilyen, vagyis önmagam számára személyesnek, átélhetőnek és megélhetőnek. Nem összekeverendő az élő és élettelen fogalmával a személyes és a személytelen használata jelen kifejtésben.)

Horusz-szeme

EGY-ÉN, MAGom és SZEMem

Amikor a tudatos önátélésben létrejön, megvalósul a status solipsisticus (az EGY-ÉN-MAGosság személyes átélése) akkor tudatom minden objektumának a forrását önMAGamban azonosítom, ezért személy már csak egy marad: én MAGam, mivel minden létező személyessége feloldódik annak központi szemlélőjében, vagyis énMAGomban. A személyes és a személytelen ebben az aktusban visszatér a Személy Felettibe, az EGY-ÉNbe. Az EGY és EGYetlen valós, minden személyes, individuális én középpontját képező tudat és lélek MAG, önMAGom lényege ugyanis az a SZEM, az az abszolút SZEMlélŐ, amely minden személyes valóság szemlélője. Az egyéni, személyes, individuális én (EG-Ó) köz-ÉP-PONTja, mely saját tudatom középpontja is (EGY-benn) az a MAG, az a SZEM, mely azonos minden létezőben. Az Abszolútum így száll alá önön EGY és EGYetlen, oszthatatlan valóságában, hogy önMAGában megMÁSulva, önön Valóságát számtalan egyéni nézőpontból SZEMlélhesse. Nézőpont tehát végtelen sok létezik, de minden személyes nézőpont középpontjában, központi MAGjában ugyanaz a SZEM-ÉJtelen,  Személy Feletti SZEM figyel, és megfigyel. Amennyiben az Abszolútum egyszerre SZEMélyes és egyszerre SZEMélytelen létező, úgy ennek a paradoxonnak a feloldhatósága megtalálható, átélhető MAGában az Emberi Lényben. Személyként ugyanis minden személyemtől különböző nézőpont valójában nem más mint egy számomra, MAGam számára mindaddig személytelen szemlélet, ameddig annak személyessége MAGomban meg nem születik, mint az EGY-ÉN, az EGY MAGától, MAGamtól elidegeníthetetlen része. Az EGY sokká, MÁSsá válik a személyességek végtelen lehetőségeiben, hogy a SZEMélyességnek – énMAGam tudati középpontjának átélése által létrejövő – a minden személytelenséget újraegyesítő felismerésében, minden személyesség MÁSságának a forrását önMAGamként, önMAGom, oszthatatlan, egy és egyetlen tudati közÉP-PONTjaként önMAGában, az EGY-ÉNben újraEGYesítse.

A MAG és a SZEM jelentése a spirituális szolipszizmusban, a magyar nyelv metafizikai valóságában mélyen kódolt viszonyt tár fel. (metaMAGfizika) A MAG és a SZEM nyelvünkben analóg fogalmat takar.   (Például az hogy búzamag és búzaszem ugyanazt a lényegiséget fedi. Egy szem gyermek, vagy egymagában lévő gyermek – szintén analóg.) Ugyanakkor e két szó analóg viszonyában láthatóvá válik a figyelmes SZEMlélőnek, hogy MAGom SZEMlélek, vagyis a MAG egyben SZEM, a szemlélő. A MAG és a SZEM – az EGY ŐS-Tudat és EGYetemes Lélek, a Teremtő ŐS-TEN Lelke – azonos minden létezőben, mely az individuális ének, a MÁSok végtelen sokaságát, mint nézőpontok, SZEMléleti lehetőségek végtelenségeként képes szemlélni önön valóságát. Ez a májá születése, hiszen az EGY és EGYetlen VALÓ önMAGától különvált nézőpontokból tekintve SZEMléli önMAGa EGYetlen valóságát, az egyedi, individuális ének nézőpontjaiként alászállva, megtestesülve saját végtelenségében. Miközben EGY, önMAGa SZEMlélésében Végtelen, miként az önMAGában önMAGától, tudati és lelki elkülönültségben megszülető SZEMléleti pontok lehetősége végtelen. Minden végtelenség középpontja azonban MAGa MAGunk, A SZEM, mely általam és bennem (általunk és bennünk) önMAGára tekint, önMAGát SZEMléli minden létezŐben.

A Belső Napunk, Napistun, Isten SZEMe, MAGunkban ragyog. Szemünk valódi fénye: Ő, énMAGom létének Ura. MAGúr és SZEMúr. EGY-MÁStől elválaszthatatlanul. Minden csillagában az Égnek a végtelen EGY figyel, önMAGában, önMAGunkban, önMAGát és önMAGunkat. Mi a közŐS magomban és ŐS-TENben? A MAGunk. Mert a MAG, az a SZEM, mely megMÁSulhat, megsokszorozódhat, de MAGát bárhogyan SZERezze és bárhogyan SZORozza: mindig EGY MAGa marad. A Teremtésben a Teremtetlen, a születésben a Születetlen, a mulandóban a Múlhatatlan, a halandóban a Halhatatlan. Túl a Léten és a Nemléten, minden REND-SZER szerzője, Forrása és Ura, MAGunk örök, figyelő, szemlélő SZEMe.

FJT.

napunk

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

4 + tizenkettő =