A számmá vált ember

„A munkapszichológia tárgya a munkaerő” – hallottam ma reggel egy rádióadásban egy munkapszichológustól, aminek hallatán bevallom kínos nevetés tört rám, bár sírni is tudtam volna. Nem tudom, vajon hány ember tudja, akarja, képes a mai korban a fenti mondat lényegét a maga súlyában értelmezni, de a fenti – látszólagosan jelentéktelenül „tudományos” – meghatározás mélyebbre vezethet minket a nyúl üregében mintsem gondolnánk. Kissé hasonlatos a helyzet ahhoz, mikor valaki puszta kézzel, ujjaival szeretné megfogni egy cigarettavég még egyben maradt hamuját. Teljesen mindegy, milyen szögből közelít, az eredmény általában garantált: szétesés, széthullás, porrá válás. A mai korszak eme sajátos jelensége a fenti analógiával jellemezhető, de lássuk csak, mi tárul fel általa és benne a figyelmesen szemlélődő számára.

A modernség előretörésében a mechanisztikus, tudományos-materialista világkép – minden neomodernista kvantummáz ellenére – kiteljesedett és a teljes megvalósulás (megsemmisülés) felé halad. Az emberi lény értelmezhetősége ezen világképben, és a hozzá kapcsolódó létszemlélet termékeként nem hagy semmiféle szabadságot az ebben kondicionálódott elmének. A mítosz és a mitikus ember, aki önmagát a lét alanyaként, és nem valamiféle tudatától független létezés tárgyaként definiálta, a jelenkor paradigmájában törvényszerűen érthetetlen, elavult, primitív és tudománytalan. Ezért a mai kort meghatározó korszellemben legitim keretek között erről beszélni nem lehetséges, legfeljebb olyan szellemi perifériák és marginalitások keretében mint a filozófia, vagy a vallások. Mondandóm kifejtésére viszont jelenlegi formáját tekintve egyik sem alkalmas. Marad tehát számunkra az a hivatalosan „illegitimnek” tekinthető nézőpont, mely ma az önmagát kizárólagosan legitimként elfogadó, hivatalosként, önkényesen önabszolutizáló mechanikus-materialisztikus világképen és létszemléleten törvényszerűen kívül reked.

Nem célom a munkapszichológia és annak módszertanának sem a bemutatása sem az elemzése, mert a nyitó idézetet valójában nem a munkapszichológia, hanem annak absztrakt tárgya felől veszem górcső alá. A munkaerő olyan többszörösen absztrakt fogalom, mely a mai modernista társadalmakban tökéletesen felszámolta az emberi lény egyediségét, karakterét, mechanisztikus világképen kívül eső önértelmezését és értelmezhetőségét. A munkaerő, a kvantitatív (mennyiségszemléletű) közgazdaságtan, emberre is vonatkoztatható és vonatkozó meghatározása. Miért fontos kiemelni azt, hogy is? Azért, mert a munka és az erő – mint fogalom – eleve mechanisztikus, vagyis fizikai meghatározás, mely által egy jelenség, tudományos absztrakciók eredményeképpen kvantitatív paraméterek szintjén kifejezhetővé válik, így már a továbbiakban nem csak élőkre vonatkoztatható, hanem munkaerőnek számítható a robot, vagy bármilyen munkavégzése alkalmazható erőforrás. Ez utóbbi persze már nem tartozik a munkapszichológia tárgykörébe, de mindenképpen érdemes ezt a nézőpontot is kiterjeszteni a munkaerő eleve mechanisztikus értelmezésében. Ennek a megkülönböztetésére találták ki a még borzalmasabb csengésű humán erőforrás szakkifejését, amit csak és kizárólag emberi munkaerőt jelöl.

A fizika és a fizikán belüli mechanika keretében a számszerűsítés természetes kívánalom, ám ugyanezen kívánalmak transzponálása az emberre is sikeresen kiterjesztődött és megvalósult az ugyancsak mechanisztikus, tisztán materialista alapokon nyugvó gazdaságtudományok keretében. Ezután mindez egy magasabb érdek következményeképpen – mely egyaránt meghatározó mind a gazdaságtudományok mind az antropocentrikus tudományok, így a pszichológia esetében is – egybeolvasztásra került munkapszichológia néven. (A munkapszichológia ugyanakkor egyéb társtudományokkal is együttműködik az ember minél hatékonyabb számszerűsíthetősége, felhasználhatósága és robotizálhatósága érdekében, úgy mint az orvostudomány, biológia, társadalomtudomány, munkatudomány stb.) A közgazdaságtan és a munkapszichológia, az egyéb társtudományokkal karöltve az emberi lényt többszörös absztrakció tárgyaként fejezi ki és jeleníti meg. Az ehhez hozzájáruló masszív tudati manipuláció és programozás eredményeképpen a mai modern ember elfogadta, hogy a fogyasztói társadalom tagjaként lemondva saját emberségéről, egyrészt fogyasztóként másrészt munkaerőként reflektáljon önmagára. Ezek a tárgyiasulás olyan szintjei, amikor már az elve önmagát objektumként tekintő ember, önmagát egy még objektívebb, még absztraktabb nézőpontból határozza meg. A legegyszerűbb áramkör miből is áll? Egy áramforrásból és egy fogyasztóból. Az áramforrás helyébe ha behelyettesítjük a munkaerőt, az elektromos áramot elhasználó fogyasztó (pld. izzó, elektromos motor stb.) helyére pedig a fogyasztót akkor tökéletesen és sikeresen eltüntettük, absztraháltuk önmagunk emberségének még a lehetőségét is, lényegében véve minden tekintetben. Miért is?

A fenti képletben ugyanis legjobb esetben is csak másodlagos szempont lehet, hogy a fogyasztó és a munkaerő (mely többnyire egy és ugyanazon személyben testesül meg) emberi lényként önmagát miként határozza meg. A valódi prioritásokat ugyanis – a fenti analógiát továbbvíve – az áramkör üzemeltetője, üzemeltetői határozzák meg. Az „üzemeltető” számára ugyanis, aki a tökéletesen absztrakt, számszerűsíthető profit által tekint a munkaerőre, maga a munkaerő pusztán egy paramétercsomag, ami számára az áramkörben leadható teljesítmény szempontjából, és csakis ebből a szempontból fontos és érdekes. Ebben a képletben az emberi lény nem több mint egy áramforrás, egy termelőeszköz, egy tárgy, melynek kiszámíthatósága, standardizálhatósága a rendszer elemi érdeke. A munkapszichológia valódi tágya az emberi lény ezen fentebb említett szempontok szerinti tanulmányozása, vizsgálata, bevizsgálása, alkalmassági felmérése, mely által a rendszer szempontjából a legnagyobb profit nyerhető ki az adott munkaerő által és munkaerőből.

Az emberi lény a mechanisztikus szemléletben nem több mint munkaerőgép, mellyel szemben a legfontosabb elvárás az állandóság. Mivel azonban az emberi lény, még ilyen többszörösen absztrakt értelmezésben sem kezelhető csak és kizárólag egy élettelen anyaghalmazként, ezért a a munkapszichológia feladata az, hogy figyelembe vegye az emberi psziché „kiszámíthatatlanságát”, pontosabban mind a munkaerő kiválasztásánál, mind annak integrálásánál az adott szerepkörbe, közösségbe, mind annak működtetésénél mintegy folyamatosan arra kell törekedjen, hogy a maga eszközeivel minél mélyrehatóbban próbálja meg irányítani azt, amire valójában élő gépként tekint, vagyis az embert.

A fenti megállapítások nagyon leegyszerűsítőnek, durvának, cinikusnak és lelketlennek hangzodhatnak az abba beletekintőnek, de célom a témával kapcsolatban ama görbetükörnek a megjelenítése, melyet ez a lélektelen, önmagát bevallottan materialistának valló rendszer kínál fel, természetesen akkor, ha képesek vagyunk erre egy egészen más nézőpontból rápillantani. Az a fajta szellemi intoxikáció, mely elhitette a modern emberrel, hogy a valóság csak annyi, ami számára a durva, érzéki empíriával megismerhető, csak olyan korszakban jelenhetett meg, amelynek alanya az ember, önmagát már csak mint saját empíriájának és empirizmusának lehetséges tárgyát tekintette. Ez az anyagi léttel való totális azonosulását jelenti az emberi lénynek, mely az individualizmus tudatformájában, az alászállás legutolsó stációjaként jelenik meg, ami után már csak a teljes feloldódás, és tudati megsemmisülés következhet be. A materialista létszemlélet ilyen módon magát az Életet támadja meg, elszakítva azt annak forrásától a Léttől.

A disszolúció azt jelenti, hogy az Emberi Lény elveszti annak a tudatos képességét, hogy a benne lévő transzcendencia forrását felfejtse, mivel önmaga tudatát nem valamiféle transzcendencia alászállásaként, részeként értelmezi – melynek alászállásaként jelenik meg számára a lét anyagi érzékelhetősége – hanem a létet magát azonosítja az anyagi tudatforma egészével. Az okozatot, a jelenségvilágot, a természetet teszi meg minden okának, és okozójának a létezésnek, önön létezésének, mert már képtelen meglátni, hogy mindez minek a megnyilvánulásaként jöhet létre. A valóságra, mint önön tudatomtól független objektív létezésre való rátekintés, egyet jelent az anyagi valóság felsőbbrendűségének az elfogadásával. Ennek eredményeképpen én magam is – lényegét tekintve – saját tudatomtól függetlennek megélt valóságom objektumainak egyikévé válok, mely önmagában egy lehetősége az önátélésnek, és a téves azonosulásnak. Amikor viszont a tudatom megragad ebben az állapotban – mert nem tudja önön fókuszát a saját létezésének valódi forrását jelentő, transzcendens Létre irányítani – akkor az anyagi lét valósága megalvad, és a vertikális tudati út rejtve marad az individuális én számára. Így csak a horizontális tudati sík valósága marad, mint egyszerre oka és egyszerre okozata önön létezésének, önön valóságának. Ez a tudat önmagára záródása.

A munkapszichológia természetesen a fenti folyamatoknak nem okozója, de a jelen korszakot uraló szellemi erőtér meghatározó ágának, a materializmusnak egy szubtilisabb valóságtartománya. Az emberi lét eltárgyiasulásának nem oka, hanem okozata, mely valódi célját, a profit maximalizálását, mint az emberi jólét alapvető, szent és sérthetetlen, megkérdőjelezhetetlen fokmérőjét, bálványát és ideálját maradéktalanul és hűségesen kiszolgálja.

A munka fogalma, a mai korszakban valamiféle pszeudovallásos, materialista imádat bálványa és tárgya. A lét megkérdőjelezhetetlen alapja, és nem a létnek egy alacsonyabb rendű lehetősége. A munka a deszakralizált emberi tudat objektumainak egyike, melyben felmorzsolódik, megsemmisül az élet minden olyan irányultsága, mely a cselekvés kvantitatív dimenzióin túl létezhet. A lét művészet, a lét művésze az életben alászállva pedig soha nem a munka, hanem a TETT által nyilvánítja meg a lét magasabb valóságait az életben. Az életnek az Emberi Lény lehet puszta munkása, mely számára a munka végső soron immanens, önmagára irányuló, önfenntartó cselekedetté válik azon esetben, amikor tudatilag elveszíti a kapcsolatát önmaga létének transzcendens forrásával.

A Tett művészet, az Életben megnyilvánulni képes örök, mozdulatlan LÉT művészete. Az Emberi Lény, aki képes figyelmét önön létének forrására irányítani, saját tudati valóságának megismerése és visszaszerzése által, képes művésze lenni saját emberi létezésének. A munka a Tett, a teremtő létezés deszakralizált momentuma. Amikor viszont az emberi lény önmagára mint egy absztrakt munkagépre tekint, mely létezésének célját az önfenntartásban, vagy az azt nem sokkal meghaladó élvezeti szintekben jelöli meg, akkor munkaerő lesz, és fogyasztó, egy adat, egy szám önmaga számára. Élvezője saját tudati börtönének, melyből csak a lét transzcendens valóságának, mint önmaga tudati középpontjának azonosítása, megismerése és megvalósítása által szabadulhat meg.

FJT

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

2 hozzászólás a(z) “A számmá vált ember” bejegyzéshez

  1. Hogyan élem meg mindezt, mint humán erőforrás?
    Reggel megiszom a kávémat ettől beájulok a munkahelyemre ott elvégzem mechanisztikus feladataimat, meghallgatom a hozzám hasonló droidok emócióit majd az intellektuális intuíció segítségével paródiát szerkesztek belőle amin jókat nevetek.

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

1 × öt =