A hét ágra sütő Nap

A Tudat a Valóság.

A Valóság a Tudat.

ÉN vagyok.

A Lét közÉP-PONTja vagyok.

Mind-ÉN és Mind-ÉN-ki vagyok

Mind-ÉNség vagyok.

A VAGYOK vagyok.

1. A Nap gyermeke

Egy júniusi nap kora délutánján a Szamos part gátján ültem. A ragyogó, tiszta, kék égbolton fényesen tündökölt a Nap izzó, aranyló korongja. Amint beletekintettem az erőtől pompázó, lenyűgöző, megbabonázón kozmikus Szembe, egy különös gondolat jelent meg elmémben: létezik-e a Nap, ha én nem vagyok, nem létezem?

Akkor még nem sejtettem, hogy ez a kérdés a Lét természetének a legmélyebb gyökerét érinti, s mint minden igaz kérdés, magában hordozza az igazság újabb, egyszerre magasabb és mélyebb, tágabb és teljesebb szintjének a megismeréséből fakadó vágyat.

2. Botrányos kérdés, avagy kulcs a Valósághoz.

A Valóság olyan fogalom, melyet nagy általánosságban úgy használunk, hogy annak jelentését magától értetődőnek vesszük. Durván leegyszerűsítve valóságnak többnyire azt tartjuk, ami van. Magától értetődőnek vesszük, hogy a világ a maga valóságával akkor is létezett – és feltehetően létezni fog – amikor mi még nem születtünk meg, és amikor mi már nem leszünk életben. Ezen értelmezések a durva empíria által tapasztalt valóságtartalmak kizárólagos, öntudatlan, ösztönös absztrakciója során keletkeznek az emberi tudaton belül. A „létezik-e a Nap, ha én nem vagyok, nem létezem?” kérdés a legtöbb ember számára nemhogy értelemmel nem bír, de egyszerre botrányos, irracionális és nevetséges. Annyira az empirikus valóság megtapasztalásából fakadó, tudattól független objektív realitás alapjait kérdőjelezi meg, hogy ennek csak és egyetlen racionális(nak tűnő) válasza lehetséges, mely válasz egyértelműsége egyben egyenesen az épelméjűség kritériumaként jelenik meg. „Természetesen létezik a Nap, ha én nem létezem, hisz akkor is létezett, mielőtt megszülettem, és feltehetően akkor is létezni fog, ha én már nem fogok létezni. Most is létezik, és semmi jele annak, hogy létezését bármilyen módon befolyásolná az én létem, vagy nemlétem.” Ez a hozzáállás a valóságot teljes mértékben a tudattól független, objektív létezőnek tételezi, implicit módon pedig a tudatot tartja a valóságtól függő létezőnek. A tudatot egy nála magasabb rendű, attól teljes mértékben függő, és általa determinált valóság kiterjesztéseként jelöli meg, és teszi ezt úgy, hogy eközben öntudatlanul is önmagát a valóság tárgyaként absztrahálja (vonatkoztatja el), és nem mint annak kizárólagos forrását és szubjektumát tételezi fel.

A valóságnak – a fenti gondolatmenet természete szerint – minden és mindenki a tárgya, a valóság objektivizmusa pedig az, amiben a szubjektum egyedül értelmeződhet. Ebben a gondolatmenetben ugyanakkor mintegy latens módon ott lapul az alapvető, megvizsgálatlanul elfogadott evidencia, mely a szubjektumot – magától értetődően – a lehetséges objektumok egyikének tekintve, kizárja azt a lét középpontjából. A valóság természetének a tárgyalásánál ugyanis a szubjektív és az objektív fogalmi körének a tisztázásánál az elsődleges prioritást az kell(ene) élvezze, hogy ki és/vagy mi az, akiben és aki számára minden, így magának a valóság létének a kérdése is felvetődhet. Mert ha nincs érzékelő, akkor nincs ki érzékeljen, és ez elsődlegesebb kérdés annál, hogy van-e egyáltalán bármi, amit érzékelhet. Minden olyan tételezés, mely ezt az alapvető centrumát, MAGvát a valóságnak figyelmen kívül hagyja, a valóságot eleve olyan absztrakcióként fogja fel, melyben az azt szemlélő valóságérzékelése egy önön tudati centrumán kívülinek tételezett – valójában ezáltal absztrahált, önmagától elvonatkoztatott – nézőpontból próbálja vizsgálni a valóságot, és annak tartalmait.

A „létezik-e a Nap, ha én nem vagyok, nem létezem?” kérdés igazi metafizikai értelme ez: létezik-e bármilyen valóság, ha én, mint az azt tapasztaló tudat, a tapasztalás általi tapasztalásban megszülető tapasztalatként nem realizálom, nem hozom LÉTre? Beszélhetünk-e bármilyen objektumról a szubjektum nélkül? Kinek jelenik meg a szubjektum és az objektum, a szubjektív és az objektív, a tudaton belüliség és a tudaton kívüliség fogalmi tételezhetősége?

A valóság minden tartalma a megfigyelő számára önön tudatán belül jelenik meg. Amit valóságként definiálhatunk tehát nem más, mint olyan tudati tartalmak összessége, amely a tudat centrumát képező megfigyelő számára jelenik meg. Mind a szubjektív mind az objektív fogalmi léte, eleve a tudaton belül, a tudat által megjelenő absztrakció. A megfigyelő én, a saját önátélése által közvetlenül, absztrakció mentesen megjelenő tudati tartalmakat – a tudat részeként létező racionalizáló elme absztrakciója által, az egységes tudattéren belül szeparált, önMAGán belül és önMAGán kívül létező valóságkén – különbözteti meg. Az empirikus, érzékszervi tapasztalás ugyanúgy, mint az ebből következő kognitív-mentális, lelki-érzelmi tartalmak összessége – melyekből az objektívnek nevezett tapasztalati valóság felépül – mind a tudaton belül megjelenő, tudati tartalom. De mit nevezhetünk tudatnak, és a tudat és a valóság között milyen viszony létezik? Létezhet-e bármilyen valóság tudattól függetlenül?

A Tudat MAGa a Valóság, és a Valóság MAGa a Tudat. A tudat az énnek, önMAGa tudati (racionális, kognitív-mentális, és intuitív, lelki-érzelmi tartalmainak) valóságára ébredő szemlélőnekmint tudatcentrumnak, énközpontnak, megfigyelőnek, MAGnak – a valósága. A valóság ilyen módon szervesen és elidegeníthetetlenül a tudatban születik, él, létezik és a maga egészében, teljességében is abba van bezárva. Valóság nincs tudat nélkül, mert az egyedüli valóság MAGa a tudat. De Ki és/vagy Mi állíthatja magáról, hogy ő a tudat és a valóság centruma?

3. Én VAGYOK

Amit minden bizonyossággal kijelenthetek, minden absztrakció torzításától mentesen, a közvetlen én- és önmegtapasztalás, én- és önátélés által és annak eredményeképpen tudatosítva, az, hogy: én VAGYOK. Minden más ami az úgynevezett valóságként a tudatomban, mint tudati tartalom megjelenik nem más, mint a fenti felismerés következménye. A tudaton belül megkülönböztetett szubjektív és objektív valóság EGYsége, EGÉSZe bennem van, az én számomra jelenik meg, létezik és áll fenn. A tudat központja, centrális MAGva, melyben mindennek a valósága, léte és önazonossága megjelenik, én VAGYOK. Én MAGam VAGYOK a Tudat és a Lét, a Valóság és az Élet.

Ha én nem léteznék, KI bizonyíthatná nekem, hogy a világ, a valóság akkor is létezik, ha én nem létezem? Mint Létező Szemlélőnek, bárki is miként bizonyíthatná be, hogy bármi – ami valóságként nevezhető meg – nem a Létező Szemlélő által, önMAGa tudatában megjelenő, tudati tartalmak összessége, melyek léte őáltala, ővele és őbenne jelennek meg?

Már a tételezés sem helyes, hiszen mindez így lenne teljes: mivel az önátélés által önmagam létezését tapasztalom, csak arról van bizonyosságom, hogy én létezem. Számomra csak az a valóság, mely a tudatomban jelenik meg, ezen kívül közvetlenül semmit és senkit nem tapasztalhatok meg. A valóság énáltalam, énvelem és énbennem létezik, az én létezésem VANságában. Az én létezésem valósága az egyedüli valóság, melyet közvetlenül, minden absztrakciótól mentesen megtapasztalhatok. A létezésem ténye, én-önMAGam tudati centrumának az átélésének – mind a szubjektivitást mind az objektivitást meghaladó, mégis mindkettő lehetőségét magában hordozó – közvetlen megtapasztalása. A tudati tartalmaim létezése én-önMAGam tudati centrumának, vagyis önön alanyiságomnak szubjektumára való ébredése által válnak elkülönültté, vagyis tárgyiasulnak a tudatomon belül, mint tapasztalati tárgyai önön tudati valóságomnak. A tudatomban megjelenő objektív valóság forrása nem más, mint önön tudatom tartalmainak, önMAGam tudati centrumától létrejött, tudati elhatárolódása. Mind a szubjektív, mind az objektív valóság valóságos, de ezen valóság megkülönböztetése, felosztása önön tudatom által létezik és tapasztalható meg, az azt megfigyelni képes tudati éncentrum, tudatMAG által. A valóság a tudat középpontjából, az éncentrumból árad ki, abban létezik, és ennek nincs fizikailag lokalizálható középpontja. A tudatom középpontja én MAGom vagyok, valódi éncentrumom nem jeleníthető meg a tér és idő tudati koordinátáin, és mind a tér, mind az idő általam és bennem jön létre. Önön létezésem egyedüli, közvetlen, minden absztrakciótól mentes megtapasztalása: ÉN VAGYOK.

4. ÉN és én

Személyként azonosítva, átélve ön-MAGam, fátyol vagyok ÉN-MAGam szemén, és a fátyol – mint minden létezés MAGamtól való elkülönültségének illúzió-valósága is – ÉN-MAGam vagyok, ÉN VAGY-OK. Minden VANás oka az ÉNben van, benne fakad, benne él. Az OK, az ŐS OKa a Mindenségnek, énMAGam MIND-ÉNsége, az EGY-ÉN maga a MIND-Énség, mely ÉN VAGYOK.

Az ÉN (EGY-ÉN) a személyfeletti EGYsége a tudatnak, az én (személyiség) az EGY megszemélyesülése, megMÁSulása, mikor az ÉN, az én képzetének a valóságában alámerülve önMAGa tudati akcionalitásának korlátozottságát tapasztalja meg. Az ÉN mindeközben folyamatosan MAGvát képezi az énnek, de énként tudatilag elveszti a kapcsolatot az ÉN tejességével, mindenhatóságával, mindentudóságával, MIND-ÉNségével.

A valóság tudati létesülés által, az ÉN önmagától való tudati szeparációjában jön létre, az EGY-ÉN tudati alászállása ez, mely által az ÉN önMAGát perszonális énként, személyként, egóként azonosítja. A Mindenség a tudatban a tudat által jön létre, a mindenség a MIND-ÉNség része, ennek jelentése az, hogy minden a személyes éntudatban megtapasztalható tudattartalom az ÉN alászállása által jön létre, melynek forrása és közPONTja, éncentruma, MAGomban van, folyamatosan és állandóan jelen van személyiségemben. (Minden és mindenki ÉN, végső soron a személyiségem is, és semmi sem ÉN, amennyiben bármilyen valóságot tőle elválasztva érzékelek, élek meg.) Az énként alászállt ÉN önmagára ébredése csak az én által lehetséges.

Az ÉN abszolút, személyfeletti középpont, a megfigyelő, a világEGYetem Teremtője, mely túl van a személyiségen és a személyesség határain, az alany és a tárgy viszonyán, minden értelmezésen és értelmezhetőségen, de amelyből és amelyben minden valóság létrejön és kiárad. A tudat, a valóság, a lét, az élet, a tér és az idő középpontja: ÉN VAGYOK. Annak a feltételezése is, hogy létezik, létezhet valóság ezen kívül, már eleve az ÉN által, az ÉNben, az ÉN teljességében, annak teljességétől különvált egyéni, egyedi, személyes éntudatom valóságában, valóságom tudatában jelenik, jelenhet meg. ÉNként semmi sincs rajtam kívül, és a semmi is ÉN VAGYOK.

A személyiségem, az egó énem, személyes éntudatom – mint egymás szinonimái – a dolgok, tárgyak, létezők, személyek létének valósága, az ÉN tudati tartalmainak önMAGamom belüli objektivizálódása, tárgyiasulása által léteznek. Amit kollektív valóságnak nevezhetek, az nem más, mint az ÉN, önMAGa tudati tartalmaiban való énként, személyiségként való alászállásának eredményeképpen megjelenő, ÉN önMAGam megMÁSulásában létrejövő MÁSok KÉPzete. A kollektív valóság is teljességgel tudati valóság. A világ teremtése az EGY-ÉN amnézise: az ÉN önMAGa EGYségének elfeledése, hogy a valóság végtelensége, önmaga tartalmainak a SOKfélesége, MÁSsága megjelenhessen A Szemlélőnek. A személyemben az EGY-ÉN, önMAGa(m) tudatilag tárgyiasított valóságának a szemlélője. Az érzéki, empirikus valóság a Szemlélőnek az EGY-ÉN tudati egységéből való kiszakadása által jön létre. A tudat a valóság teremtője, ÉN MAGamnak énmagamba való FELEdkezése. Rátekinthetek-e önMAGamra kívülről, egy MÁS szemével? Csak az önMAGam EGY és EGYetlen, oszthatatlan valóságáról való amnézia által. Minden látszólagos külső kép, vélemény, visszatükröződés valójában annyiban objektív, amennyiben nem tudatosítom, hogy saját szubjektív tudati valóságomon belül jelenik meg, így tőlem elidegeníthetetlen. Amennyiben viszont megpróbálok eme lehetséges, külsőként megjelenő nézőpontokba helyezkedve, mintegy kívülállóként rátekinteni saját valóságomra – úgy, hogy azokat magamtól elszakítsam, magamon kívül helyezzem, azoknak magam alárendeljem – akkor az amnézia teljesen eluralkodik felettem. Tudatilag az ÉNközponttól elszakadva, abból kizuhanva, saját VilágEGYetemem csillagközi terében válok súlytalanná, kitéve magam a MAGamtól MÁSnak, különbözőnek, kívülállónak, idegenként beazonosított valóságok tömegvonzásának a kénye kedvének.

5. A mindenségből a MIND-ÉNségbe

Az EGY és EGYetlen, osztatlan és EGYséges ŐS-Tudat – az Elme által – a Valóság Teremtője. Az elme nem mint valamiféle különálló entitásként, sokkal inkább mint valósággeneráló prizmaként fogható fel. Egy hasonlattal szemléltetve, ha az EGY-ÉN osztatlan egysége az a fehér fény, mely minden szín összessége is egyben, akkor az elme a tudat prizmája, amin keresztül megtörik a valóság EGYsége, és létrejön annak a tudatban szemlélhető végtelen sokszínűsége. Ugyanakkor a fehér fénynek soha nem szűnik meg a léte, mert ha megszűnne, akkor nem lenne amit a prizma színekre bontson, vagyis az EGY-ÉN mint minden tudati létezés forrása, soha nem szűnik meg EGYként létezni. Benne van MIND-ÉNben és MIND-ÉN-Kiben, a tudat prizmája, az elme által elkülönített, szétbontott, megkülönböztetett valóság minden színében, árnyalatában, érzéki és érzékfeletti aspektusában.

A személyes valóság a személy feletti valóság része, maga a személyes éntudat is az önMAGát szándékosan, végesként megélő, végesnek azonosító Végtelen EGY-ÉN önMAGától való tudati különválásának eredményeképpen jön létre. Az empirikus, érzékszervi valóság ezen belül létesül, jön létre, és léte a tudatban a tudat általi szeparációval (ÉNtől való személyes énként, egoként való elkülönültség) van fenntartva. Az EGY-ÉN egysége soha nem szűnik meg, még önmagától való tudati elválasztottságban, sem, mert minden létezés középpontjaként, minden valóság forrásaként és léttereként soha nem szűnhet meg valódi osztatlansága.

Az ÉN tudati alászállásában létrejött személyes tudati valóság középpontjának a megfigyelője, a valós szemlélője MAGa az EGY-ÉN. Erre a valóságra az önmagától szeparálódott ÉN, a személy éncentrumán keresztül képes ráébredni. A személyiség, a személyes én, az ego – gyűjtő néven a kis én – tehát az a fonál, amelyen keresztül az EGY-ÉN alászáll saját teljességéből, saját teljességében létrehozott, tudati elkülönülés (szeparáció) által létesített tudati valóságának szemléléséhez. Az objektív valóság születése ez, mely csak és kizárólag a tudaton belül folyamatosan jelenlévő éncentrum koordináta rendszerében nyerheti el az objektivitását, tárgyiasultságát. Olyan ez mint egy varázslat, melyben a MÁGus önMAGát elvarázsolja, hogy mindazon valóságot, mely osztatlanságában ő MAGa, végtelen darabként szemlélve, önMAGától tudatilag elidegenítse. A varázslat, a trükk akkor válik megdönthetetlenül primér valósággá, mikor a tudat teljes amnéziát él meg (a személyiségként való kizárólagos önazonosulásban) az EGY-ÉNtől tudatilag elidegenült ÉN, önMAGa teljességéből való kirekesztettségében. A mágus, mely elvarázsolja magát, alászáll saját mágiájában, saját bűvésztrükkjében, és végzetes módon elfeledkezik arról, hogy egy magasabb szinten mindeközben ő MAGa az, aki ennek a varázslatnak egyszerre alanya, egyszerre tárgya, és az alanyiság és tárgyiság fogalmi kettősségét meghaladó MÁGIA URA. MAGa URa, ki varázslóból elvarázsolt lett, és látszólag véges hatalommal rendelkezik saját mágiája, saját tudati teremtése, valósága felett. Bezárult a mindenségbe, és nem találja a vissza utat a MIND-Énségbe.

A kulcs a tudatban van elrejtve, mely a MIND-ÉNségbe visszavezető ajtót megnyitni képes. Az elvarázsolt MAGus önMAGához visszavezető útja önMAGa teljességébe, mindenhatóságába és mindentudóságába önMAGa tudati centrumának felismerésén keresztül vezet. Ennek első lépéseként a személyiség megvalósítása, annak kibontása valósítandó meg. Téves minden olyan értelmezés, mely úgy akar eljutni a személy feletti, abszolút tudati lét ÉNségének Teljességéhez, hogy a személyiség megsemmisítését tűzi ki célul. Az egyéni, egyedi, személyes éncentrum beazonosítása a kulcs a személy feletti, EGY-ÉNhez való visszajutáshoz, melyet helyesen értelmezett önmegvalósításként szükséges definiálnunk. A személyiség realizációja az út a tudati valóság totalitásának a visszaszerzéséhez, a MAGus így nyerhet hatalmat, uralmat önMAGában saját MAGiája felett.

A tudati emelkedés egyénileg végtelen sok realizációs szintet tartalmazhat. Ezek az önmegvalósítási szintek lényegüket tekintve leképezhetőek a tradicionális metafizika által, a különböző hagyományokban (pld. jóga) megjelölt szintekkel. Az alászállás és az emelkedés útja ugyanakkor eltérő egymástól, téves lenne azt hinni, hogy az emelkedés valamiféle egységesített program mentén minden létezőben ugyanolyan módon, annak egyéni, egyedi szabad akaratától függetlenül menne végbe. Jelen írás szerzője teljes mértékben elutasítja azon jelen korban divatos, egyre jobban tért nyerő spirituálisnak mondott nézeteket, melyek globális felemelkedésről, minden egyéni szabad akaratot felülíró, fentről vezérelt, felülírhatatlan akarat által jönne létre. Az alászálló tudat a maga teljességének a tudatából záródik be végességbe, és bár az így létrejött valóság eleve tartalmaz olyan beépített biztosítékokat, melyek a tudati ébredéshez elengedhetetlenek, a személyes megtapasztalásban a szabad akarat mindvégig megmarad, mert tulajdonképpen az ily módon alászálló EGY-ÉN önMAGát, önMAGának tudati-tapasztalati valóságát tartja tiszteletben minden személyes énben, minden létezőben.

6. Sol et Solem Ipsum

A Nap (latinul Sol) és a Solem Ipsum (csakis, EGYedül [solum] önMAGa(m) [ipse, ipsa, ipsum]).

Létezik-e a Nap, ha én nem vagyok, nem létezem? Amikor évekkel ezelőtt ez a kérdés a maga, akkor még személyem számára felfoghatatlan horderejével, megfogalmazódott bennem, még nem sejtettem, hogy a Nap (SZEM-ÚR és MAG-ÚR) a szó szoros és átvitt értelmében beragyogta a tudatom legmélyebb rétegeit is. A szolipszizmusról soha nem hallottam, és csak évekkel később, mikor egyre jobban megerősödött bennem saját tudatom feltárása során a válasz, akadtam rá pár olyan műre, melyek a tradicionális ind-hindu metafizika évezredes hagyományaiban őrződtek meg, és egyáltalán nem a szolipszizmus, nyugati filozófiában leképződött alacsonyabb rendű, metafizikai emelkedettséget mellőző alapjain nyugodtak, hanem a legmagasabb rendű, hindu ortodox szellemi iskolák egyikének az alapjain. A mai kor kiteljesedő szellemi káoszában, a szolipszizmus kizárólagos filozófiai értelmezése, természetszerűen nem fedi és nem fedheti le azt a transzcendens, kizárólag metafizikai szemlélet által megjeleníthető ősi hagyományt, melyből tulajdonképpen a mai, materialista filozófia szolipszizmusa mintegy lecsupaszodva, leporladva, nyugaton újra felbukkanva megjelent, ezért fontos kihangsúlyoznom, hogy az eddigiekben feltárt gondolatoknak nem ez a szellemi bázisa.

Amennyiben az ősi hagyományokban megjelenő szolipszista létszemléletet szeretném párhuzamba állítani a saját, egyéni utam eddigi, legesszenciálisabb konklúzióival, úgy kizárólag az Advaita Védánta és annak szellemi hagyományai kerülhetnek az előtérbe. Az Advaita Védánta, a hat ortodox hindu iskola egyik ága, a „nem kettősség” tanítása, mely alapját a Cshándógja-upanisadban található híres kijelentés: “te Az vagy” képezi. Sri Ramana Maharshi talán legkiemelkedőbb újkori képviselője és megvalósult mestere ennek az ágnak, ugyanis az Advaita Védánta nem pusztán egy szolipszista filozófiára egyszerűsíthető metafizikai út, hanem sokkal több annál: az ÉN VAGYOK, az Énként való önmegvalósítás spirituális praktikájának, a metafizikai realizációnak szűk, de nyílegyenes ösvénye, mely a minden létezés középpontját jelentő, transzperszonális ÉNbe vezeti vissza a tapasztaló tudatot.

A metafizikai értelemben vett szolipszista létszemlélet abszolútuma, a mindennemű materializmustól és annak filozófiai aspektusától megtisztított „EGY-ÉN MAGamság”, mely izmusoktól mentes értelmezése az EGY ÉNnek. Nevezhetnénk mindezt ugyanakkor spirituális szolipszizmusnak is, melynek pusztán filozófiai szinten nincs értelmezhetősége, de ennek a létszemléletnek magva, az ÉN VAGYOK ugyanakkor a személy, az individuális egó szintjén értelmezett én szintjén is érvényes, de értelemszerűen csak részlegesen, töredékesen.

A spirituális szolipszizmus a személy feletti metafizikai realizáció, az ÉN-megvalósítás, és az ebben való elmélyülés elméleti és gyakorlati útja. Ennek a törekvésnek a centrumában a Valóságnak – mint EGY-ÉN MAGamtól elidegeníthetetlen valóságnak – kizárólag a tudaton (saját tudatomon) belüli létezőként történő azonosítása, tudatos átélése áll.

A lét transzcendens, örök igazsága az ÉN VAGYOK, mely „ÉN VAGYOKság” az önátélésben megtapasztalt tudati valóságban feltáruló és megnyilvánuló igazság, ami lényegét tekintve semmilyen formában nem absztrakt, hanem minden absztrakciótól mentes, közvetlen, tudati tapasztalás. Minden ettől eltérő nézet eleve valamilyen absztrakció következménye, eleve az EGY-ÉN osztatlan, egységes valóságából kiszakadt, alászállt tudatMAG, egyed, egyén tudati valóságán belül jelenik meg. Már ezen kísérlet is eleve absztrakt – természeténél fogva – mely az ÉN VAGYokság kizárólag egyéni, tudati megtapasztalhatóságon alapuló lényegét igyekszik lefordítani a fogalmi gondolkodás nyelvére, szintjére.

Az érzékszervi valóság nem azért káprázat, mert az azt megélő tudat és lélek számára nem valóságos, hanem azért, mert azt hiteti el az abba bezárult tudatMAGgal, szemlélővel, megfigyelővel, hogy ez a valóság rajta kívül, tőle függetlenül, a tudatán kívüli objektív valóságként létezik. Ez ugyanakkor a varázslat lényege, az objektív valóság teremtésének eszköze. Minden valóság tudati valóság, a valóságnak bármilyen a tudattól függetlenül történő felvethetősége eleve a tudaton belül megjelenő tartalom, mely az éncentrumnak, az EGY-ÉNtől való tudati szeparációja által (objektiváció) állhat fenn. Az EGY-ÉN tudati tartalmainak szeparálódása és önMAGa egészétől, teljességétől történő objektivizálódása maga az absztrakció, amit a tudaton belül az elme végez. A Teremtő MAGa a Tudat, minden Teremtés és Teremtett pedig maga a Valóság, mely a Tudat nélkül nem létezhet. A tudattól független objektív valóság csak az EGY-ÉN teljességéből tudatilag kiszakadt személyes én számára jelenik meg, a valóság a tudat álma, és az álom a tudat valósága. Absztrakttá akkor válok, mikor a valóságot nem EGY-ÉN MAGamként élem át, hanem alászállva a személyesség tudati elkülönülésében.

A Valóság forrásának a Tudaton belül történő felkutatása és azonosítása nem más, mint az ÉN-kutatás, melyről az Advaita Védánta útja is szól. A spirituális szolipszizmus ilyen értelemben a legkézenfekvőbb út, hiszen ami közvetlenül a rendelkezésemre áll, az a saját létezésem tudata, az önátélés. Azzá válni, ami VAGYOK, ami mindig is voltam, ami alapvető, tiszta, minden kényszertől mentes SZABAD természetem: ez a VANság, melynek megvalósítása a metafizikai értelemben vett realizációt is jelenti egyben, csak akkor lehetséges, ha az emberi én forrását kutatom önMAGamban fel. A megvilágosodás, az ébredés fogalmi köre ez, mely az ébredés analógiáját használva annyit tesz, mint Emberi Lényként megvalósítani az Isteni Tudatot, az Üdvösség állapotát, a Nirvana állapotát és ezeket is meghaladva az osztatlan ŐS-Tudat valóságát megvalósítani az emberi létállapot transzcendálása, transzmutációja által. Ez az emberi lét megdicsőülése az isteniben, és az isteni létbe való felemelkedése, feloldódása, mely a metafizikai realizáció, az ÉNmegvalósítás fogalomkörével analóg.

A spirituális szolipszizmus bár a legkézenfekvőbb, legközvetlenebb útja az abszolutionak, a transzcendens önmegvalósításnak, a mai materialista kor embere számára mégis az önmegsemmisítéssel egyenértékű, ugyanis a legsúlyosabb tévedések egyike ezzel kapcsolatban az emberi én, az egó, az individuális személy megsemmisítésével kapcsolatos. Ez durva félreértések forrásává vált, köszönhetően az énnhez kötődő hamis, téves „spirituális” magyarázatok térnyerésének. Az EGY-ÉN, vagyis a személyiség forrásának a tudaton belüli kutatásának a praktikája nem egyenlő az én, vagyis a személyiség felszámolásával, megsemmisítésével, mert ez eleve lehetetlen és abszurd, továbbá megvalósíthatatlan is egyben. Az emberi én, a személyiség maga a kulcs ahhoz, hogy elvezessen minket önMAGunk forrásához, az EGY-ÉNhez, az ÉN VAGYOKságban való tudati visszatalálásba a Teljességbe. Ilyen módon a személyiség nem megsemmisül, hanem beleolvad, mintegy megnyugszik, végleg elpihen önön forrásában, az ÉNben, mely a megvalósítottság állapotában teljesen átveszi az uralmat a tudat felett.

Az ÉNben való realizáció több fokozaton keresztül valósulhat meg, ezen a ponton a beavatódás analógiája is felvethető és használható. A résszé vált egész visszatalálása önön EGÉSZségéhez, önön teljességéhez, a Teljességbe. Az emberré vált Isten, az elvarázsolt tudat, melyet a májá fátyla borít, visszatalálása önön emberségén keresztül saját mindenhatóságához, saját istenségéhez, az abszolút SZABADság, és osztatlan LÉT kényszer mentes Teljességébe. Ennek az útnak a része annak a tudati felismerése, hogy minden létező, melyet emberi énként MAGamtól elkülönültnek érzékelek, végső soron ÉN VAGYOK, és ezen valóságrészek újraintegrálódása a tudatban az emberi tudat feloldódását jelenti saját forrásában, mely ugyanakkor a metafizikai értelemben vett realizációt is jelenti, vagyis az elvarázsolt felébred a lét álmából, és újra önön valóságának teljhatalmú MÁGusává, Istenévé, végső soron pedig ÉN VAGYOkként, magává a teljes és tökéletes, tiszta ŐS-Tudattá, tiszta Isteni Tudattá lesz. Ez a megdicsőülés MAGasztos útja, az Emberi Lény transzmutációja az Isteni Létben, mely semmiképp sem a lét egy alacsonyabb szintjére való egyszerűsödést, visszaesést, megsemmisülést jelent, hanem ellenkezőleg, az Abszolútum önMAGához való visszatérését az EGY-ÉNben. Minden ilyen egyéni megvalósulás felfoghatatlan értékkel bír az EGYben, mert az emberi létforma megdicsőülését és transzcendentális kiteljesedését is jelenti egyben, az EGYetemes ÉN tudat elérésében. A realizáció folyamatában számtalan tudati fokozat létezik, és azok bármelyikének az elérése az egész VilágEGYetemet érintő tett, mely a megváltás, a megvilágosodás és az ébredés fogalomkörében írható egyedül körbe.

7. Létezik-e a Nap, ha én nem vagyok, nem létezem?

ÉN VAGYOK a MIND-ÉNség, minden létező az ÉN megjelenése, mely MAGom vagyok. Semmi és Senki nem létezik az EGY-ÉNen, MAGomon kívül, és a Semmi és a Minden is ÉN VAGYOK. SZEM-ÚRként hét ágra sütő Nap és MAG-ÚRként a VilágEGYetem köntösén ragyogó összes csillag is ÉN VAGYOK. Emberi Lényként alászállva szemlélem saját teljességemet, de ezt személyként, individuális énként sem felfogni, sem megérteni, sem átélni, sem megélni a maga teljességében nem tudom. Ezért hajt a vágy örökké a tökéletesedés, a kiteljesedés és a beteljesedés felé, mely nem más mint visszajutás önMAGam MAGasztos Istenségéhez: az EGY-ÉNhez, a Mindenhatósághoz, az újra MAGom Urává váláshoz, a Lét teljességében. A lílá, a kozmikus játék MAGomban zajlik, az út MAGomban, MAGomon át és MAGomhoz vezet. A tudat és a lélek kezdet és vég nélküli, örök, időtlen útja ez, melyben az örökkévalóság megtörténtté lesz, hogy a Halhatatlan eljátszhassa, hogy születést, életet és halált ízlel. A Végtelen EGY alászállása Végesként önön Teljességében, melynek örök, időtlen, MAGasztos köz-ÉP-PONtja ÉN MAGam VAGYOK. EGY-ÉNként minden létező Teljessége:

A VAGYOK vagyok.

FJT

*********

Kapcsolódó írás: Az EGY-ÉN-MAGosság alapvetése

Nap

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

2 hozzászólás a(z) “A hét ágra sütő Nap” bejegyzéshez

  1. Kedves Jocó!

    Régóta Rajtad tartom a szemem (Morgó) és örömmel tölti el a lelkemet, hogy eljutottál az extrém szubjektuvizmusig, ami kizár minden objektív(naív) racionalizmust. A végtelenség tudat hatalma felruház vagy lecsupaszít a közvetlen környezetedben a tudatosság vagy a tudatlanság által. Maradj ott ahol Önmagad maradhatsz. Az Én szemlélőlédése Magamra irányul szinopszisban, úgy hogy a Természetfölötti marad a cél és nem a Természet, mert az előbbi itatja át a másikat és nem én. Az utóbbi én KICSIVEL van írva!!!

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

kettő × kettő =