Alfa és Omega

Az emberiség ma a halál kultúráját éli és élteti. Paradox módon, ehhez mégis az élet rendjére van szüksége, viszont javarészt azért, hogy azt pusztíthassa. A fő probléma talán ott kezdődött, amikor megjelent a mai kor paradigmája egy olyan istenképpel, melyben az Isten az emberen kívülre került, mint az abszolutizált egész, az ember pedig az Istenen kívülre, mint a relativizált rész, az a rész melynek többé nincs EGYsége a Teremtővel. Az egészben a rész és a részben az egész így kettéhasadt, és vele együtt hullott szét a valóság, benne a világ EGYsége. Ez több mint 3000 éve tartó folyamat, melyről már írtam. A keresztény doktrína kialakulásával az ember tudati különválasztása az Istentől még csak jobban elmélyült, és a tudományos-materialista mítosz pedig megadta a kegyelemdöfést az emberi tudatnak azzal, hogy ő már csak a részt érzékelte az egészből, az egészről tudomást sem véve és így önmagát a részt (pl. az embert, atomot stb.) kezdte abszolutizálni. Ezzel tökéletesen magára csukta a tudati börtön ajtaját az emberiség nagy része, mely jelenleg vagy valamilyen vallásos vagy a tudományos-materialista világképben él, az EGY tudását nélkülözve.

Az az emberi lény, akinek többé nincs tudomása arról, hogy ő mint Rész, az EGÉSZben tudja csak értelmezni önMAGát, az olyan képzeteket kezd éltetni, melyek nyomán belesüllyed a relativizmus káoszába. Többé nem létezik számára az EGÉSZ mint abszolútum, melynek Ő MAGa szerves és elidegeníthetetlen része. Ekkor ütik fel a fejüket az olyan tévképzetek, hogy az ember a természet része, az ember le kell győzze a természetet. Ez azért nagyon téves, mert az ember nem a természet része csupán, akinek a természetet le kell győznie, hanem az ember maga a természet, és így a természetet nem legyőznie hanem megismernie kell, elsősorban egyéni mikroverzumában, majd a közös makroverzumában a Földnek. A fokozatos tudati szeparáció és leválás az EGÉSZ szerves megéléséről és közvetlen érzékeléséről pedig egyenes út a halál kultúrájába. Az a lény, mely többé nincs tudatában annak, hogy megbonthatja ugyan az EGYséget, de ezzel önMAGa végrendeletét írja meg, az önfeledten képes belefeledkezni az olyan szlogenekbe, mint hogy a természetet uralni kell, ahelyett hogy a természetnek jó gazdája legyen. A jó gazda legalább olyan állapotban köteles átadni a gondjaira és nem tulajdonára bízott földet, mint ahogy kapta, de lehetőség szerint semmiképp sem zsákmányolhatja ki azt.

Az ökoszisztéma leggyengébbik láncszeme ma jelenleg a homo sapiens sapiens. Tudati egyensúlyvesztése ugyanis olyan arrogáns kényszerképzetekkel párosult, mely folytán a Földet holmi eldobható, egyszer használatos papír zsebkendő módjára kezdte el használni. Az utóbbi száz évben ugyanis látványosan felgyorsult a szétesés folyamata. Ez ma úgy van beállítva, mint az emberiség legmarkánsabb fejlődése. Igen, az abszolútumot, vagyis az EGÉSZet többé nem érzékelő individuum, mely többé nem tud arról, hogy ő az EGÉSZ részeként csakis az EGÉSSZEL EGYetemben, azzal EGYensúlyban létezve képes egy valóban magasabb tudatsíkra lépni – mely tudatsíkot többé nem a primitív erőszak, egymás és önmagunk kirablása, az önzés határoz meg – az végzetesen belesüllyed az önpusztításba. Erről ma az emberek nagy része nem óhajt tudomást venni, mivel ez a valóságkép megzavarná azt a paradigmát és világképet, melyben minden a végtelen fejlődés dicshimnuszát zengi.

Metafizikai perspektívába helyezve szemlélődésünk tárgyát, feltárulhat előttünk, hogy evolúció semmilyen értelemben sincsen. Az EGÉSZből kiindulva, vagyis az Abszolútumból, a Teljességből tekintve, a világban semmi nem fejlődhet, mivel az abszolútum azért abszolút, mert benne minden létrehozhatónak létezik a tökéletes, abszolút, meghaladhatatlan Ősképe. Az abszolút tökéletesség önmagát nem haladhatja meg. Amit mi evolúcióként tévesen értelmezünk az nem más, mint a teljességben létező potencialitások kibomlása, melyek a lét abszolútumából belépve az élet relativitásába elkezdenek megnyilvánulni, megvalósulni.  Minden potencialitás önMAGában hordozza a tökéletességet, minden létrejött valóságnak pedig önMAGa az abszolút mércéje. Az, hogy ennek ellenére ma mégsem egy tökéletes világban élünk, és ezért azt gondoljuk, hogy ennek evoluálódni kell egy egyre tökéletesebb világ felé, az nem azt jelenti, hogy a Teremtés nem tökéletes, sokkal inkább azt, hogy mi emberek nem vagyunk képesek azon a tudati szinten átlátni az összefüggéseket, mely tudati szinten ez a világ megteremtődött. Magyarán, elszakadtunk az ősképek közvetlen látásától, mivel nem látjuk az ősképek tökéletességét, ezért csak homályosan emlékszik rá tudatunk, és ebből a homályból próbálunk kibontani mindent, aminek eredményeképpen a világot olyanná tesszük, amilyen. Az evolúció téveszméjére annak az EGÉSZ közvetlen tudatából és tudásából kizárult emberi lénynek van szüksége, aki állandóan a jövőbe és önmagén kívülre helyezi a jólét, a boldogság, a tökéletesség stb. fogalmainak megvalósulását, mivel a jelen valósága számára elviselhetetlen. Ezért kitalálja magának az evolúció eszméjét, melyet mint a nyulat az agárversenyen húzza az emberiség orra előtt a bizonytalan jövőbe, melyben csak egy ígéret van, a fejlődés ígérete. Ám ebben sem a tökéletesség, sem a teljesség, sem az abszolútum fogalmi köre nem szerepel.

Nebuloasa

A másik tévhit ezzel párhuzamosan az, hogy mivel folyamatosan fejlődünk, ezért az egész fejlődésnek nevezett folyamatot csakis lineárisan képzelhetjük el, tehát soha nem létezett annál fejlettebb, mint amiben jelenleg vagyunk. Ez egy olyan dogma, mely teljesen leszűkíti az emberi tudatot, mert kizárja annak lehetőségét, hogy létezhettek más paradigmák, melyekben a ma ismert történelemmel szemben egész más jellegű megvalósulása történt meg az abszolútumban foglalt ősképeknek (ideák). Tehát ilyen értelemben is az evolúció nem az emberi tudat szabadsága, sokkal inkább börtöne, mely nem más mint egy tévhit, egy dogma, mely a jövőbe helyezett, folyamatosan lebegtetett eszmény csalijával tolja előre az emberiséget a nihilbe.

Mi az akkor, ami mégis evolúciónak tűnhet? Hiszen a technomágia bűvöletében élő ember tökéletesen evolúciónak éli meg amikor egy újabb mobiltelefon, gépkocsi kerül a birtokába, és azt érzékeli, hogy az úgymond fejlettebb. Tehát mégis van fejlődés? A tudomány egyre újabb és újabb problémákat képes megoldani látszólag, ezzel megszabadítva minket lassan minden olyan tevékenységtől, melynek eddig úgymond rabságában éltük életünket. (Valójában egyre jobban elszakadunk az élet primér valóságától, és ezzel párhuzamosan szekundér, virtuális, virtuálisan virtuális valóságokban, a technika rabságában éljük életünket.) De mi is a valóság? Tényleg fejlődés-e ez? Egyáltalán mit nevezhetünk fejlődésnek, és biztosak vagyunk-e abban, hogy az életet valóban a fejlődés hajtja előre, vagy ez csak egy tévképzet?

Két valóságmegközelítés létezik. Az egyik a RÉSZ felől (relatív) a másik az EGÉSZ felől (abszolútum) tekinti ugyanazt az EGY és EGYetlen valóságot. A RÉSZ felőli valóságmegközelítés önmagát tekinti abszolútnak, de mivel nem ismeri az EGÉSZet, ezért állandóan viszonyítási pontokat keres. Ezzel máris relativizálja magát, ez a relativista nézőpont pedig viszonylagossá teszi mind önmagát, mind környezetét. Ebből fakadóan magát és az őt körülvevő világot folyamatosan tökéletlennek érzékeli, és úgy véli, mindennek és mindenkinek szakadatlan fejlődésre van szüksége. Meghatározni azonban pontosan relativizmusa folytán képtelen azt, hogy mégis mi az a pont, amit ha elér, akkor már nincs szükség további fejlődésre, mert elérte a fejlődés legmagasabb fokát. Ez pedig igen veszélyes, mert ha nincs fogalma az abszolútumról, akkor nincs semmiféle biztos támpontja ennek a modellnek arra nézve, hogy egyáltalán létezik-e a fejlődésnek egy valós foka, melyre eljutva kiküszöbölődnek a tökéletlenségek, és például az emberi lény egy tökéletesebb világban találja magát ennek következtében.

A másik, ma kevésbé ismert megközelítés mely az EGÉSZből  (abszolútum) tekinti ugyanazt az EGY és EGYetlen valóságot, nem rendelkezik az evolúció, a fejlődés kényszerével. Miért is? Mivel ismeri az abszolútum, a tökéletesség, a fix pont (Teremtő, Forrás, Isten nevezzük bárhogyan) Teljességét. A Teljességben létezik a megnyilvánulatlan (minden potencialitás) és a megnyilvánult összessége. Potencialitások szintjén minden abszolút, vagyis tökéletes, meghaladhatatlan. Ez az abszolútum lép be és nyilvánul meg a megnyilvánultság állapotába, amit mi fizikai létként érzékelünk. Ezt érzékeljük mulandóként, örök változóként, és tökéletlenként. De vajon tényleg tökéletlen-e az, ami megnyilvánul a fizikai kivetülésében a szelleminek, vagy ez a képzet csak tudati érzékelésünk tökéletlenségének az eredménye, mely nem képes érzékelni a Teljességet? Azt a Teljességet, melyben bármi is nyilvánuljon meg a fizikai síkon, az valójában nem szorul semmiféle fejlesztésre, mivel úgy ahogy van tökéletes?

Most álljunk meg egy kicsit. Látszólag feloldhatatlan ellentét keletkezett. Hogyan állíthatjuk azt, hogy abban a világban, amiben élünk, s amiben jelenleg a halál kultúrája tombol, minden tökéletes, és nincs szükség evolúcióra, fejlődésre? Nem nagyobb ellentmondás-e ez, mint akár maga az evolúció elmélete?

A kulcs az egész problematika feloldásához maga a TUDAT. Ha megértjük, hogy csak EGY és EGYetlen valóság létezik – az EGY és EGYetlen valóság pedig nem más mint az Abszolút Isteni Tudat, mely önmagát számtalan részre képes osztani, hogy ilyen módon szeparálva létrehozza azt a kozmikus játékot, melyet mi VALÓSÁGnak hívunk, s melyet mindnyájan (tudati szeparációnk következtében) másnak, különbözőnek élünk meg – akkor a VALÓSÁG, a LÉT, az ÉLET és a TUDAT egyetlen pontban képes újra egyesülni. Ez a pont pedig az EGY, a Teljesség, az Abszolútum, az Isten. Ha ezt a pontot nem MAGunkon kívül, hanem MAGunkban, minden létezőben egyaránt felfedezzük, akkor tudatunk fókusza képes egyre növekvő mértékben rátágulni a Végtelen Valóságra, vagyis a Teljességre. A paradoxon az, hogy miközben az emberi tudat része az isteni tudatnak (egészben a rész) aközben pont emiatt maga is a Teljesség (részben az egész). Tehát az emberi lény miközben teljes mértékben benne áll a Teljességben, tudati határoltsága folytán képtelen ennek a végtelen, tökéletes EGYségnek az érzékelésére. Ennek feloldása pedig ugyanúgy mint szándékosan létrehozott gátja nem másban mint az emberi tudatban van.

Ha elfogadjuk a fentieket, mennyiben változik meg a mai világunk képe? Akkor már nem kell semmit sem tegyünk? Maradhat minden a régiben? A halál kultúrája netán rendben van, és nem szükséges átalakítani? Nem ellentmondás ez?

A fentiek tisztázása nem felmentés semmiféle cselekvés alól, mely változásra ösztönözhet minket. Sokkal inkább arra irányítja a figyelmünket, hogy minden változás és változtatás kulcsa és lehetősége az emberi tudat saját isteni forrására, saját isteni valóságára, saját teljességére, EGYségére való rányílás. Ez ősi kultúrákban a beavatás rendjében és a beavatódás útjában testesült meg. Mit jelent ez? Azt, hogy ahhoz hogy valódi teremtőkként létezhessünk a fizikai létben, ahhoz meg kell tapasztalnunk végtelen isteni tudatunkat, a teljességet, és nem halálunk után, hanem itt a földi életünkben. Egy önmaga isteni származásáról, isteni voltáról, halhatatlanságáról megbizonyosodott lény ugyanis nem rabja többé a halálnak. Ha nem rabja többé a halálnak nem rabja tovább a halál kultúrájának. Képes az örökkévalóság végtelen perspektívájába helyezni minden létezőt, így önmaga létét. A mulandóságban nem halált lát többé, hanem az örökkévalóság ősképeinek (ideák) megvalósulását, testet öltését. Hogy ezek az ősképek viszont mennyire tökéletesen képesek megvalósulni a fizikai valóságban? Nos ez az a pont, ahol az evolúció elmélete igaznak tűnhet, de teljesen átértelmezve.

Mivel az ősképeket az emberiség csak tökéletlenül valósítja meg, ezért valójában nekünk nem evolúcióra, hanem a teljességből származó és a teljességben LÉTre hozott ŐS-KÉPek megvalósításában történő tökéletesedésre van szükségünk. Az a lény ugyanis, aki magában hordozza a teljességet és ő maga a teljességnek a része, többé már nem úgy tekint a világra, mint rajta kívül létezőre, hanem mint olyan EGYségre, melynek ő egyszerre teremtője és egyszerre része. Tudatilag egyesült benne a kint és a bent, a lent és a fent. Isteni tudatához felemelkedett és azzal tért vissza az anyagi létbe, ahol nekiláthat a teljességben látott ősképek megvalósításában való elmélyüléshez, tökéletesedéshez. Ez a teremtés tudásának az elsajátítása, mely csak és egyedül a GYAKORLAT útján érhető el, és ez az út a beavatódás a tudásba. Az ŐS-KÉPek a tökéletesség tervrajzai, az anyagi világ nem más, mint a szelleminek a testet öltése. Azonban hogy az ember által, az emberi tudat által mindez milyen módon, milyen szinten, milyen mértékű tökéletességben vagy tökéletlenségben jön létre, nos ez az amit mi összetévesztünk azzal, amit ma divatosan evolúciónak nevezünk.

Crab

Az emberi lénynek nincs szüksége evolúcióra, mert ő MAGa, mint az öröktől fogva létező Isteni Tudat része: TÖKÉLETES. Az emberi lénynek egyrészt arra van szüksége, hogy feltárva saját tudatát, rátaláljon isteni származására, tudata rányílhasson saját Forrására, saját Teremtőjére, ezáltal EGYesülhessen minden létezővel. Másrészt arra van szüksége, hogy az így megtapasztalt Teljességben maga is teremtővé válhasson, és elinduljon az ősképek megteremtésének útján önmaga készségeinek, önmaga képességeinek elmélyítésében. Ezt a KITELJESEDÉST és BETELJESDÉST nevezem én fejlődésnek, és ez a fejlődés nem egy bizonytalan jövőben zajlik, hanem az örökkévaló JELENben, a VANság állapotában, mely minden létező összessége és teljessége. A VAN minden megnyilvánult és minden megnyilvánulatlan ősi állapota, a mulandóságként megélt idő is ebben jön létre azért, hogy a múlhatatlan testet ölthessen. A múlhatatlan pedig bennünk ölt testet, mert mi magunk is a múlhatatlan része vagyunk és EGYben MAGa a múlhatatlan. A valóság nem más, mint az Isteni Tudat, az ŐS-Tudat végtelen, színes, minden emberi képzeletet felülmúló játéka. Ezt a játékot mindenki másként éli meg, tudatállapotának, tudati fókuszának a valóság végtelenjére való rátágultságának függvényében.

Evolúció, fejlődés vagy inkább ki- és beteljesedés? Ellentétes-e végül is a két felfogás egymással? Kétségtelen, hogy a Teljességből közelítve, az Emberi Lény kétféle tudati mozgásra képes. Az egyik isteni önMAGa teljességének tudati kitágulása felé tart, a másik pedig ennek az ellentéte, melyet sokféle módon nevesíthetünk. Legegyszerűbben ezt az isteni tudattól való eltávolodást tudati vákuumként nevezhetjük, mely vákuum mindent magába szippant. Ez a tudat ama pólusa, melyben megjelenik a rombolás, a pusztítás, az erőszak, a végtelen önzés, az egymástól való elszigeteltség, és a végtelen energiahiány, aminek következtében mivel nem érzékeljük, hogy minden ERŐ forrása isteni MAGunkban van, elkezdünk környezetünkre ERŐ-Forrásként tekinteni, és kizsákmányolni benne minden létezőt. Paradox módon energiatolvajokká válunk mert nem vesszük észre, hogy magunk vagyunk az energia, pusztán azt nem magunkon kívül, hanem Magunkban kell felfedezzük, és megtanuljuk használni.

Az evolúciós szemlélet tehát az anyagi világot önálló, független valóságként tekintő materialista paradigma terméke, amely ugyanakkor paradox módon megjelenik a vallásokban is, pontosan azért, mert a vallások nagy része sem tud arról, hogy az anyag mint különálló lényegiség nem létezik, hanem az maga a szellem megtestesülése. Ezek a világképek tudathasadott állapotban tartják az emberiséget, ebben az állapotban pedig minden ezt a végzetes tudati elszigeteltséget erősíti, melynek szükségszerű termékeként kialakul a halál kultúrája.

A metafizikai szemlélet az anyagi világot a szellem megnyilvánulásaként tekinti, vagyis “amint fent úgy lent”. Nincs hasadás tehát a valóságon belül, nincs szükség evolúcióra, hanem az önmagát megtapasztaló isteni tudatnak a Teljesség felé tartó mozgására, magyarul a KI és BETELJESEDÉSRE. MAGunkban van az egész VilágEGYetem, és mi benne vagyunk MAGában az egész VilágEGYetemben. Ez a Teljességből önmagát tudati szeparációval létrehozó, majd önmagával újra egyesülő és a Teljességbe visszatérő Isten végtelen útja, mely útnak az Emberi Lény szerves része. Isten az Emberben ölt Arcot, és az Ember Arcot ölt Istenben. Nincs hasadás, utunk a Teljességben vezet, pusztán tudatunk állapota az, ami elválaszt minket földi életünk során ettől a Teljességtől, de ez tudatosan történik, pontosan azért, hogy ilyen módon az Isteni Színjáték létezhessen.

Mindennek az alfája és az omegája a TUDAT. A tudat az, ami IstenMAGunk Mennyországába emelhet minket, és a tudat az ami az IstenMAGunk tudati vákuumának Poklába taszíthat minket. Ma az Emberi Lények döntő többsége nem tud a tudat vertikális útjáról, és ezért reménytelenül beleveszett a horizontális síkjába a létének. A valódi változás, a valódi Teljességbe, ki és beteljesedésbe vezető út tehát nem MAGunkon kívül, hanem MAGunkban található meg, és ha erre rátalálunk akkor földi életünk teljesen új dimenziója nyílik meg. Meghalunk téves képzeteinknek, melyeket addig éltettünk az anyagi lét kizárólagosságának valóságáról, és újjászületünk az örökkévaló tudat halhatatlan fényében. Halál és feltámadás, mely a földi életünkben következik be, és az Út a Tudaton belül vezet, a Tudat isteni valóságának feltárásán keresztül. Beavatás és beavatódás a Lét végtelenségébe, a mulandónak a múlhatatlanba való visszatérése, EGYesülése.

Írta: F.J.T.

Föld

 

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

9 hozzászólás a(z) “Alfa és Omega” bejegyzéshez

  1. Sallang nélkül:

    Hahó!
    Én vagyok A Z !
    A névelő és a NEVELŐ!

    (De csak a magyaroknak! A görögök és a kiműveltek al-fázzanak!)

    Így van rendjén! A sokaság és sokféleség széjjel válik, mint az Egy a más-tól!
    MIND-Én-ben megszületik az ISapiens, a hamu sapiens mellett.

    Üdv: VallAki

    • Á-tól Z-ig. Igen, magyarul minden érthetőbbé válik 😀 Urizálásból al-fázom, bár befűtöttem.

      A múltkoriban döbbentem rá arra, hogy írásaim más nyelvekre gyakorlatilag amiatt lefordíthatatlanok, mivel a magyar nyelv az EGÉSZ metafizikai tudásának a hordozója, ez az EGYség, pedig más nyelvekben csak töredékeiben létezik. A mondatok tehát lefordíthatóak, de a metafizikai képek, melyek a MAG-szavakban kódolva lettek, a maguk egységében nem átadhatóak, nem szemléltethetőek.

      A magyar nyelv nem egy nyelv a sok közül, mely metafizikai igazságok megjelenítésére képes, hanem a magyar nyelv maga A Metafizika. A valóság programozásának EGYetemes képeket hordozó és megjelenítő nyelve. Köszönöm a KÉPet, amit megjelenítettél általa és benne 🙂

  2. Fizika: phűszisz = természet – jelentéssel.

    Ha magyar anyaelvvel (nyelvvel) átfésüljük, értelmében ott a “fűz-ni”, egybekötni, kapcsolódni, azaz természetszerűleg létezni tatalom is.
    Eredetileg! Még az Ó -körben.
    Ha még mai világban is ekként működhetne a fizika alkalmazása, teóriája, nem lenne szükség a “META-fizikára.

    Amit F.J.T-ként, Te ezen a blogon közölsz – mint TEŐ-lógus, talán új filozófiai irányzatnak is nevezhető.
    Ondológia.
    Ond: tizedik. Ondo: nemző anyag, a Mag. Ám csakis férfi, yang erő, nem pedig a Teljesség.
    Ontológia. Ez már foglalt, mint fogalmi meghatározás, létfilozófiai ág…
    Indulógia. A kezdet. Ám sokak Indiára asszociálnának.

    ŐN-TŐ-logia. A formákat kitöltő és azokat körülölelő erő és információs tér tapasztalati, érzékelési, ész-lelési irányzata. Öntőlogika kifejezés lehet, hogy nem TOk-életes: Való igaz, latinra, görögre, angolra, nor-végre finnre fjordítani nem túl egyszerű.

    Üdv: Isti

  3. Én egy Jézus mondásán keresztül jutottam ide kotorászás közben.Az ösképekre volnék kiváncsi melyek a kezdetek előtt teremtettek…melyek alapjai az emberi léleknek.

    Asztrológusként(nem a vásáros!:) a bolygószimbólumokra gondolnék először de Jézus megjegyzi “hogyanfogjátok elviselni?” – tehát félelmetesek a fizikai létben lévőnek ha….

    Tehát olyan szimbólumokról beszél melyek az ős archetipusokat fejezik ki – ….

    Csak keresgélek ahogy szintén meghagyta hátha találok:)

    • Kedves Hegel!

      Örvendek, hogy találtál kedvedre valót ezen a puritán oldalon. Ide csak azok jutnak, kik belépvén felhagynak minden reménnyel 🙂 Pihenj meg, nézz körbe, mert amit itt látsz nem más mint MAGod. MAGodat láthatod minden gondolatban, azon gondolatokban melyek jönnek mennek emberi elménkben, hogy az Örökké-VALÓ mosolyoghasson az EGY-MÁSaira mind-Őnk-ben.

  4. Köszönöm a szives invitálást:) Régóta kereső vagyok, no nem pénz merthogy a nyugdijasok népes táborát szaporitom 53évi melós élettel nőként..Hegel a menhelyről öribefogasott kutyám neve de illik ránk igy megtartottam:)

    Tettszenek a gondolataid -sok hasonló tapasztalásom van és ismerősen csengenek.

    Aztán amiért ide pottyantam meg is találtam a Tibeti hallotaskönyben ma délelőtt.

    Az ember ősképeit amelyek lelkében él és halála után segiti az átkelésben vagy rémiti aszerint hogyan élte le az elmúlt életét.

    Tamás ev.ben Jéjus hivja fel a figyelmet rá csak maga az értelmezés sehol nem volt… gondolom a jókeresztény egyház eltüntette a tanitás lényegét!

    (nem vagyok dogmatikus, a magyar ősvallást preferálom!)

    Nah köszönöm a vendéglátást:: Gizus.

    • Kedves Gizus!

      Az élettapasztalat, a megélés az ami szerintem minden létező lényegéhez ölelhet bennünket. S ha elég szoros ez az ölelés, mert megvan bennünk az Életben való bizalom, s ebből fakadó önátadás az EGY-ÉN bölcsességében (mely bölcsesség, intelligencia nem más mint minden létező lényege, mely minden létezőben VAN és MAGnyilvánul) akkor a legnagyobb ajándékot kaphatjuk meg: az örök Békét és Boldogságot. Ehhez a keresés, mindenek megkérdőjelezése az egyik út, mely elvezethet minket. Valójában pedig az egyik legmegdöbbentőbb, legfelemelőbb, és legörömtelibb felismeréseink egyike talán az, amikor ráébredünk arra, hogy semmi sem létezik a világban, ami rajtunk kívül lehetne.

      A világ legnagyobb dolgai, annak lényege, leírva a legjelentéktelenebb, legbanálisabb. Ma már egyetlen mondatban, sőt akár egyetlen szóban el tudom mondani a lényeget. Mert megéltem, megkaptam a megértést sok mindenhez fiatal korom ellenére. Ennek ellenére viszont a kíváncsiságom nem veszett el, mert jól tudom mindig van tovább a sorsunk fonalán. A lényeg úgy érzem, a szavakon túl reked. A legékesebb szavaim sem képesek még csak a halvány fényét sem tükrözni annak a valóságnak, ami feltárult előttem.

      Egy dolog van, amit megtehetek: tanúságot teszek a VALÓságról, pontosabban a VALÓságomról. Arról a végtelen, kezdet és vég nélküli örökkévaló LÉTről, TELJESSÉGról, melynek EGYszerre vagyunk RÉSZei, s mely RÉSZekben EGYszerre ott van minden Létezés és Nemtétezés tejessége, EGÉSZe.

      Szeretettel: egy-én

  5. :)))))))) Jó volt olvasva érezni a tényállásodat:)

    Örülök annak, hogy jóval fiatalabbak is elérnek ma már a tudás közelébe vagy éppen a tudáshoz ami a hit alapja.
    Tapasztalunk uazt többször – tudjuk-hit hogy az ugy van.

    Látom a gyerekeimnél is ahogy rádöbbennek a lényegre….nem pofázok bele mert tudom bár rám voltak bizva, de van saját utjuk.
    DE! boldogitó felismerés mikor látja az ember jó utón járnak a mai fiatalabb generációk is.

    Csak szabad lélekkel lehet a világosság közelébe érni:)

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.