Csend, Szabadság és Meditáció

Az utóbbi idő számomra a csend korszaka. Rádöbbentem arra, hogy a gondolat semmilyen formában nem lehet szabad. A szabadság – akár a szeretet – nem található ugyanis az idő, a múlt-jelen-jövő dimenziójában. A gondolat a múlt visszfénye, és valójában a gondolat számára azért nem megragadható, nem létező a jelen, mert a gondolat mindig a múlt képeivel, szimbólumaival értelmezi azt, ami a mostban van. A mostban azért nincs gondolat, mert a most tartalma élő, állandóan változó, állandóan új, de nem olyan értelemben új, mint ami a múlthoz viszonyítható, hanem olyan értelemben mint ami a gondolat számára a múlt fogalmaival nem megérinthető. Nem megérinthető, mert a gondolat az időhöz kötődik, azon belül pedig a jelen bármilyen mozzanata a gondolat számára csak a múltban kap értelmezést. Az elme eme folyamatos mozgása, önigazolása az, ami pedig nem képes a mostba behatolni, mivel annak vansága, valósága csak akkor tárulhat fel előttünk, ha a folyamatos értelmezési, viszonyítási vágy megszűnik bennünk, és a mostban feltáruló valóságot annak vagyunk képesek látni, ami az valójában, és nem annak, amit a gondolat a múlt tükrében az elmével értelmezni képes. Ilyen értelemben a most valósága a szemlélő és a szemlélt eggyé válását jelenti, amikor megszűnik az elme mozgása, és a tudat pedig figyelemmé válik, azzá a figyelemmé, mely többé nem értelmez, nem darabol fel, nem oszt meg a gondolat által, hanem a maga egyszerűségében egyesül a van valóságával, annak egységével.

A szabadság csak az elme ártatlanságában tárulhat fel és találhat meg minket, az ártatlanság viszont csak a szabadságban létezhet. A paradoxonnak tűnő ellentét viszont csak a gondolat által folyamatosan megosztott és értelmezett elme számára létezik. Az elme ugyanis önkéntelenül megteremti mindennek a látszólagos ellentétpárját, hogy ezáltal feszültséget teremtsen, és a valóságot belehelyezze a feloldhatatlannak tűnő ellentétek gondolati sorozatába. A gondolat és az elme számára tehát a valódi szabadság elérhetetlen, mivel minden fogalom, minden mozzanat a múlt halott porából kel életre, az élő most utólagos értelmezésére. Arra döbbentem rá, hogy valójában  az ellentéteket maga az elme hozza létre, és az elme teremtő ereje az, ami megdönthetetlen pszeudo-valóságot* hoz létre, melybe aztán beletörik, beleroppan, belehal az azt létrehozó ember, az azt éltető emberiség egyénileg, és kollektíve. Egy példát hozok: fény-sötétség. Ezt hajlamosak vagyunk ellentétpárként kezelni, ám ez egy pszeudo-ellentétpár szerintem. Miért? Azért mert a sötétség valójában nem más, mint a fény hiánya. Az egyetlen valóság maga a fény, vagyis a fény hiánya képes megteremteni a sötétséget, de a sötétség hiánya nem hozhat létre fényességet, mert ebben a látszólagos ellentétpárban egyedül a fénynek van valósága. Ugyanilyen pszeudo-ellentétpár a szeretet-gyűlölet. Ha a gyűlölet megszűnik, vajon eljutunk-e a szeretethez? Nem, ha a gyűlölet megszűnik akkor csak egy semleges állapotba jutunk, gyűlölet hiánya nem vezet szeretethez. Sorolhatnám még ezeket a dualisztikus elletétpárokat, melyek kiválóan alkalmasak az elme játékainak a megteremtésére, és egy olyan félelmetes valóság megteremtésére, mely végül elpusztít minket, s mely valóság megdöbbentő módon nem más, mint az emberi elme, és gondolat terméke.

Ha a teljesség megismerésére törekszünk, akkor el kell jussunk oda, hogy felismerjük az emberi elme és gondolat, gondolkodás határait. Nem megtagadni, hanem meghaladni kell mindezt, vagyis létezése tudatában – az emberi elmét és a gondolkodást – arra használni, amire való. Egyszerűbb azonban meghatározni azt, amire nem. Ez pedig a mostba, a teljességbe, a választás nélküli tudatosság állapotába való belépés. Ebbe az állapotba ugyanis nem juthatunk az elme, a gondolat segítségével, és az akarat sem alkalmas arra, hogy a most állapotába juthassunk. Az elmének teljesen ártatlanná kell válnia mindehhez, és minden gondolat, akarati tevékenység – mely az elme műve – eleve alkalmatlan erre. A most az az állapot, melyet nem birtokolhatunk, mely csak a tökéletes szabadság és ártatlanság állapotában köszönhet ránk. Ebbe az állapotba pedig nem vezet semmilyen út, semmilyen módszer, mert bármilyen út, bármilyen módszer a gondolat műve, a múlt terméke, a halott pedig nem léphet be az élő valóság szentélyébe. Nem mi választjuk a most állapotát, hanem a most állapota választ minket.

A meditáció – túl minden vallási, filozófiai, teológiai stb. értelmezésen – számomra a figyelő eggyé olvadása a megfigyelttel, a most ránk találása, amikor megszűnik bennünk a gondolat mozgása, az a kiüresedés melyben a semmi mindenné válik, és a minden semmivé lesz. Ez az állapot nem idézhető meg, ez az állapot nem kényszeríthető ki, semmilyen gyakorlat, semmilyen módszer, semmilyen út nem vezet hozzá, mert minden út, minden módszer, minden gyakorlat a gondolathoz kötődik, a gondolat pedig a múlt terméke, azé a múlté amely a most élő valóságába nem léphet be. A most élő vanságát a gondolat, az elme nem ragadhatja meg, nem ragadhatja ki, el, nem kebelezheti be, mert ezáltal birtokolnia kellene, a most valósága viszont csak a feltétel nélküli szabadságban, az ártatlan figyelő számára tárulhat fel és létezhet. Ahol megszűnik az elme ténykedése, ahol elhal minden gondolat, ott elemi erővel képes felragyogni a most valósága. Áldás ez, ajándék, mely a szabadság és a szeretet, az ártatlanság kiteljesedése, egyesülés minden létező valóságával. Visszatalálás önmagunkhoz, de nem az elme, a gondolat maga teremtette, kusza, kaotikus, látszatvilágainak útjain, hanem minden gondolaton túl, ahol a létezés és a nemlétezés látszólagos ellentétpárja hamuvá nemesül, mivel nincsenek többé emberi fogalmak, képek, szimbólumok a valóság tartalmainak a megnevezésére.

__________

(* a pszeudo-valóság alatt azt az ál- illetve látszatvalóságnak, illúziónak vélt valóságot értem, mely valójában nem létezik, de amelyet a gondolat az elme teremtő erejével hoz létre és tart fent, és amely valóság képes fizikai formát, testet ölteni. Ez a megszilárdultnak tűnő, ám valójában folyamatos változásban lévő fizikai valóság viszont – a gondolat, az értelmező elme tevékenysége által – állandó feszültségben, ellentétben áll a dolgok valódi természetével, azzal az osztatlan egységgel, amelyben a dolgok, a létezők valójában nem egymással ellentétbe állítva, hanem egymás mellett, egymást kiegészítve, EGYben, együtt léteznek.)

Írta: a MÁSik TE / F.J.T.

__________

Kapcsolódó írás:  A látás és a valóság valódi természete

nyugalom

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

12 − 7 =