A halálfélelem oka – az ÉLET

Hány napot, hány órát, hány perecet éltem életemben? Mit jelent az hogy élet, biztos vagyok-e abban, hogy eddigi életem során valóban az élet folyamában és nem sokkal inkább a halál állapotában léteztem?

A mai kor és az annak keretet, létalapot szolgáltató paradigma a halál kultúráját valósította meg. A létféltés, a halálfélelem, a kín, a szenvedés és a gyötrelem elöli folyamatos menekülés valójában mind az élet valóságával történő találkozás félelméből valósult meg. Életünk folyamán arra nevelnek minket, hogy mindenki egy általam buboréklétnek nevezett hamis valóságba zárkózzon be. Ennek jellemzője az, hogy mindent meg akar merevíteni, kiszámíthatóvá, szabályozhatóvá és előreláthatóvá akarja tenni a világot és a benne zajló történéseket, végső soron ilyen módon előre meghatározott sémák szerintivé akarja formálni magát az életet.

A pszicho-buborék lakójának története

A saját pszicho-buborékomban ülve a valóság egyre jobban virtualizálódik a számomra, egyre messzebb kerülök attól, végső állapotomban pedig olyan mértékűvé válik az elszakadás, hogy szinte észrevétlenül rettegni kezdek tőle. A megrázkódtatás akkor következik be, amikor egy élet szorgos munkájával felépített pszicho-buborék pattan szét hirtelen tragikussággal, amikor valamilyen véletlen folytán az élet mindennél erőteljesebb valósága lyukat ejt benne. Ekkor az emberi elme teljesen védtelenné válik, mert a valóság olyan mértékben tör át mindenen, hogy mindez sokként éri az arra felkészületlent. Amiről eddig azt hittük, hogy irányítható, hogy teljesen a mi kényünknek-kedvünknek van alárendelve hirtelen megbokrosodik, és magával ragad minket hihetetlen elemi erővel, melyet mi úgy élünk meg, mintha átment volna rajtunk egy úthenger, és mindent összetaposott volna, mi az addigi valóságunkat építette fel és tartotta életben.

Az emberi elme sok mindenre kondicionálható, rengeteg programmal tölthető meg és rengeteg módon alakítható arra, hogy a belé programozott valóságot teremtse meg. Egy dologgal szemben azonban teljesen védtelen, sebezhető marad, ez pedig az a pillanat, amikor a valóság felülír mindent, amit addig valósnak, egyedülinek, és kizárólagosnak képzeltünk el.

A halálról azt tanítják nekünk, hogy az az élet vége, hogy az egy átmenet, mely után megszűnik minden. Én pedig azt állítom, hogy a halál, egy állapot, melytől senki és semmi nem szabadíthat meg minket, mert a mi tudatos vagy tudattalan cselekedeteink következményeként valósul meg az életünkben. A halál tehát nem az, amit róla hazudnak nekünk. A halál úgy van beállítva a földi létben, mint az utolsó aduász, amellyel mindent tromfolni lehet, és ami ugyanakkor sok esetben megváltás lehet annak, aki belefáradt az élet reménytelenségébe, összezuhant annak súlya alatt, és úgy érzi képtelen a továbblépésre. A végső elkeseredettségében cselekvő ember, úgy gondolja, hogy ha véget vet a földi életének, akkor véget vet magának a létnek. Ez pusztán materialista megközelítésből azt jelenti, hogy ha leállnak a szervi életműködések, akkor az ember, mint földi lény teljes mértékben elpusztul. Mivel ez a szemlélet tagadja a lelket és a szellemet, ezért úgy gondolja, hogy a halál valós menekülés az élet sokkoló valósága és megoldhatatlannak vélt terhei elől. Csak fizikai szinten szemlélve a történetet mindez cáfolhatatlan bizonyos értelemben. Ha viszont úgy gondoljuk, hogy létezik a lélek, a szellem és ez egy olyan dimenziója lényünknek, mely a földi életciklusból való fizikai kilépésünk után sem szűnik meg létezni, akkor a történet más aspektusában nyer értelmet. Akkor ugyanis a fizikai értelemben vett halál valójában csak egy kapu, amin a születéskor belépünk majd halálunkkor távozunk egy más minőségű síkjára  a létnek. Akkor mégis hogy értendő az a kijelentésem, hogy a halál nem csak egy kapu, sokkal inkább egy állapota a létnek?

buborek

Halál és Élet

Az életre akárcsak a halálra minden meghatározás csakis részleges és hiányos lehet, mivel minden amit meghatározunk egyben el is határolunk attól az egységtől, mely nélkül annak teljessége csorbul, többé vagy kevésbé pedig értelmezhetetlen, halott valami lesz. Az élet igazsága az élő szerves egészében, a lét teljességében közelíthető csak meg. Amikor elszakadunk mindettől, amikor a pszicho-buborékaink programozott valóságának rabjaiként ránk csukódik elménk börtönének az ajtaja, akkor – dacára annak, hogy látszólag hús vér emberként funkcionálunk – valójában már halottak vagyunk. Ekkor válik a földi létünkben az életünk egy virtuális, illuzórikus valósággá, melyben azt gondoljuk, hogy élünk, miközben a halál állapotában leledzünk, és tudatosan vagy többnyire tudattalanul rettegünk az élettől. Furcsa, paradox állapot ez, nevezhetnénk a halál eme állapotát életfélelemnek is.

A földi létünk során mindent elkövet a minket körülvevő, általunk is élő és éltetett rendszer hogy életünk középpontjába az életre való nevelés doktrínája alatt valójában egy igen alapos és mély életfélelmet neveljen belénk. Az által ugyanis, hogy a halál tabuvá válik egy kultúrába, valamint a legnagyobb tromffá mely mindent visz, automatikusan létrejön az elmúlás valóságától való természetellenesen felfokozott félelem. Ennek kompenzálása képen pedig az elme készségesen fogad minden olyan alternatívát, mely az élet valóságától kínál menekülést. Pszicho-buborékain így nyernek programozást különböző materialista-hedonista vagy spirituális-aszketikus eszmékkel. Az előbbi azt hirdeti, hogy a halálfélelem tompítására gátlástalanul használjunk fel mindent amit a földi valóság kínál fel, a másik pedig ez ettől menekülőknek, megcsömörlötteknek ajánl különböző menekülési útvonalakat, sok esetben azzal az ígérettel, hogy a földi lét, az anyagi világ csak egy illúzió, tehát úgysem éri meg túlzottan elmélyülni benne. Mindkét út közös jellemzője, hogy megtagadja azt a valóságot, melyet csak az élettel való katartikus találkozás folyamában tárulhat fel előttünk. A folyamatosan változó, alakuló valóság ugyanis olyan erővel képes magával ragadni minden létezőt, hogy erre a halál kultúrájában kondicionálódott elme teljesen felkészületlen.

A pszicho-buborék lakója hajlamos életnek képzelni a halál állapotát. Mikor is áll be a halál ilyen értelemben? Amikor az élet sodró, folyamatosan változó valóságától való tudatos vagy tudattalan félelmünkben mindent elkövetünk annak érdekében, hogy megmerevedjünk, megállapodjunk egy-egy élethelyzetben, mikor az anyagi biztonságot, a társadalmi pozíciót és az e kettő körül csoportosuló cselekedeteinket minden és mindenki elé, fölé helyezzük. Ez teljesen megdermeszt minket az élet spontán valóságának szabad sodrásával szemben. Az életünk féltése közben észrevétlenül csúszunk át a halál állapotába, és akár egy egész földi életciklust tölthetünk el abban a hitben, hogy a nagybetűst éljük. A mai kor haláltól rettegő embere, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje, elodázza az elkerülhetetlent, valójában nem a haláltól, hanem az élettől retteg. Erre lett kondicionálva elménk, és hatalmat ezzel a paradox életfélelemmel lehet könnyű szerrel nyerni felette. Ezért van az, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy az élet igazságával, a mindenben és mindenkiben megnyilvánuló egyetlen valósággal ne kellejen konfrontálódjunk. Elménkbe korán beleég az a gondolatminta, hogy a világot jó és rossz dolgokra osszuk fel. Ezáltal az úgynevezett rossz dolgokat kerülni fogjuk minden erőnkkel, a jó dolgokat viszont megszállottan próbáljuk majd megragadni az életünkben. A jó és a rossz gondolati mintája így lesz az élet valóságának elfedője, mert eltakarja előttünk azt az igazságot, hogy az élet teljességéhez ugyanúgy hozzátartozik a fájdalom mint az öröm, mélység csak a magassághoz képest nyerhet értelmet. Aki csak egyetlen végletét tapasztalja meg bárminek is, az nem alkothat teljes képet róla. Az igazság pedig mindkét véglet teljessége, nem pedig jó és rossz, ajánlott és kerülendő kérdése.

A harmadnapra-feltámadott története

Ha élni akarom az életet, azt csak a jelen, a most valóságában feltáruló élet igazságával való találkozással kezdhetem el. Mindaddig, amíg élőnek hiszem a halottat, és a haláltól való félelmemben magát az élet egyedi, mindent felülmúló, végtelen gazdagságát utasítom el, addig úgy vagyok halott, hogy közben dobog a szívem, látszólag mozgásban van a testem, terveket kovácsolok, és önmagam a társadalom pótolható vagy pótolhatatlan tagjának képzelem. Szerelmes vagyok, vagy gyereket nevelek, robotolok és kompenzálásképpen élvezeteket hajszolok, hogy majd mielőtt meghalok elmondhassam, az élet gyümölcséből kifacsartam az utolsó cseppet is. Azzal ámítom magam, hogy szeretem az életet, de valójában rettegek attól, hogy kipukkantja a tőle elhatároló, nagy műgonddal felépített pszicho-buborék életem. Eközben az önvalóm lényegében lakó Örökkévaló Én, az élet vizét szomjazza bennem. A megélések gazdagítására vágyik az anyag élő, igaz, valós és szembesítő birodalmában, és nem az anyag öncélú halmozására, kisajátítására. Tudja hogy innen csak az élmény vihető el. A játék örömének megosztására és nem a játék tárgyának kisajátítására vágyik. Tudja, hogy a földi életbe ugyanazon ajtón át lépünk be és ki, és hogy a valódi halál egy állapota a léleknek, amikor a lét egyedüli valóságától való félelmében saját testének és elméjének börtönébe zárkózik be, ahelyett hogy az élet folyamának végtelen valóságával egyesülne.

A világunkat uraló halálfélelem az életfélelemből fakad. Úgy gondolom, egyetlen bűn létezik csak a földi létben. Amikor találkozunk a lét nagy igazságaival, megéljük, megismerjük őket, de aztán úgy döntünk mégis ezek ellenében éljük az életünket. Csak a tudó ember követhet bűnt el, a tudatlan nem, az csak vétkezhet, vagyis szem elől vétheti azt, amit mások elébe állítottak, de amely igazsággal az egyéni megélés és megértés szintjén még nem ismerkedett meg. A halál állapotába akkor kerül a lélek, mikor meghasonul önvalójának felismeréseivel. A pokol kínjait pedig ilyenkor magunk teremtjük meg, amikor nem vagyunk képesek felismerni ezt, és ebbe a (kár)hozott valóságba ragadunk bele. A kulcs a lélek halálának poklából kivezető kapuhoz azonban mindvégig ott van a kezünkben. Ez pedig találkozás önvalónkkal az élet, a lét igazságának egyszerűségében. Mesterségesen létrehozott, virtuális valóságunknak a teremtő élet valóságára való cserélése, annak a felismerése, hogy a kín és a gyönyör, a fájdalom és az öröm, a jó és a rossz mind, ugyanazon örökkévaló valóság része, mely elutasítása a halál, elfogadása pedig maga az Élet.

A valódi ébredés és újjászületés az, mikor megnyílunk az egyetlen igaz valóságra: az Életre. Ekkor vehetjük kézbe – a jelen élő valóságában – az életünket, és formálhatjuk azt felismeréseinknek megfelelően.

Írta: F.J.T.

********

forest-sunlight

The following two tabs change content below.
FJT
Az oldalon található gondolatok mellőznek mindennemű konvencionalitást, ezért bárki olvassa őket, kérem tartsa szem előtt, hogy kinek nem inge ne vegye magára, kinek nem dolga ne járjon utána és fordítva. Írójuk nem tagja semmilyen földi szerveződésnek, vallásnak vagy spirituális irányzatnak, sem a materialista-tudományos sem a vallásos-spirituális világképet nem vallja magáénak, közléseit nem bennük értelmezi. Igyekszik ama nézőpont megjelenítésére, mely érzékeli mindkét világképet, ám valósága nem reked meg egyikben sem, hanem - azt magában foglalva de mégis meghaladva - egy teljesebb valóságkép közvetítését kísérli meg. Bármilyen esetleges áthallás, egybecsengés, más létező gondolati építményekkel nem szándékos, pusztán egy adott logikai fonál, intuitív valóságkép megjelenítésének eredménye.
FJT

Latest posts by FJT (see all)

Gondolatok megosztása

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

2 + 18 =